Békésmegyei közlöny, 1934 (61. évfolyam) január-március • 1-72. szám

1934-01-21 / 16. szám

1934 január 26 SEKESMEGYEI KCZLöNY 3 Krónika Szégyen ide, szégyen oda, Végtére is egyszer be kell Vallani, Heteken át éreztük mi, Hogy éltünkből hiányozik Valami. Törtük rajta a fejünket. Tulajdonkép miben érzünk Mi hiányt. De nem akadt egy sem köztünk, Ki helyesen oldta vón' meg E talányt. Most már tudjuk. Meg van oldva! A parlament hetekre elCsendesült, Politika sok barátja Hosszú téli álomra elSzenderült. Álmodozás nem tart tovább! Honatyáink már e héten Dolgoztak, igaz, hoyy e munkájukkal Sem hasznot, sem örömet nem Okoztak. Elismerés Meskónak jár! Megérdemli a legnagyobb Keresztet, Hogy a kapott ütleg után Parlamentből senkit ki nem Rekesztett. A „jó" példa sasszárnyon jár Es másnap már arról írtak A lapok: Parlamentjük folyosóján Rugdalóztak, verekedtek A frankok. Szenzációért különben E napokban nem is kellett Szaladni, Amerre csak jártunk-heliünk Rémes dolgokat lehetett Hallani. Osztrák nácikat titokban Hozta hozzánk tisztes csendőrFedezet, Most pedig, hogy megérkeztek, Védi őket hajlékuk, a Szeretet. Érezzék itt jól magukat, Megbánni ezt legkevésbé Van okunk, De ha holnap elmennének, Könnyet ejtni talán egyért Sem fogunk. Károly román hős királyról Furcsa hirek keringenek A légben, Azt suttogják, noha jól van, Szobájából nem mozdult ki A héten. A szobáját ketten őrzik, Éiiel nappal a nagy hősre Vigyáznak, Olahoknál nem tudják azt, Hogy néha még az őrök is Hibáznak. Benes bátyánk remek fiú! Amit csinál, mindent rendben Megokol S ha úgy látja, hogy pénz kéne, Egyet gondol és másnapra Van szokol. Hogyha bevág az uj szokol S nem bukik el a sok papír Gubába, Egy szép napon Benes urat Megválasztják díszelnöknek Kubába. erde Pariem ef circenses Petőfi Sándor kortársa, Madách Imre — mint tudjuk — átélte a 48-as időket, vagyis abban a korszakban élt, amikor a magyar nemzet a legdrágább kincsért, a a legkimagaslóbb eszméért: a magyar szabadságért harcolt. Ebben a rettenetes, fékevesztett harcban elvesztette testvérbátyját, aki Kossuth Lajos futárja volt; tehetetlenül, ököibeszorult kézzel nézte végig, hogyan koncolják fel a mócok nővérét és, sógorát. De hogy teljes egészében kiürítse a méregpoharat, látnia kellett hitvese, Fráter Erzsébet kicsapongó, könnyelmű életét. Ezek a szomorú momentumok robbantották ki Madách Imréből azt a gondolatot, hogy megrajzolja „Az ember tragédiáját". Hetvenszer bontakozott ki azóta a tavasz és ugyanannyiszor köszöntött ránk az ősz és most, két emberöltő letelte uián wjfcól átéljük az emberek, a népek tragédiáiét. S ebben a tragédiában legtöbbször — bármÜy furcsán hangzik — több a komikum, mint a tragikum. Mert tagadhatatlan, hogy ma a legtöbb helyen ezekben a sorsdöntő órákban a legkomolyabb dolgokból is cirkuszt rendeznek, hogy ilyenmódon bámulatra ragadtassák a tömegeket. Kubában kikiáltották a katonai diktatúrát. Komoly napokat élnek ét az ottaniak, de hogy a komolyságukat tompítsák, három nap alatt háromszor változott az elnök személye. Széleskörű fantázia kell annak megítélésére, hogy vájjon egyszer huszonnégy őre elegendő-e arra, hogy meggyőződjenek valakinek a rátermettségéről? Vegyük a másik szines fajt, a sárga japánokat, akik — ezt hangosan hirdetik — világuralomra törekszenek. Pedig ott nincsenek munkanélküliek, akiket a cirkuszi Aug úsztok szellemében szórakoztatnának. Es nézzük Nagy-Romániát, a cirkuszok igazi hazáját, ahol a hegyi parasztot egy pohár pálinkával el lehet szédíteni és ahol minden napra gondoskodnak olyan látványosságról, ami nem figyelmet, csupán meglepetést kelt. Nem hagyhatjuk ki Csehszlovákiát sem, ahonnan olyan szédítő hirek keltek szárnyra, hogy devalválják a szokolt. S iri van Ausztriában, ahonnen a hatalomra törtető horogkeresztesek hozzánk szöknek ? Sorstragédiák ezek. S mi, akik a messze távlatból szemléljük a tragédiák fejleményeit, nem tudunk keseregni embertársaink sorsén, mert tudjuk, hogy ezekből a tragédiákból hiányzik a komolyság és csak arra való, hogy a tudatlan tömeget szórakoztassák vele. Mert ha nem a cirkuszi szellem uralkodna szerte-széjjel, ha a tragédiák komollyá váltak volna, akkor — nr int Madách Imre — a mai ember is megborzongott volna és visszavorulva a magányba, megsebzett lélekkel, fájó szívvel gondolna az ember tragédiájára. Ignotus ^fcgfelc! ©n&ieC mert tökéletesen szelektív dynomikus hangszóróval egybeépített 3+1-es Band-Pass Európavevd Készpénz árban P 225.Jlem érdemes — Halló I — kiáltotta bele izgatottan a telefonba. — Halló, halló 1 — ismételte meg türelmetlenülés bosszúsan, a hívást s hosszan, dühhel csengetett. — No, csakhogy felébredt '— ordította, mikor a központ jelentkezett. — Kapcsolja gyorsan a mentőket... Igen, igen, a mentőket... Mit bámu? Nem érti? A mentőket kérem, a 626 os számot. Homlokén gyöngyözött a verejték. Zsebkendőt rántott elő s kapkodva megtöiülközött. A kagylót egyik füléről a másikra helyezte, lábával idegesen dobogott. A telefon túlsó végén csengettek. — Halló — kiáltott bele szinte eszelősen a kagylóba. — Hogy? Igen, persze hogy én vBgyok az. én. én Riporter . . . Maga az Tóth ur? Igen .. . Rendben van .. . Hogy mit akarok? Hót persze . . . Kérem, azonnal jöjjenek ki a Halál-utcába... Hát izé, egy embert fognak itt találni, egy halott embert. .. Hogy ismerem-e? Persze, hogy ismerem. ...Jánnek már? . . . Igen? . . .Igen? ...Rendben van, köszönöm. Egy darabig még ott állt s fülénél tertctta a k 'gylót, mintha még vísrt volr.a valamire. Aztíin fáradtan letet?

0'. Körülnézett. A ka'apját kereste, de amikor meglá a, hogy az össv taposva hever lába alatt, legyink - nem „íyult utána. Mégegysz- körüljárta la széniét a szobában, mintha csak búcsúzni akait volna minden ől, ami benne van, majd lelhajtotta abétgailerjét, aztán felrántotta az t^.ót és kirobogott. Mikor ki'épett a h- z kanuján, le jibb barátjába üikc.'.ö!t bele. — Hát teveled mi van? Mért lógatod ugv az orrod — kérdezte tőle ez tréfásan. — Semmi — morogta kelletlenül. — Talán bizony felelemelték a fizetésed s most nem tudcd, mit csinálj a sok pénzzel — élcelődött a bárét ja, de ő nem is figyelt rá, ment tovább. Barétja utána nézett, megcsóválta a fejét s nevetve jegyezte meg: — Mjndig ilyen hóbortos volt. Egy kisligeten kellett keresztül mennie, hocy a Halál utcának elkeresztelt Tulipén-ufcába jusson. Morfondírozott. — Na, ide se jövök ki többet. Aztán a halálra gondolt. Arra, hogy milyen megdöbbenve fog a mentő megállni holtteste felett s milyen nagy lesz a rémület a szerkesztőségben, ha megtudják, hogy öngyilkos lett. Szinte kéjelgett ebben a gondolatban. A gondolatok egymást kergették agyában. Hol az anyjára gondolt, hol a szerkesztőségre, hol gyermekkori emlékek elevenedtek fel benne. A hó ropogott lába alatt. A csípős téli szél összekuszálta haját. Gyors léptekkel sietett célja felé. Balkezével zsebében levő revolverét szorongatta. — Halló I Cívis — kiáltotta felé valfcki, amikor kiéit a ligetből. Bosszúsén ré7ett a hang irányábf . Egy aiecsor- fiatalember futott f Jé. — Nr»hét, ezt az őrült szerencsét! Hái u mit keresel ebben a faszénben? — áradozott kezét szorongatva barátja. íM vwwwwwwwwwwwwwww — Ni a Kicsi — mosolyodott el akaratlanul. — Hát téged mi szél hozott erre? — szólt hozzá egészen barátságosan. — Ja, öregem, az élet. az élet — affektált Kicsi. Elnevette magát. Eszébe jutottak diákévei. Papp Sanyi, akit ők cscppsége miatt Kicsinek hivtak, volt az osztály kedvence. Mindenki szerette, mert örökös jókedvével mindenkit jókedvre tudott hangolni. Mindég mókázott. Mindent könnyen vett fel s mindent kifigurézott. — Hová irányitoltad lépteid, ó Goethe? Azt hittem, már a Parnessuson vagy s nektárt iszol Vergiliussal — nevetett rá Papp Sanyi. Elkomorodott. Önkéntelenül is a revolveréhez kapott. Eszébe jutott, hosy neki most sietnie kell, mert a mentők azóta már biztosan útban vannak. — Hagyj most Kicsi — nézett komolyan barétjéra — sürgős, nagyon sürgős dolgom van. — Azt már nem. Hacsak Charon el nem evez veled, vagy egy griff madár hátára nem kap, nem válok el tő'ed,. Mi az, hogy mi az? Négy éve nem láttalak és most itthagyja'ak, mint Szent Pál az oláhokat? Nem hagylak el és nem hagysz el. Várjon az a kislány, mert hogy arról van szó, az olyan biztos, minthogy én nem vagyok királya ez óriásoknak. — Karolt barétja karjába Kicsi. — Kicsi, ha szeretsz, magamra hagysz — fogta kérlelésre a dolgot Riporter. — Az igaz Civiském, csakhogy én nem szeretlek. S ha gondolkozol, rá is jössz, hogy igazam van. Utóvégre mért szeretnélek? Öregem, mindent, csak szeretni nem. Szerettem egy lányt és, és... érted uave? Nem érdemes. — Mit nem érdemes?— szólt, csakhogy mondjon valamit. — Mit, mit, hát lányt szeretnt. Plutarchosra mondom, hogy nem érdemes. Az ember belegabalyodik egybe, mint egy gyökvonásba, vagy egy két ismeretlenü egyenletbe és mikor rájön, hogy a lány nem szereti, még főbe is akarja lőni magét. Hát az marhaság öregem, marhaság. — Honnan tudod te azt? — kérdezte nagyon gyorsan, szinte mohón Riporter. — Mi az hogy honnan? Magamról Civiském, magamról. Csak nem gondolod, hogy a kénsav képletéből olvastam ki. — Magadról? — Ugy, ahogy mondod nemes Goethe. No de ne törődjünk vele. Azóta rájöttem, nem érdemes. Van lány elég, sőt sok. Bolondság egyért megfeledkezni az egészről. Nem? Kicsi szavai mélyen belevágtak Riporter lelkébe. — Miért is akarok öngyilkos lenni — kérdezte önmagátc. — Azért, mert megláttam, hotj az a lény, akit szeretek, mást uiegcsókolt?