Békésmegyei közlöny, 1932 (59. évfolyam) január-március • 1-65. szám

1932-02-07 / 23. szám

Békéscsaba, 1932 február 7 BÉKÉSMEGYEI KÖZLÖNY csönös legyen. — A legnagyobb boldogságom lenne, ha ők is usy szeretnének ensjem. — De most már mennem kell, 7-kor pontosan játszom. Nem haragszik, ha magukat egyedül hagyom, majd elszórakoznak. Nem szabad elkésnem, mert megszid a diri. Ezt olyan hévvel mondja, mintha először volna szinpadon. A vidéki színészet helyzetéről beszélgettem ezután Gulyás igazgatóval. Végül pedig megkértem, hogy mondja el a legkedvesebb csabai élményét. — Azt hiszem, a legkedvesebb élményeim közé sorozhatom azt a kis esetet, ami néhány nappal ^ezelőtt történt velem: — Félórával az előadás előtt beélíit hozzám a szinházba egy kis gimnazista diák. A bemutatkozás után rögtön ki jelentette, hogy ott akarja hagyn az iskolát és színész akar lenni A hecc kedvéért komolyan tárgyaltam vele és megszavaltattam. , A fiu kissé akadva elszavalt egy Petőfi-verset, utána nem kis meglepetésemre, a világ legtermészetesebb hangján kijelentette, ho?y ő nagy színésznek érzi ma?át. — Akkor igyál fiam egy pohár vizet! — Miért? — kérdezte. — Mert rosszul érzed magad. K. Gy. JTlozílik Györgye ur ünnepel A marosmenti kincstári bányahelyen, az oláh csendőrség szomszédságában volt a polgári kör, melynek tagjai nagyobbrészt a kincstár magyar iparosaiból rekrutálódtak. Morár Györgye volt ez időben, a megszállás alatt, a csendőrőrmester. Mint a semmiből lett valaki, szörnyen fennhéjázó, kegyetlen ember, aki egyformán kínozta a keze közé került magyart és oláht. (Da azért lehetett vele beszélni a gégéjén keresztül) Egy nagy gyöngéje volt: az ital. Ezt a gyöngeségét használta ki a polgári kör riéhány taqja, akik Reputációban hivták meg egyszer egy kis barátságos, felvinci borral megkedvesitett vacsorára. El is ment Morár Györgye becsülettel. Be is evett, be is rúgott becsülettel. Hajnal felé, szapora pertuivások után (mert hát ő mindig nagyon szerette a magyarokat), megkérdezte, hogy minek köszönheti a fényes ünnepségen való megjelenhetését. A többiek helyett a hatalmas termetű kincstári ko>vács felelt meg: — Tudod Györgye, ma van március tizenötödike. Györgyét a guta kerülgette, de aztán széles, bamba képpel vigyorogni kezdett. Talán még most is vigyorog a nagyszerű tréfán. Bár hiszen lehet, hogy azóta megkomolyodott és hadügyminiszter leit belőle. Oláh zsandár és a pecsét. I

A cigány már aludt szegény. A párnákkal berakott ablakú, marosmenti kis c3árdaszobában harapni lehetett a füstöt. Künn hajnalodott. A Maros felől hideg levegő vágott, mikor kiléptem és elköszöntem az öreg székelykocsmárostól, fékvesztett mulatozásaim tanújától, aki éjszakákon át őrt ó'lott és egy kis pálinkával elterelte az oláh csendőrök figyelmét a csárdáról. Fölnéztem az acélszürke égre 8 gondolatban magamhoz öleltem a bocskortaposta Erdély minden fűszálát, áldott és vert szent göröngyét. Búcsúzgattam. A gyárba mér oláhok fészkelődtek be. Oláh tanfolyamot hirdettek. A tisztviselők közül csak a szászok jelentkeztek. Menni kell hát. Nem baj. Szegény ember sorsát boldog Isten QJC T Maros hídján tul, az állomás ÓtéozátJíöflDgéó • felől két oláh csendőr ordított: sztáj, sziáj 1 Persze, hajnali négy óra volt 8 a megszálláskor csak este tízig lehetett künnjárni. Megállottam. A két részeg csendőr odajött. Lógott rajluk a madzagra kötött puska 8 dőlt belőlük a pálinka. — Certifikat I (A zanyátokat I Majd éppen nekem adnak igazolványt a szabadon járásra, akit börtönről-börtönre rúgtak a megszállás óta. No ezek most alaposan elkennek, aztán be a dutyiba) •ái ws*! Gondoltam, lesz, ami lesz. Re3zkir kucséber. Elővettem a gvártól kapott sócédulámat és átadtam. Nézte a két oláh zsandár a cédulát. Forgatták erre-arra. Végre az egyik rábökött a pecsétre. Kiad!a a pecsétes igazolványt? — Moráriu főszolgabíró ur, — mondtam. (Ezelőtt ügyvédi írnok volt Sopronban.) Szalutállak és dajnálva elbokáztak a hidon túlra egy kis gyomorerősítő irányában. MARHATÓ CTÓr-VSIERTÁBAKBAN áS DROGtBIAKDAN Kovács Sándor. A nádudvari apagyilkost sirógörcs fogta el a kihallgatáson Részletesen beszámolt a Békésmegyei Közlöny arról a bestiális apagyilkossázról, amelynek tettese ifj. Biró Márton nádudvari legény volt. A helvszini vizsgálatok befejezése után a csendőrök bevitték a gyilkost a debreceni ügyészségre. A legény teljesen megtört és mikor részletes kihallgatást tartottak vele, sirógörcs vett rajta erőt, usy hogy a kihallgatást jó időre félbe kellett szakítani, mert a feltett kérdésekre nem tudott válaszolni az egész testét megrázó zokogástól.' A legény nagyon megbánta már, hogy hirtelen dühében megölte 63 éves apját, nincs azóta eery nyugodt perce és ételt is alig akar magihoz venni a fogházban. Biró Márton részletes beismerő vallomásában, elmondotta, hogy apját hirtelen haragjában ölte meg, tettének végrehajtására előre nem készült. A gyilkosságot megelőzően csak másfél liter bort ivott a korcsmában, nem volt nagyon részeg, de az felbőszítette, hogy hazamén ve, apját részegen találta az ágyon aludva és édesanyja nem volt a lakásban. Bántotta, hogy apja rossz természete miatt anyjának házon kivül kell tölteni az éjszakát és azért rohant rá, hogy megboszszulja mindezeket a szenvedéseseket, amit tűrni voltak kénytelenek az izgága természetű öregtől. Öklével verte az ágyban, majd amikor apja felébredt, birokra kelt vele és ugy a földhöz vágta, hogy elkábult. Uralkodni nem birt magán és felbőszültén rugdalta patkós csizmájával a földön heverő apja fejét, majd borjukötelet keresett elő é3 letérdelt apja mozdulatlan teste mellé, ráhúzta annak nyakára a kötelet, a végét átdobva a mestergerendán felhúzta és függni hagyta. Ahogy meglálta apját csüngeni a kötélen, egyszerre elpárolgott belőle az indulat, már megbánta amit tett és csak arra volt gondja, hogy elterelje magáról a gyanút. Eloltotta a petróleum lánpát, a lakást bezárla s kulcsát a kulba dobta, az éjszakát egyik rokonánál töltölte és reggel jelentette a csendőröknek, hogy apja öngyilkos lett. A részletes kihallgatás közel két órát vett igénybe és a kihallgatás végén egy görnyedthátu, keservesen siró, fiatalembert kisért az őr vissza cellájába. A legény ellen gyilkosság miatt emeltek vádat és ügye, tekintettel arra, hogy a letartóztatását elrendelő végzés ellen nem élt felfolyamodással, rövidesen tárgyalásra is kerül. Városfejlesztés az Alföldön Irta : dr. Dulin Elek m. kir. miniszterelnökségi miniszteri titkár. A magyar politikai életnek évtizedeken át hangoztatott sérelme volt az Alföld ügyének elhanyagolása. Ne keressük ma már, hogy ez a sérelem valóban fennállott-e és jogosak voltak-e az elhangzott panaszok. Nézzük egyszerűen és röviden a tényeket. Kétségtelenül megállapítható, hogy Magyarországnak vannak vidékei, amelyek kulturnivóban felülmúlják az Alföldet. Még akkor is igaz marad ez a megállapítás, ha Magyarország alatt csak a Csonkahazát értjük. A régebbi kormányoknak sokszor a szemére vetették, hosy a nemzetiségi vidékek a dédelgetett kedvenceik s a mindenkori kultur-budgetnek jelentékeny hányadát költik az ottani iskolák és intézmények fenntartására. Véleményünk szerint ezt az eljárást azonban semmiképpen sem lehet hibának minősíteni. Minden ország kormánya, amelynek nemzetiségi problémái vannak, elsősorban a kultura fegyvereivel igyekszik magához csatolni nemzetiségeit. Hogy ez nálunk miért nem sikerült? Erre röviden azt válaszolhatnánk, azért, mert nemzetiségeink sokkal kevésbbé hallgattak a kultura hioó szavára, mint az alattomban lelketlenül izgató demagógok délibá bos Ígéreteire. Az erdélyi románság folytonos méltatlankodása s a Felvidéken élő szlovákság jajkiáltásai azt bizonyítják, hogy ma már ők maguk is megbánták könnyelmű és elhamarkodott lépésüket, amelylyel sietve hűséget esküdtek az uj hóditóknak, akik most egyszerű gyarmatként kezelik őket. Mindez a megállapítás azonban nem változtat azon a tényen, hogy az Alföld kulturális nívójának emelése körül ma igenis is nagy feladatok vannak. Ezek a feladatok nem lesznek azzal könnyebbekké, hogy fennen hangoztatjuk a mult állítólagos mulasztásait. Ma ugy áll a dolog, hogy a magyarság legtisztább rétege éppen az Alföldön helyezkedik el s annál inkább elemi kötelesség tehát mindent megtenni ennek az értékes rétegnek az érdekében. Csak nem rég volt Budapesten egy nagy ankét a tanyavilág problémáinak megvitatasára, ahol szóbakerüítek az összes időszerű és megoldásra váró kérdések. Ez az ankét azonban nem maradt csak a theoretikus megállapításoknál, hanem az alkotások terére lépve, már eddig is számos intézkedéssel lendítette fel a tanyavilág életlehetőségeit. Hogyan állunk azonban az Alföldi városokkal ? A városok ön" kormányzatuk természetes következményeképpen sokkal inkább felelősek mai helyzetükért, mint a falvak és tanyák. Bizonyos mértékben — s ez a mérték elég tágkörű — saját maguk szabhatták meg fejlődésük tempóját, saját maguk alkothattak intézményeket, a melyek hivatva voltak boldogulásukat előmozdítani. Az elfogulatlan szemlélőnek mégis meg kell állapítania, hogy bizony nagyon sok alföldi város nem áll a fejlődési magaslatnak olyan pontján, amelyen állhatna, ha a városfejlesztési programot célszerű tudatossággal vitték volna keresztül az elmúlt évtizedekben. Még olyan nagy város is, mint például Szeged, amelynek óriási földbirtoka az anyagi lehetőségeket is megadta egy szélesebbkörü