Békésmegyei közlöny, 1935 (62. évfolyam) április-június • 75-146. szám

1935-04-21 / 91. szám

Ára (5 fillér BÉKÉSME6YEI KÖZLÖNY Békéscsaba, 8935 április 21. vasánnap 62. évfolyam 91. szám Húsvét Uj tavasz első ünnepe. Az uj élei, uj reménységek virésfakaszló húsvétja. A természet felszabadulásénak és ez emberi szabadságnak napsugaras ünnepe. A hoszszu, kegyetlen, kietlen kinzó tél után, ami erre a világra borult. Ami ködhöz, felhőhöz, bánathoz, szomorúsághoz szoktatta az emberiséget, hogy mér el sem hiszi a nepsugaras ünnep lehelőségét, el sem hiszi, hogy a felhőkön felül és a lelkeken belül izzik még az emberi élet tüze és készül a jobb, Kárpátokig magyerabb, igazabb és több kenyeres ünnepre. Ha erre sem futja már álmainkból, miként várjuk, miként segítjük elő, ho^y a jobb, szebb és igazabb ünnepből jó, szép és igaz mindennapok legyenek? Addig szavaztak ide, szavaztak oda, fellebeztek a békéscsabai városatyák! amig aztán végleg eldőlt, hogy az OTI kerületi pénztára sem a Trefort-utca sarkán, sem a Lutherutcában mm lecz található, hanem ismét tizenhét kilométer messzeségből intézi majd a csabai gyártelepek, a csabai munkások társadalombiztosítási ügyeit. Békéscsaba felejt. Már nem emlékszik arra, hogy várossá növésének egyik oka volt, hogy keliö időben megragadta a vasútépítés alkalmát és keltő idő- _ ben lette fontos forgalmi ponttá Bé- I késcsabát. Nem.értették a telekkérdés e'intézésének sürgető szükségét, aminthogy sok mindent nem értünk még, aminek megvalósítása városi létünk szükséges feltétele. Szerencsére Békéscsaba gazdasági, Jöldrajii éa szociográfiái helyzete, vezetőinek éber tettkészsége elég izmos ahhoz, h'gy még ezzel a belső nsmértéssel is megbirkózzék. Az adott kedvező köiülm ínyek kényszeritik Békéscsabát, hogy a csabaiak akarata ellenére is fejlődjön. A fejlődés egyik elkerülhetetlen óllomősa az önálló törvényhatóság megszervezése. Erről az égetően sürgős és nagyfontosságú kérdésről csak ünnepnapokon beszélünk, amikor a munkától pihenő szem alkalmas arra, hogy kissé a szokottnál messzebb is lásson. Ünnepnap beszélünk róla, de jó francia szokás szerint — mindennap rágondolunk. Soha annyira nem érezte Békéscsaba, mint éppen mostanában, mennyire létkérdés számára a városi törvényhatóság. Nem eléggé széles körben ismeretesek a számszerű bizonyítékok, nem tudja eléggé közvéleményünk, mit jelentene pengőkben az az összeg, ami a csabai adópénzekből itthon maradna. Ez a tájékozatlanság költséges fényűzése Békéscsabának, mely legalább igy tavasz idején neh igy ütközhetne és lendíthetne egyet városi mivolta meg-megakadó szekerén. (0 99 MEGINDULT A TISZTULÁS... Irta: KODOLÁNYI JÁNOS U A Nouvelie Revue Fransaise ezévi áprilisi szómóban André Gide folytatja naplószerü feljegyzéseinek közlését. Ezeknek a rendkívül szellemes és páratlanul őszinte soroknak olvasásakor lehetetlen össze nem hasonlítanunk a nagy francia író kíméletlen őszinteségét a nálunk uralkodó, s az utóbbi időben egyre jobban elharapódzó taktikázással, 8z ő egyeneeségét a nálunk szokásos lakergatásokkal, az ő magától értetődő, természetes, szinte bájos nyíltságát a mi elburkoló módszereinkkel. Valaki azt monta egyszer: „Azért van nyelvem, hogy elhallgassam a mondanivalóimat". Ezzel szemben Gide valósággal a purilánok szigorúságát szegezi az olvasó, a társadalom, a megszokott kaptafaszemlélet, a konvencionális álerkölcs ellen. — Minden olyan vélemény, — mondja Gide, — amelyhez érd*k tapad, gyanús nekem. Félek, hogy meg vagyok vesztegetve, ha valami előny származik abból, amit hirdetek... Természetem szerint — folytatja meglepően ez a következetes forradalmárszellem, — nem vagyok egyáltalában forradalmár s ezenfelül, ami a személyemet illeti, caak gratulálhatok magamnak a dolgok mai állapotéhoz. De, látjátok, épen ez bánt, hogy gratulálhatok magamnak I Hogy azt kell mondanom magamnak: ha nem a szerencsés oldalon születtél volna, talán nem igy gondolkodnál. Azt kell gondolnom: ha konzervatív vagy, kiváltságaidat akarod konzerválni és utódaidra hagyni 1 S ha Gide szavaihoz mérjük a ma egyre veszedelmesen terjedő magyar közszellemet, vidéki mivoltunk csak annál jobban kiviléglik. Mi ez, — kérdezzük néha döbbenten magunktól, amikor olvassuk, hogy valaki antiszemita beszédet mondolt ugyanabban a városban, ahol két nappal előbb a zsidók mellett beszélt, hogy a választójog tervezetét megtagadják ugyanazok, akik annak megvalósítását követelik, hogy lejért váltókról üzengetnek a kormánynak azok, akik mindenben osztják a kormány tevékenységét, hogy az irodalmi társaság előkelő tagjai közül senki sem vállal felelősséget a negy zeneszerző és esztéta kibuktatásáért, noha csodálkozik azon, hogy őt egyáltalában jelölték... S igy tovább. Mi ez — kérdezzük —, talán Bizánc legsötétebb napjaiba sodródtunk 1 S ha nem is a szó szoros értelmében, de szimbólikusan: udvarias bókok kíséretében küldött selyemzsinorok, szavak mérgével telt kelyhek, kedves invitálós8al megnyitott tömlöcajtók világában élnénk. Egyre kevesebben mondják meg, amit gondolnak s ha megmondják, sohasem tudjuk, miféle paktumuk miatt mondjők meg 8 hogy a vélemények, amelyek olyan bátran és őszintén hangzanak, valóban igazik-e, vagy a huszadik század technikai tökéletességével készült utánzatok. Minden nagyobb közösségen, párton, csoporton belül vannak kisebb csoportok és klikkek s még azokon belül is ujabbak, amelyek végül két-három ur titkos különbejáratu mellékszobáiben ülnek... de még közülük sem lehet bizonyos egyik sem a másik őszinteségében s egyetértésében. Azok a fatojások jutnak eszünkbe, amelyekből ujabb és ujabb tojások vehetők elő, végig a babszemnyi legkisebb tojásig. Vagy a titkos fiókokkal ellátott Íróasztalok, melyek gombnyomásra nyilnak s mellékfiókok rengetegét rejtik magukban. De ki tudja vájjon a nyilját ezeknek a szövevényes rejtekeknek? Ki tudja, hogy az ellenzékiséget nem beszélték-e meg előre, akiknek ez az érdekük, hogy a megtámadott nem tepsol-e a támadásnak, hogy a puritán nem kap-e vesztegető obulust a puritánságért, hogy némely reformjelszó mögött nem vonul-e meg a iegönzőbb konzervativizmus s a hagyományok tisztelete mögött az egyéni érdek tisztelete? S az a szomorú, hogy még az ifjú nemzedék között is elhararapódzott ez a kerülgető, bujkáló, kétkulcsra szó'ó magatartás. Közös fronton belül, közös célokon és eseményeken belül és még barátságokon belül is öt-hat féle érdak szemmeltartása, védekezés nemlélező veszélyek ellen s megfutés a létező veszélyek elől, okos cserbenhagyásával az előreküldött harcosoknak. A dolgok tisztulnak — mondogatják mostanában —, de aki jobban belenéz a jelenségekbe, megdöbbenve látja, hogy a dolgok egvre jobban öszszeku8zálódnak. Tisztulás? Nemzeti, társadalmi, gazdasági célok felismerése! Gondolatok megvilágosodása, meglátása, tennivalók és módszerek egyszerűsödése ? Szó sincs róla. Hiszen még legegyszerűbben beszélő költőink is dadogni kezdenek, ha megkérdezzük tőlük, hogy kik, micsodák s mi a szándékuk. Az „ugy, ugy" és a „nem, nem" egyszerű igazsága a tüzbentarlott két, vagy több vas, a hátsó kijáratok figyelgetése és az állandó félremagyarázások szándékolt zűrzavara közben vész el. Ha egyszerű mondatokban beszélsz, már hovatovább szánakoznak rajtad s ha nem igéred ugyanazt egyszere öt-hat ellentétes tábornak, lenézés, szánakozás az osztályrészed. Ostoba az, aki nem nagy mestere a taktikázásnak és műveletlen tahó, aki nem beszél egyszerre öt-hat nyelven, beleértve a madárnyelvet is! Lehelellen, hogy meg ne hökkenjünk a „vidéki ország" és a vidéki vőros analógiáján. Ismerjük a vidéki kisvőros légkörét, egymásbaszőtt érdekszálait, gyűlölködését és irigységeit, kölcsönös lenézésén és hizelgésén alapuló társadalmi egyensúlyát. Legsötétebb, legreménytelenebb társadalmi regényeink erről a vidéki városról szólanak. Tolnai Lajostól Móricz Zsigmondig. A „Báróné ténsaszszony" és a „Rokonok" vajmi közel vannak egymáshoz, jóllehet 60—70 év távolság tátong közöttük. Ebben a vidéki városban mindenki suttog, mindenki szidalmaz, mindenki dicsér és gyanakszik, mindenki veszélyes és mégis mindenki — senki. Ebben a vidéki városban ünnepelnek helyi és országos nagyságokat, aggatják a történelem legtragikusabb hőseire a frázisok rongyait, itt beszélnek mindig a legmagasabb stílusban, de a legalacsonyabb érzésekkel. Sőt még az igazán magasrendű érzések is itt válnak, a dolgok belső törvényénél fogva, szánalmas, silány utánzatokká, itt tudja mindenki, hogy még templomba is miért ment ez, vagy amaz az ur . . . S e legrosszabb értelemben vetf vidéki város terjed egyre jobban, mint valami bomlasztó micéliumtelep, ölt országos méreteket, válik világvárossá és európai országgá, ugyanugy, ahogy a megnyomorított Bizánc vált vidéki birodalommá a vidék iség minden szűk voltával, földhözragadtságával és végzetes érdekszövevényeivel. Magasabbra, magasabbra a szemeket és gerinceket. Az iró dolga, hogy megmondja: mi a véleménye, a politikusé, hogy mit akar tenni. Nincs mit szégyelni azon, ha valaki az érdekeit védi — de igenis, szégyelnivaló, hogy közben ugy tesz. mintha nem védené, vagy mintha a másokét védené. Végre is ki kell vonulni a liikos társaságok és titkos igazságok barlangjaiból, ahol ugy zsúfolódnak öszsze, egymásba kavarodva, mint hajdan a pilagoreusok misztikus, a köznép elé nem szánt istentiszteleteiken. Nem lehet a végletekig fejleszteni a titkos vallások, a beavatottak és kirekesztettek, a rituálék jelbeszédét értők és nemértők kétségbeejtő rendszerét. Valamikor volt bátorsága a magában és feltett szándékában hivőnek, hogy tüzes trónra üljön tettéért és igazáért, ma legyen legalább anynyi, hogy szólni merjen magáért és igazáért, vagy legalább annyi, hogy az igaza — igaz legyen. Minden kulturált léleknek, legyen akár egyszerű paraszt, akár világirodalmi műveltségű koponya, el kell bújnia magányába, a fák és állatok közé, ha bele nem akar tébolyodni a szavak öt-halféle jelentésébe és a hangsulyok bábeli lármájába, a rejtett szempontok