Békésmegyei közlöny, 1934 (61. évfolyam) január-március • 1-72. szám

1934-02-11 / 33. szám

ÖEKESMEGYEI KÖZLÖNY 1934 február II Kacag az Elet-vár Irta; SZABÓ FERENC „Hajrá seregem: csoda-álmok, hajrá millió szent, nagy bánat, be kell vermem az öröm-hegyen ragyogó, fénylő Elet-várat." „Indulj rohamra Fiatal Dac, törd be a kaput szent Merészség, hadd ámuljon el megdöbbenten sötét pokol és tündöklő ég." Seregem vadul, bőszen támad, a nagy érckaput megdöngeti. Áll a vár büszkén, hetykén, gőggel és az ostromot visszaveri. Csapzott hajamat sírva tépem, új s új rohamra vezényelek. Fáradtan liheg, vérzik, hörög, a már ezerszer megvert sereg, Szöges korbács vad Akarásom, katonáimra dühhel csapok: „Hajrá vitézim, győzelemre rohanjatok, hát rohanjatok!" Minden hiába, jaj, hiába: seregem ismét verten szalad... Áll a vár bwzkén, hetykén, gőggel és kacag rajtam, kacag, kacag. A gyerekért Irta Püeskó György Alkonyat után fekete felhők gomolyogtak az ég aljén tompa morajlással. A hüs sseilő dus esőillatot hintett szét a haragos zöld vetés felett, mely zizzenve ringott, hullámzott a szél nyomán. Az országút mentén csak itt-ott fehérlett egy-egy tanyaház és az udvarán ég felé törő kútágas árulta el, hogy laknak a tanyaházban. Egy szekér dübörgött az országúton. A benne ülő férfi kétségbeesetten biztatta lovait, hogy a közeledő vihar elől fedett helyre menekülhessen. A felhők mind magasabbra törtek az égen és mielőtt a kocsi elérte volna a legközelebb levő tanyát, kitört a vi har. Villámlást villámlás követett, szinte lángban égett a határ. Egy fülsüketítő dörgé3 után ömleni kezdett az eső. A bajt még növelte az, hogy a folytonos villámlástól megvakultan a lovak az árokba vitték a kocsit és onnan minden biztatás dacára eem bírták kihúzni. Az ember leszállt a kocsiról, Az ajkán mér feltódult a legádázabb istenkáromlás, ökölbe szorított kézzel fordult szembe a viharral, amikor egy síró gyerekhang szólalt meg a kocsiban : — Apu, gyere ide ... Én félek. Az embernek kisimult a keze. A kocsi oldalához kapaszkodó gyereket magához votta. Féltő remegéssel szorította magához az átázott, didergő csöpséget és nekiindult az éjszakának. A vil'árn fénye mellett egy kis házat látott meg az ut mentén. — Emberek I — kiáltott tele tüdővel, de a vihar elnyomta a hangját. Ruhája mér teljesen elázott. Az esőviz végigfolyt a hátán. Meggörnyedt, hogy a gyermeket valamennyire megvédje a zuhogó záportól. Mikor a házhoz ért, ismét kiáltott. Válaszképen rettentő dübörgéssel dörgött az ég. A ház ajtaját csak berúgta és amikor védett helyen állt, első gondolata a°x volt, hogy a gyermek fázik. Meggyújtotta az öngyújtóját és szétnézett a helyiségben. E%'y lócát látott, arra fekielte a gyereket Balról egy ejtő nyilt. A férfi wősen dörömbölt. — Nyissanak ajtót — szólt hangosan és feszülten figyelt. Sammi választ nem kapott. Nekivetette vállát az ajtónak, malv egy erőteljes nyomás után valósággal beszakadt és ő maga utána esett. Gyújtója kialudt. Ismét meggyújtotta. Alig lobbant fel a láng, egy erős ütést kapott a fejére. A gvujtó kieseti a kezéből. Akaratlanul is lehsjolt. A másik ütés a vállát érte. Feje erősen sajgott és csak az életösztön dolgozott benne, mikor találomra támadójára vetette magát, mielőtt ez harmadszor is üthetett volna. Fojtott lihegésse! karolták át egymást. A férfi csak arra vigyároU, hogy ellenfele meg ne üthesse, mig az mindent elkövetett, hogy a szorító ölelésből kiszabaduljon. Vaksötétségben folyt az ádáz tusa, mig esy villám el nem oszlatta azt s enneik fényénél a férfi egy halálfáíetarrtői eltorzult női arcot látott. Önkéntelenül elensedíe a rőt, de mielőtt szólhatott volna, ismét ütést kapott. Uiána még hallotta, hogy a gyermeke felsírt odakint. Látta, hogy a nő, akivel birkózott, meggyujtjs a mécsest az asztalon, azu!án minden elsötétült előtte. A napfény már betűzött az ablakon, mikor magához tért. Az asztal mellett egy nő ült. A gyermeket ringatta halkan dúdolva, ő az ágyon feküdt. Az indulat és csodálat vegyes érzelmével nézte az asszonyt és a gyermeket. A szive vadul vert, mikor az éjszakára gondolt. Az asszony észrevette, hogy a férfi nézi őkat. A gyereket óvatosan lefektette, babusgatta, mintha csak az övé lett volna. Azután a férfihez mant. E?y csésze tejet adott neki. — Iarvon — mondta egyszerűen. minden felindulás nélkül. -- Ettől erőre kap. A férfi szó nélkül nyúlt • csésze után és mohón nvelte a tejet. — Isazán nem tudhattam, hogy a vihar űzte ide az éjjel — mentegetődzött az asszony. — Sok rossz *mber jár ilyen Ítéletidőben. — És most tudja ? — nézett fal a férfi. — A fia mondta — mulatott az alvó gverakre az asszony. 1 — Akkor azt is tudja, hogy 5 érte történt minden. A kocsimat kint hagytam az országúton. Nem tudom, ott van-e még ? . .. — Nincsnn. Még dühöneött a vihar, mikor behajtottam. E''áttam a lovakat is — dicseked att az asszony. Az ember valami köszönésfélét morzsolt szét ajkai között, — A gyerek nagyon megijedt ám. hogv kint hagyta a konyhában. Minek hozza magával as ilyen csöopséget. — Nincs kinél hagyni. Az anyja meghalt. — Oszt nagyon boldogok így ketten ? ' — Már ugy a magunk módja szerint — hümmögött a férfi. — Ugy, u?y. Mindenki a maga módja szerint — bólogatott az asszony és kiment a szobából. , A férfi is felkelt. Kiment az istállóba. Körüljárta a házat, megnézte a vetést. Tett-vett az udvaron. mintha otthon lett volna. Dél felé járt az idő, mikor a konyhába vetődött. — Jól jött ez a vihar, kellett az eső nagyon — szólt az ott foglalatoskodó asszonynak. — Nagyon kellett... — Mostmár, hogy fel is száradt ez eső, ucy gondolom, el is mehetnénk. De hát: szeretném mag•••• • •••• kéletes, jó bútorok és kárpitosáruk • legolcsóbban I 1 ibtst«ar áruházban áasy-uf 25. § Telefon \