Békésmegyei közlöny, 1934 (61. évfolyam) április-június • 73-145. szám

1934-06-10 / 129. szám

6 BEKESMEGYEI KÖZLÖNY 1934 junius 10 7 ' Alkonyati beszélgetés A kék ég határtalan taván meesze úszó felhők vándoroltak, fehéren ... Es titkot tanultak a mesemondó szikláktól 8 a máiványlopoklól a temetőben. Millió porszem fénylett, mint zengő aranyfátyol a lehulló nap vérszin tüzeiben, mikor az ősz folyóhoz eljutottam. Az élet fénycseppeitől vált izzó arannyá a szavunk lobogása, mikor elmondtuk egymásnak, hogy miért terem meg bennünk szent, titkos erők hatalmas, mélységes lázadása. LÁNG IDA. A költő az Isten előtt Irta: SZABÓ FERENC Már két teljes órája állt a zuhogó esőben, Kiskabótban, fedetlen fővel egy terebélyes gesztenyefa alatt. Hét órára beszélték meg a találkozást Édes Máriával, a város jegyzőjének lányával, aki titokban, a szülei tudta nélkül, sőt tilalmára, minden nap randevút adott neki itt, a folyó parton, a város szélén. Az emberek, akiknek ebben a cudar időben erre kellett elmenniök, furcsán néztek rá s olyan ifi akadt, aki félhangosan megjegyezte : ez egy bolond. Ő nem törődött a megjegyzésekkel, mert egyáltalán nem törődött az emberek véleményével. Poéta volt, a fellegekben elt, ott, ahonnan még a földi élet is szépnek látszik. Valahányszor gúnyosan ráneveltek, csak mosolygott. Szerette volna mindenkinek megmagyarázni, hogy nincs szebb és jobb, mint a zuhogó esőben kóstálni, vagy dacosan szembeszállni aa orkánnal, de tudta, hogy ugy aem értenék meg. Igy csak sajnálni tudta azokat, akik bolondnak nézték. Most, hogy a toronyóra kilencet ütött, elszomorodott. Mégegyszer lefutott a kis fahidhoz, benézett Edes Máriáék háza felé, de a lényt, ez ő édeni asszonyát, ahogy nevezte, nem látta sehol. Még egy darabig sétált fel s alá, de aztán felhagyott a reménytelen vérakozás8aI, leült egy fűzfa alá, tenyerébe fektette állát és a folyóba bámult. • Édes Mária hangját hallotta. Óvatosan, lábujhegyen haladt előre. Az egyik ház kapumélyedésében élt édeni asszonya, egy fiatalemberrel. Egy vaskos akácfa mögé bujt s minden idegszálát megtesz itette, hogy megértsen vál&mit a lány és a fiu beszéde bői. — Hallom, van valami titkos imádója — hallotta a fiu hangját. Csend. Az eső még veszettebbül zuhogott. Egy autó suhant el mellettük, melynek fénye mellett látta, hogy Mária zavartan süti le szemét a fiu kiállhatatlan tekintete előL — Mondják, hogy lopva találkozni is szokott vele. A poéta szive majd kiugrott a helyéről. — Most, most fogom megtudni, hogy megtagad-e més előtt vagy Mtm — gondolta és kissé előrebujt, hogy jobban halljon. — Mi igaz belőle? sürgette a választ a fiatalember. — Semmi. Bolond pletyka az egész. Utálom az ilyesmit — sietett megszabadulni a nagy tehertől Mária. A költő átkarolta a vén akácot, hogy el ne essen. Forró arcát odaszorította a vizes fa kérgéhez s eltorzultan mosolygott. Összeszedte magát és mint akinek nincs oka a bénkódásra, fűtyürészve, csaknem tánclépésben elsietett Máriáék előtt. Nem nézett a lányra, de azért látta, hogy az ijedt mozdulattal az arcéhoz kapott 8 hallotta, hogy meglepetésében halkan felsikoltott. Husz lépéssel odébb sirva fakadt. Könnyei versenyt csurogtak arcán az esccseppekkel. — No vén akácok, — panaszkodott a néma fáknak — megtagadott a kedvesem. Szégyel em gem. Rohanj folyó és mondd meg minden bolond poétának, hogy ne szeressen, ne szeressen. Ezt, hogy „ne szeressen", elhajtogatta vagy hússzor, közben gesztikulált, ugy, hogy aki igy meglátta volna, az csakugyan nem gondolhatott volna másra, minthogy eszelős. Zsebébe nyúlt, egy fé!cigerettét és gyufát kotorászott elő, majd megint elindult. — Fiatalúr, adjon már egy cigerettát — állította meg egy öreg koldus, akit az egyik csapszékből ismert. Utolsó félcigerettéját is odaadta a vén embernek. — Hiába, nincs még egy olyan jó ember a földön, mint a fiatalúr — hálálkodott a vén toprongyos ember s élvezettel fújva a füstöt elköszönt. — Nincs, bizonyisten nincs még egy ilyen jó bolond, mint én vagyok — moifondirozott. — Méit vagyok ilyen? Mért is vagyok ilyen — kérdezgette önmagától csökönyösen. — Mért van olyan bolond szivem? Minek az nekem? Nem kelil Nem kelil Nem kelil Mér orditott. — Nem keli a szivem Uram, Isten, kitépem s Hozzád visszaviszem... — kacagott fel keserűen. Elkomorult, elhallgatott s hogy elnemult, olyan feszült csend lett, mint amilyen a mennydörgés félelmetes rcbaja után szokott lenni. — Megyek az Istenhez, az Istenhez megyek és visszaadom neki a szivemet. Másikat kérek tőle, egy keményet, kegyetlent. Es vad aühhel az Istenhez szaladt. Az Isten éppen az angyalok karének bűbájos dalát hallgatta, amikor felért hozzá. Egyenesen az Ur csiilagliónja elé futott. Még lihegett a nagy loholástóls szaggatóttan sikoltotta a mindenek Parancsolója felé. — Uram!... — és térdreesett. Az angyalok menten elhallgattak. Ámultán nézték. Szánták, mert leolvasták az arcéról keserűségét. Az Isten felállt, hozzálépett és felemelte. — Mit akarsz tőlem? Arca megvonaglott. Egy gyors mozdulattal kitépte a szivét és az Ur felé nyújtotta — Visszahoztam a szivemet, nem keit — sirás rázta meg. Az angyalok döbbenten néztek. Az Isten arca olyan volt, mint egy kőszikla. — Tedd vissza a szived — mondta minden felindulás nélkül. — Nem kell, nekem nem kell ez a sziv. Nincs nyugtom tőle. Minden fáj neki. Az Isten merőn nézett rá. — Uram, — orditotta, — tudod-e, hogy a földön vannek hercegek és vannak koldusok? Tudod-e, hogy az egyik ember sugárzik a boldogságtól, a másik örökösen nyavajog? Az Isten csak hallgatott. — Uram, nekem van egy álomszerelmem, van egy szentem, akinek még ruhája szegélyét sem szabad elintenem. És ennek a szívnek ez fáj, fáj, fáj — hangos zokogásba tört. A Hold, mely éppen arra úszott, elsáppadt, a Jupiter elpirult, egy csillng elájult és szédülten hullt az Üibe. Az argyalok sirvefakadtak. Az Isten még mindég csak hallgatott. — Uram — hullt le megint az Isten elé — ennek a szivnek féj az élet, féj neki, hogy az emberek gyűlölik, tépik, merjék, ölik egymást. Nekem nem kell ez a sziv, nem kell, nem kell — és Isten felé nyújtotta remegő szivét. Az Isten mozdulatlan maradt. — Uram értsd meg — rimánkodott, miközben szabadon levő kezével megfogta Isten biborjénak szélét — gyűlölöm ezt a szivet. Szépeket álmodik, nagyot akar tfnni és szereli az embereket. Uram, vedd vissza tőlem! Héicm csillag leszédült az égről. Három angyal hangosan felzokogott. Az Isten még mindég mozdulatlanul élit. — Uram, Urem, én, én — és a költő elhajította a szivét. Kelet felé meghasadt az ég. Két üstekös összefutott és meteor — darabok l"ó hullt. Széz csilleg bukott le a Tejutról. A Hold szégyenében eifelhőzte ez ercát. Az angyalok megremegtek és félelmükben terdreertszkedlek. A költő szive az Isten lébn elé gurult. Az Ur felvette és megcsókolta. — Mit akarsz hót? — szólalt meg végre az Isten is. — Adj egy másik szivet. Egy keményet, egy kegyetlent. Olyant, amelyik nem érez, nem szeret, amelyiknek nem fáj az elet. Adj, egy olyan szivet adj nekem Uram — nyúlt remegve az Isten felé a költő. Az Ur ránézett. Merőn a szemébe. Sokéig, nagyon sokáig nézte. Végül elővett egy másik szivet és a költőnek edta. Az mohón kapott utána, sietve helyezte keblébe, aztén vidáman, fütyürészve elindult a földre. • A földön mér türelmetlenül várták az emberek. Alighogy leért, megrohanták, autóba ültették és a Homérosz Társaság rendkívüli díszközgyűlésére száguldottak vele. Itt nagy ovációval fogadták. Az egyik nagy iró másfél óráig előadást tartott róla. A verseit olvasta fel, a regényeiből és drámáiból szemelvényeket mutatott be. Minden sorát megéljenezték. 0 fagyosan ült a díszhelyen és nem örült. Egymásután liz kiadőst értek meg müvei, melyeket még koldus voltában irt. Rengeteg pénze lett. ViHékat, kastélyokat vásárolt. Ugy élt, mint egy maharadzsa. Az egész ország ünnepelte. Mindenki megtisztelve érezte mágét, ha érintkezhetett vele. A szülővárosában az ircdalmi kör nagy ünnepélyt rendezett a tiszteletére és felkérték, hogy legyen jelen azon. Lement a kis csöndes fészekbe. Az utcán az emberek megfordultak utána és ugy mondogatták egymásnak : ez az I Az egyik este találkozott Edes Máriával. A lány már messziről rámosolygott és szinte repült felé túláradó boldogságéban. Ő még csak nem is mosolygott, A lény édesen csacsogott. Kérdezősködött, nevetett, simogatta a f<u hajét. Ő ró sem nézett a lányra. — Mi van veled őstestvérem? Valami megmozdult benne. Emlekezett, hosy a lény mindig igy szólította. De most sem szólt semmit. Mária félve nézett rá. — Már nem szeretsz? — sirta el magát. A fiu lebiggyesztette ajkát és a levegőbe bámult. Edes Máriát zokogás rázta. Meg* állt és a fiu mellére akarta hajtani fejét. Ő eltolta magétól a lényt és odébb állt. Édes Mária még mondani akart valamit, de a költő hűvös arcéi látva, megfordult és sirva elballagott. ö mégcsak hátra sem fordult. A vén koldus állt meg előtte, — Fiatalúr, adjon egy cigaretté.L Félrelökte, De a koldus nem lágitott mellőle. Utána sántikált s ugy beszélt hozzá. — De megváltozott a fiatalúr, mióta felvitte az Isten a dolgátAzelőtt olyan volt, mint egy falat kenyér. Az utolsó fillérét is ideadta. Most meg, amikor tele vart kinccsel, meg se látja az embert, Szégyeiheti magát. Dühös lelt, az öreghez ugrott és erculütölte. A vén koldus szeméből könny csordult ki. — Nem magamért szóltam, hanem a fiatalúr miatt. Olyan a szive, mint a kő. Nincs még egy olyan szívtelen ember a földön,, mint a fiatalúr. Valami megint megmozdult benne, A vén koldushoz lépett, ölébe dobla pénztárcáját, megcsókolta az ercét és elrohant. Édes Máriáék háza elölt állt meg. Benézett az ablakon. Mária egy hencserre borulva sirt. — Nincs még egy olyan szívtelen ember a földön, mint a fiatalúr — ez járt minduntalan az eszében. Aznap éjjel azokon az utcákon csatangolt, ehol Edes Máriával valamikor annyit sétált. Zuhogott az eső, süvített a szél,, de ő nem törődött vele. Szinte örült neki. Egyszerre azon vette észre magát, hogy a kis fahidnál van. Megismerte az ismerős fákat, a sétányt, mindent, mindent. — Mária — kiáltotta bele az éjszakába. Egy pillanat múlva már rohant az Istenhez, hogy visszakérje a szivét. * Valaki végigsimogatta a haját. Elkapta a kezet és megcsókolta, A könnye ráesett a lány kezefejére. — Mit néztél olyan szomorúan? És mit ülsz itt? Merő viz vagy, még megfázol — babusgatta Mária. ő a lény szemébe mélyedt. — Ugy nézel ki, mint egy világot járt vándor — dorgálta szerelmese. — Az Istennél vollam — suttogta a költő és magához vonta édeni asszonyát. »