Békésmegyei közlöny, 1934 (61. évfolyam) április-június • 73-145. szám

1934-05-10 / 105. szám

BEKESMEGYEI KÖZLÖNY 1934 április 29 Olcsón és kellemesen fog nyaralni, ha csatlakozik a „Békésmegyei Közlöny" nyaraltatási akciójához Beethoven kilencedik szimfóniája A 110 év előtti bemutató alkalmára „Még nem hült ki Ausztria lakóiban, Mozarf és Haydn hazáiéban, az utókor száméra alkotott nagy és halhatatlan müvek iránti érzék és örömteli büszkeséggel tölti el őket az az érzés, hogy a szent triász, melyben ezen nevek, mint a hangok szellemi birodalmának legmagasabb eszményképei tündökölnek, ebből a hazai talajból fakadt." Ezek a szavak állottak Beethoven barátainak é3 támogatóinak hódcló iraiában, melyben arra kérték a mestert, hogy ne fossza meg Bécstől a kilencedik szimfóniájának bemutatásával járó ünnepet. Beethoven, aki azt hitte, hogy feledésbe ment már, megelégedessél fogadta ezl. Természetesen csak hónapokig tartó fáradságos megbeszélések után egyeztek meg, lévén egv nehézkes, bizalmatlan partner. Végül is a Kürnthner Tor Theater látszott minden kívánság számára a legmegfelelőbbnek. A közönség érdeklődése váratlanul olyan nagy voit, hogy az emberek az utolsó jegyekért mér verekedtek a pénztárnál. Igy történt aztán, hogy a színház zsu folásig tele volt. ösz hajával, fekete frakkban, fehér nyakkendővel, fehér mellényben, rövid fekete szatin térdnadrág, ugyanolyan harisnyákkal és csattos cipőben jelent meg a mester a dirigensi emelvény előtt. Felemelte vezénylő pálcáját és személyesen dirigált, ahogy azt a program előírta. De ez csak színleg volt. Hiszen süket — a zenészeknek titokban ki volt adva az utasítás, hogy csak Umlauf nevü karmesterre figyeljenek. Beethoven azonban lángoló lelkesedéssel tölté be hivatását. „Mint egy őrült ugrált ide-oda — ahogy egy kora beli tudósító mondja — hol magasra egyenesedve, hol a földig guggolva hadonászott kezeivei és / lábaival, mintha egyedül akarta volna az összes hangszereket játszani és az egész kórust maka akarná énekelni." Eközben a zenészek közül egyik sem nézett rá. Ugy állt ott, mint saját magának kisértő szelleme, mintegy szugge rálva a játékot. Ezen a napon a közönség el ragadtatása óriási volt. Az egyes tételeket újra és újra meg kellett szakítani. De a mester csak a müvével volt elfoglalva és nem hallott semmit a tapíból. Amikor a serzo után, nem tudván, hogy a háta mögött annyira tapsolnak, a partitúrában lapozott és egy Unger nevü énekesnőnek ugy kellett karjánál fogva a közönség felé fordítani. Csak ekkor vette ész.e a lelkesen tapsoló házat. Ez a páratlanul tomboló viharzás csak egy nagy hangtalan némajáték volt neki. És esetlenül hajtotta meg magát. Egy sajnálatos félreértés következtében a végén következett a legnehezebb csalódás. Amikor az előadás után átadták eki az esti pénztár bevételét — negyven tallért — tévesen azt gondolta, hogy ez az összeg az egész bevétel. Ugy elkeseredett, hogy hirtelen elájult. A nagy mü, mely amíg a zene él, az emberek szivének legnemesebb húrjait fogja megpendíteni, amikor először játszották alkotójának csak kétségbeesést és fájdalmat okozott. A lengyel—német barátság „Hogy Elsass. Lotharingiát elve szitettük és hogy a strassburgi székesegyház ormán francia zászló lobog, azt még valahogy ki tud nók heverni ; de hogy Lengyelorszőg ismét feltómadt a sírból és a mü, amelyet Haugwitz és Kaunitz alkotott, darabokra tört, azt soha, mig német él ezen a földön, sem megbocsátani, sem felejteni nem lehet". Ezeket a kétségbeesett és kétségbeejtő szavakat nem Féder, sem Rosenberg, még csak nem is Spengler irta le, hanem Gusíőv Stresemann, az, aki Brianddal együtt aláirta a locarnöi szerződést, és akinek emlékét a nemzeti szocialisták sárral dobálják mindennap azért, mert szerintük legalább elárulta hazáját s feladott olyan igényeket, amelyekről német, hacsak öncsonkitást nem akar elkövetni, soha le nem mondhat. Síre3emannés mindazok valamenynyien, akik előtte és utána a kancellári székben ültek, Erzberger és Rathenau szintúgy, mint Wirth és Brünning, jogilag elismerték ugyan Lengyelországot, de lelkileg egy pillanatra sem vették tudomásul, hogy az az őllam, amelyet Frigyes, Katalin és Mária Terézia minden emberi és isteni jog megcsúfolásával cafatokra téptek, a hullakamrából, ahol másfél századon át a boncasztalon kiterítve feküdt, ismét az élők sorába lépett és mindent elkövettek, ami hatalmukban és módjukban állott, csakhogy ezt a csodát, amely a fizikai törvényeket megcáfolni látszott, mint a jogik a hirtelen magasba nőtt baobabszárat elleplezzék. Eveken át a feszültnél feszültebb viszony uralkodott a két állam között. Berlin céltudatosan félreismerte a lengyel jogokat és tagadásba vette a fiatal hajtás életerejét, amely pedig ennek ellenére mindinkább sarjadott. Azon rövidlátásnál fogva, amelyet Metternich kancellár német faji tulajdonságnak csúfolt, a puszta véletlen játékának tekintették keleti szomszédjukat s még egy olyan elfogulatlan koponya is, aminő Rathenau volt, idény államnak (Seisen—staat) becsmérelte Lengyelországot, amelynek vége csakis egy lehet, az, hogy ismét visszahull a németség ölébe. Ilyen felfogósnak logikai végkövetkezménye persze egyedül a háború lehetett, amelynek szükségességét Hitler uralomra jutősa előtt nem merészelte tagadni egyetlen német államférfiú sem. Ám jött a leváltős. És 1934 január 26 án Lipoki és Neurath aláírták azt a hírhedett szerződést, amely állítólag tíz esztendőre békét teremtett az Elba és a Wisztula partjain. Moltke szavaival élve, a Fanfárok chamade-ot fújtak. Persze ez nem azt jelenti, mintha a nemzeti szocialisták a lengyel kérdésben másként gondolkoznának, mint bárki azok közül, akik a hatalmon magelőzték őket. Da akárhogy verték a mellüket, akárhogy hirdették a német terjeszkedés lehetőségét és szükségességét kelet felé, meghajoltak a kénytelenség előtt, abban a feltevésben, hogy suba alatt tovább űzik az eddigi játékot. A lengyel politika vezérei pedig, akik bizonnyal alaposan meetanulták azt a leckét, amelyet 1775, 1792, 1830 és 1863 évei írtak véres betűkkel nemzetük ábécés könyvébe, megkötötték a szerződést az ősi ellenséggel, de azzal a hé'só gondolattal, hogy miközben rendezik a függő kér déseket, amelyek a két állam között a súrlódási felületet elérdesitik, a szerződésből hurkot fonnak, amellyel a német kisebbséget agyon fojtják, hogy a két államot a szer ződés megkötésénél ez a cél és nem más vezette,az élesen szembetűnik abból is, hogy a jelenlegi határok elismerésének vagy el nem ismerésének kérdését még csak nem is pedzették, mindegyik fél megelégedvén azzal, amit diplo máciai nyelven erőgyüjtési haladéknak neveznek. Szóval a nagy per, amely a Jagellók idején, a tizenharmadik században indult meg és kisebb nagyobb fegyverszünetekkel megszakítva napjainkig húzódott, ma is áll. A különbség mindössze annyi, hogy most ugy folyik, mint az aknaharc, amelynek alapvető jellegét Vauban, az atyamestere, a sunyiságban, pontosan a védekezéssel álcázott támadásban vélte feltalálni. Lengyelország szinre megbékült és fegyverszünetet kötött, de amint Franz Lüdtke, a Bund Deutscher Osten kiadója a legújabban megjelent röpiratában kifejti, a német üldözést ernyedtelenül folytatja. Azokban a tartományokban, amelyeket már a reichenbachi szerződés Poroszországhoz csatolt, tehát éppen azokon a területeken, ahol a németség előretörése a leghatalmasabb méreteket ölthette és öltötte is fel rövid pár esztendő leforgása alatt, 1918 tői 1931-ig, a germán áradat elapadt és csak gyér szigetek bizonyítják, mint kecskekörmök az egykori tenger nvomát, hogy itt terpeszkedett. 1918 ban Posen 1.869.000 németet számolt, de 1931-ben ugyanott csak 165.000 német úszott, mint vékony ökörnyál a mindent elnyelő szláv rengeteg fölött. Felső-Sziléziában pedig ez idő alatt 996.000ről 120 000-re süllyedt a számuk. Ám mivel az a hatalom, amelyről Bismarck annakidején azt állította, hogy mindenre képes, még arra is, hogy fiúból lányt és lányból fiút csináljon, manapság a történelem iróniája folytán a lengyelek kezében van és mivel a lengyelek igazán nem szégyellik meg egy olyan ádáz ellenségüktől sem, aminő Oltó B'smarck von Schönhausen volt, tanulni, a németség hanyatlása magától értetődik. Viszont bármennyire fonyott a németség száma és ezzel együtt bármennyire rokkant ereje azon a tájon, amelyet Kari Lamprecht, a kiváló történetíró találóan germán határőrvidéknek nevezett, Lengyel ország begyét még mindig terhelte másfél millió germán, akiknek értékét, nem is szólva a műveltségi különbségekről, amelyek őket jóval a lengyel átlag fölé emelik, tetemesen növelte az is, hogy a zsidóság Krakkólól Varsóig, Kattovitztól Lodzig, mint egy ember mellettük állolt minden erkölcsi és v«gyoni tehetségével egyetemben. És Berlin joggal remélhette, hogy ez a hü kisebbség majdnem a trójai faló szerepét megismétli és ha egykor üt a boszszu órája, győzelemre segiti fajtestvéreit. Amint Piesch herceg, a felső sziléziai Volksbund megalkolója nyiltan hangoztatta is, hogy a német kisebbségnek más feladata nem lehet, mint a lengyel államot belülről elrothasztani. Azonban más arculatot öltött egy csapásra minden, amint Hitler uralomra jutott A nemzeti szocialisták elfelejtették kijelenteni azt, amit Mussolini elég okos volt a vilőg fülébe harsogni, vagyis, hogy tantételejk nem kivitelre szánt árucikkek. És igy történt, hogy a német kisebbség Lengyelországban önmagával meghasonlott és izekre hullott. Mi sem természetesebb, mint az, hogy előizör a Német Katholikus Párt ugrott ki az istrángból. Vezetőjük, Eduárd Pánt, ugyanaz, akit még Brüning kancellár a német gondolat felkent bajnoka gyanánt aposztrofált, először a sziléziai diétán, majd a varsói parlamentben riadót fujt és törhetetlen hűségéről biztosította a lengyel kormányt. Nyomban utána Lodz német képviselője, Julius Will, jelentkezeti szólásra, ugyanaz, aki három esztendőt ült azért a panaszért, amelyet a nemzetek szövetsége előtt a lengyel kisebbségi politika miatt emelt és a Sejm külügyi bizottságában forró hitvallomást telt a lengyel állam mellett. „Német vagyok — hangzott a vezeklés — de ugyanakkor lengyel hazafiu is. Mint ennek az államnak hü polgára, ezennel kijelentem, hogy a német birodalom politikájával semmiben egyet nem érlek". És mint a jégeső, ugy hulltak és hullanak a pofacsapások a német politikára ott, ahol egykor leghűbb csatlósai hordozták meg zászlóit s véreztek érte. A szocialistákról nem is beszélve, Wiesner, Ottó Ulitz, Johan Rosumek, Hugó Grünfeld, szóval mindazok, akik a németségéri az első harcélen küzdöttek Lengyelországban, ma az ellentábor katonái. íme, ez van igazság szerint a külszín mögött. A nemzetiszocializmus békét kötött Lengyelországgal és Lengyelország vér nélkül nyert — egy háborút. És az OstRaum inkább Ost-Traum, mint valaha. lg