Békésmegyei közlöny, 1928 (55. évfolyam) október-december • 223-294. szám

1928-12-25 / 292. szám

8 BÍÍ?f«Wí'GVF* io n n*f Békéscsaba, 1928 december 25 Egyszer meg is kérte a bácsikáját, mutassa meg az óráját belülről. A bácsika nagyon pedáns és kényes volt minden dolgára, áz órájára meg különösen vigyázott. Azt nem szabad minden ok nélkül piszkálni. De ez a gyerek ugy tudott kérni. Tiszta, szép fényű szeméből csak ugy sírt a kíváncsiság. Nem lehetett neki ellentállni. A bácsija elővette a zsebkését és óvatosan nyitotta fel az óra hátsó, külső fedelét. Józsika érdeklődése feszült. Felpattant a belső fedél is: Józsika szívverése is majd elállt. Csuda-csuda! Mennyi apró, tinóm fényes kerék. Mindegyike mozog. Milyen érdekes! Remegő kézzel nyúlt az óra után. A bácsija keze visszarándult. — Nem szabad megfogni. A gyerek vágytól égő szeme csodálkozással nézett rája. - Nem szabad, gyereknek nem szabad — és becsapta az óra két fedelét. Két kemény éles csattanás és a titkok kis szekrénye újra zárva volt. Józsika kissé csalódottan csúszott le bácsikája térdéről és szónélkül kiment. Elcsatangolt a temeiőkert felé Ösztönösen kereste a magányt, a csendet, mert egy uj titok, uj kérdés nyugtalanította, bántotta. Miért nem szabad gyereknek ezt sem, azt sem. Miért szabad csak a nagyoknak látni és tudni mindent? És az uj »titok« a nagyok, a felnőttek voltak. Ettől kezdve minden »nagy« emberben az óra megfejthetetlen, ismeretlen eltitkolt titka izgatta. És kifakadt lelkében az örök, halálig el nem muló és hervadó virága a »nagyság« után, mikor már semmit sem lesz tilos megnézni, mikor már minden mégis merhető lesz, nem lesz titok. Szegény Józsika akkor még nem tudta, hogy ez a virág, mely most kibimbózott benne, sohasem terem olyan gyümölcsöt, mely ki fogja elégíteni, sőt mindég égetőbb szomjúságot, örökké édes, kinzó vágyódást fog benne ébrentartani, hogy az egyik titok a másikat szüli végnélkül. Ettől kezdve aztán hatalmas, lebirhatatlan kiváncsiság hajtotta mindent megismerni, mindenbe belenézni. * Beköszöntött a zord ősz. Józsika a szobába, jobban mondva a műhelybe szorult, mert biz kicsi volt a ház. Egy szoba, pici konyha, mellette a műhely, melyben a bácsikája egész nap furt-faragott, gyalult. A műhely levegője tele volt a főtt enyv nehéz szagával, a fenyőfa illatával, a gyalult gyertyánfák kemény fehérségével. Mindenféle puha, zizegő gyaluforgácsban jártak. Az esztergapad búgott, vagy a gyalupad harsogott. Volt itt Józsikának foglalkozni valója bőven. Ha kedve volt, lovat faragott ki, huszárt is rája. Vagy elnézte, hogy készülnek a tarka, rikitószinü rokkák tucatszámra. Este a szobába mentek. Itt a két lány varrt. Mindig varrt. Itt minden tele volt cérnaszállal, szövethulladékkal. Ezekből is lehetett válogatni. Hisz olyan érdekes, sokféle szinüek voltak. Volt olyan is, mely három-négyféle szint is játszott, aszerint, hogyan tartotta az ember a lámpafénybent. Meg is volt elégedve Józsika mindennel otthon, hisz eleven eszecskéje mindig foglalkoztatta. De mikor egyszer a tanitó ur vele egyívású fiacskája, a Béla, karácsonykor elhívta hozzájuk, megint felbillent benne az egyensúly. Istenem, milyen remek karácsonyfája van Bélusnak! Mennyi játék! Építőköve is volt. Milyen nagyszerű dolgokat lehetett abból összeállítani. Mikor ezt is megismerte, nem lehetett tőle elcsalni. Épített egész nap. Megebédelni sem ment haza. Sajnálta, mikor elhívták a szines kövektől. Alighogy lenyelte az utolsó falatot és illedelmesen kezet csókolt a tanitóbácsinak és tanitó néninek, már megint a köveit rakosgatta. Este ugy kellett érte jönni, hogy hazavigyék. Másnap már mise előtt ott volt a ianitóéknál. Szeme csak az építőköveket kereste, nem találta. Végre bátortalanul megkérdezte Bélától, hol vannak ? Hozza elő. — Nem hozom elő — felelte Béla — Mért? az olyan szép játék. — Te avval az építőkövekkel olyan unalmas vagy. Játszunk háborút az ólomkatonákkal. Józsika elszomorodott, de engedett. Hisz ő csak vendég és nem az övé az építőkő. Játszottak, de Józsika hamar beleunt. Inkább a szobát nézegette. Milyen érdekes, szép, nagy, tágas szoba. És a bútorok 1 Azt sem tudja, melyik mire való. Hová ő eddig eljárt mindenütt csak olyanok voltak a bútorok, mint náluk otthon. Egyik sem keltette fel az érdeklődését. De ez itt egészen más. Meg is kérdezte Bélától: — Miért o'yan szép itt, nálatok ? — Mert mi urak vagyunk — felelte a kis Béla önérzetesen. Józsikának ez szeget ütött a fejébe, de nem kérdezősködött tovább, ne gondolják róla, hogy ő nem tudja, mi az az ur. Nagyon megnézett és nagyon megfigyelt mindent, hogy lássa, mi, külömbség ur és nem ur között. És látta, hogy az ur szebben lakik, jobban, finomabban öltözködik, szebben beszél. Ettől kezdve az urak érdekelték és az uri házak voltak előtte a megismerésre érdemes titkok. • Sellőfán patika is volt. Patikusék háza volt a legszebb, legnagyobb ház a faluban. Szép, hosszú, nagy tükörablakos ház. yolt. De mennyi ablak, talán tiz is! És ezek ugy fénylettek. És a patika! Valóságos tündérszoba. Fényes, szines mozaik a padlója és olyan ragyogó, tiszta volt benne minden. A mérleg vakító sárgaréz. Csengős pénztár. Sok-sok különös formájú üveg és tégely. És mind fényes. Ezer szint játszik rajtuk, mikor rájuk süt a nap. Patikusék fia is Józsikával járt az iskolába. Igaz, hogy már harmadikba. Nem is nagyon ismerte. Nem volt szabad játszani a többi fiukkal, mert eltépi és bepiszkítja a szép ruháját. Igy mondta a patikus Oszkár, ha hívták a mezőre labdázni, vagy katonásdit játszani. Ezen Józsika nagyon csodálkozott, mert szerinte a ruha arra volt jó, hogy eltépje és bepiszkítsa az ember. Ha nem volna ruhája az embernek, akkor a bőrét sebezné fel, amikor a fára mászik. No de Oszkár uri fiu, más, mint ők. Csúfolták is Oszkárt a többi fiuk. Józsika soha. Tisztelte benne az urat, vagy inkább az a titokzatosság tartotta vissza a csufolástól, melyet Oszkár uri mivolta köré font. Izgatta a kíváncsiságát, hogyan él, mivel játszik Oszkár, kinek nincs pajtása. Mindig egyedül van. Pedig nekik műhelyük sincs, ahol el lehet furnifaragni egész nap, mikor kint rossz az idő. Milyen lehet az a ház belülről, mely egy gyereket el tud foglalkoztatni egész nap egyedül?Nagyonnagyon szerette volna ezt a házat belülről megismerni. * Kitavaszodott. Már a húsvét ís elmúlott. A május pompázott a mezőkön. A csereszeyefák virágba borultak. A határban futó kis patak pártán a fűzfák zsenge ágaiból minden gyerek sipot faragott. Ilyenkor a faluban szerteszét füzfasipok éles hangjain játszadoztak a jószagu levegőben. Egy vasárnap mise után Bélával azon tanakodtak, mivel üssék agyon a délelőttöt. (Sellőfa filiális egyház lévén, már tiz órára vége volta misének, hogy a káplán még ebédre haza érjen) Hová lehet ilyenkor menni? A mezőre. Béla a zsebéből előkotorázta a labdát, ütőfát majd találunk Ki jön még! A fiuk lelkendezve uqráltak és jelentkeztek. Oszkár ott állt kissé távolabb a viháncoló, ujjongó gyermekcsoporttól. A tavasz féktelen kicsapongó jókedve ficánkolt a vérükben. És Oszkár olyan szánalmas volt, a maga gyámoltalan egyedülvalóságában Látszott hogy szeretne közéjük állni. Velük kurjongatni, ugrálni, de nem mert. A tanitó ur jött ki a templomból. Jóságos szemét a gyerekseregen felejtette. Mosolygott is egy kissé. Mikor köszöntötték, elmenőben Oszkár arcát megsimogatva, mondta: — Na, te nem, Oszkár? — Nem engedi a papa. A tanitó ur arcán elfelhőzte valami a mosolyt és szó nélkül tovább ment. Józsika ezt látta. Megsajnálta Oszkárt Gondolt egyet. Ha nem szabad Oszkárnak velük játszani, sétálni csak szabad. Abban nem piszkolódik a ruha. És örült, hogy a fiuk most nem csúfolódtak Oszkárral. Egyszerűen észre sem vették. Józsika Oszkárhoz lépett. — Oszkár, menjünk ibolyázni a rétre! — Labdázni szeretnék — felelte Oszkár és a szeme könnyes lett. Hiába, a tavasz nagy hatalom, tán a szülői tekintélynél is nagyobb. — Jó — felelte Józsika és a csoport közé ugrott. — Gyerekek, Oszkár is beáll. — Nem köll a nyápic. Csak elrontja az egészet — mondta fitymálkodva az egyik gatyás parasztgyerek. Oszkár erre sarkonfordult és elment. Józsikának összeszorult a szive. — Miért bántjátok ? Ő is gyerek. — Hát persze, de csak ollan urifajta. Nem köll. Józsi Oszkár után sietett. — Oszkár, várj. Veled megyek. Gyere ibolyázni. Viszel haza is. Az ibolya szép. Olyan jó szaga van. És most a rét is szép Olyan friss zöld. Együtt mentek. Oszkárnak jól esett, hogy van valaki, aki nem csúfolja. Barangoltak a réteken. Harmatos volt a rét. A cipőjük fénylett a friss harmattól. Harisnyájuk is vizes lett. Itt-ott még tócsák voltak a réten. Eleinte kerülgették. De Józsikának roppantul tetszett a talpa alatt szétfreccsenő vízcseppek ívelése és a tócsák csobogása. Idővel Oszkár is belebódult a tilos csattangolásba és szinte vad kéjjel kereste a legnagyobb tócsákat. Harsogott a rét a kacagásuktól. Futkároztak, kergetőztek. Mikor már kissé kifáradtak, letelepedtek egy vén fűzfának ágai közé. Józsika két sipot faragott Egyet Osz kárnak, egyet magának. Most vig sípszó mellett ballagtak hazafelé, a kertek alján. Mikor már majdnem a patikusék kertje alá értek, Oszkár igy szólt: — De jó lenne parasztfiunak lenni. — Én szeretnék úrfi lenni — mondta Józsika. — Az nem jó — felelte Oszkár. A kertjük hátsó kiskapujánál Oszkár invitálta Józsikát: Gyere be. Megozsonázunk. Olyan éhes vagyok. — Én nem szoktam. Nekünk ebéd lesz mindjárt. — Nem baj, csak gyere be, — hívta Oszkár a kis pajtást, kivel olyan? kitűnően elmulatott ma, ki felejttette vele az ő kivetettségét a gyermektársadalomból, ki olyan jó volt hozzá Beléptek. Gyönyörű veteményeskert kavicsos utján haladtak végig, Józsika bámult, de szeme már a drótkerítésen túlról feléje mosolygó virágoskert szines pompájában dúslakodott. | — Milyen gyönyörül Beljebb mentek. A virágoskertere át az udvarra értek Ott gyümölcsfák virágoztak. Az udvarra üvegverenda^ ezer apró ablaka nézett. Mennyi uj ^ szépség. Beljebb, beljebb! Mi van beljebb ? Szinte futott előre. Az ajt<? fényes sárgaréz-kiltncsét nem merte elfogni Félt, hogy kicsúszik a kezéből. Oszkár nyitotta ki, de utánna Józsika is megtapogatta. Széles, virágos, pálmákiíal szegélyezett folyosóra értek. A süppedő szőnyegen megtorpant Józsika. Lenézett i földre Nem mert tovább menni. Oszkár előre futott. Józsika nézte az eléje táru ó csodát. Most látta, hogy térdig sárosak mind a ketten. Szeretett volna visszafordulni. A folyosó végén Oszkár egy alacsony, kövér néni karjaiba vetette magát. — Anyuskám 1 — Oszkár! — sivít a kövér néni. — Oszkár, az ég szerelmére, hogy nézel ki ? — A mezőn voltunk. Olyan éhesek vagyunk. — Ki az a gyerek? — Józsika. Ővele voltam Anyus..Az asszony szeme haragosat villan. — Ilyen rossz gyerekkel játszol te? ' — Józsika jó fiu. — Látom — sivított a nő — látom. Aki belevisz a sárba piszokba! Milyen a ruhád a cipőd. Borzalom í A két kövér keze összecsapódott. « — És te rossz gyerek, te rongyos, takarodj ki innen! — vijjogott Józsika felé a kövér nénike. Józsika azt sem tudta, hogy került ki sbból a fényes, szép házból. * Józsika csak akkor ált meg, mikor kivül volt és a nagy, nehéz tölgyfakapu döngve becsapódott mögötte. Mi volt ez ? Mi történt vele ? ^ Bántották, megszidták. Rossznak, ^ rongyosnak korholták. S most nem gondolt avval, hogy miért. Csak fájt neki. Fájt, mert lelkes örömmel, áhítatos csodálkozással, kicsi szivében szépségvággyal ment oda és durva szóval kilökték. Az arca égett. Fülecskéi tűzpirosak voltak. Szégyelte magát és nagyon szerencsétlen volt. Hazaballagott. Otthon bevetette magát az enyvszagú műhelyben egy forgácshalomba és magányosan, csendben, szomorúan fújdogálta üveghangu füzfasipját, mig a műhely vasárnapi, álmos, mély csendje álomba nem sülyesztette. , Álmodott... Sok... sok... ren- ' geteg építőköve volt. Szépek, finomak, színesek. Házat épített... Nagy házat, csodaszépet. — S mikor készen volt, nem mert belemenni, mert félt, hogy megint kiperelik onnan őt,

= « a szegényt, a rongyos, rossz gyereket. Mit tehetett? Lekuporodott a szép, diszes ház kapujába és megint csak a füzfasipját fújta szépen, de olyan szépen... De ez is csak neki tetszett, mert nemsokára kijött valaki a szép házból és elkergette. Azóta is mindig elkergetik szép, ékes vágyainak kapujából. Sohase fog oda bejutni. Soha! * Mert rossz és rongyos ő ahhoz nagyon. ^