Békésmegyei közlöny, 1927 (54. évfolyam) április-június • 74-145. szám

1927-05-29 / 121. szám

Békéscsaba, 1927 május 29 bekésmegyei KÖZLÖNY 5 Csakis ebben a csomagolásban eredeti Valódi Lux a tisztaság forrása, melyet a mosásnál is bőven áraszt és ezáltal rövidesen ismert és összetéveszthetetlen lesz. Kérje mindenütt a valódi Luxot! lyel először Széchenyinek hódolt a nemzet eppen a Herczeg Ferenc tiszteletére, a hid évében ragyog fel a régi szeplőte enségeben. Merő véletlen, hogy az aranyJónchidnak, amely a magyar irás S7áz esztendejét iveli át, a túlsó pillére Szé chenyi István, az innenső Herczeg Ferenc. Olyan kísérteties véletlen, amely nem ritkaság korunk évlapjain. Hanem mielőtt bucsut vennék korunk évlapjaitói, szeretnék rójuk feljegyezni in parenthesim egy eranytoll történetet. Alighanem az utolsó eranytollét, amit a régi Magyarországon iró kapott. Akkor történt, emikor Tömörkényt beválasztották a Petőfi Társaságba. Mindnyájén egyek vol tunk ebben ekkori szegedi skriblifexek, hogy ezt meg kellene valahogy ünnepelni. De hét hogy ? Tömörkény küldöitség elől elszalad, bankettre nem jön el, cikket, ódát hiába irunk róla, mert azt el nem olvassa. Valaki azt találta ki, hogy vegyünk neki aranytollat, azt kapni részletre is, vésessük bele a nevét s küldjük el neki postán, mint ismeretlen tisztelői. Ez elől nem lehet elutazni, se visszaküldeni nem lehet, mert az ismeretlen tisztelők nincsenek elkönyvelve a bejelentő hivatalban. Meg is vettük a tollat, el is küldtük Tömörkénynek, szereztünk is vele nagy örömet. Nekem is megmutatta néha, ha jókedvében találtam. — Látod — húzta elő a bársony lókban lakó tollat az üvegalmáriomból — erre az egyre büszke vagyok, azért, mert ismeretlen tisztelőktől kaptam. Később aztán nem láttam az aranytollat, egész a Tömörkény haláléig. Akkor idekerült hozzám a muzeumba a többi Tömörkény relikviával együtt. Benne van a bársony tokban az ékszerész számlája is az aranytoÜról, amit mi bohémek bizony elfelejtettünk kifizetni. Az ékszerész vért egy-két esztendeig, azalatt ő is elfelejtette, hogy kik rendelték a tollat s mivel ez Tömörkény-toll cimen volt elkönyvelve, piezentálta az egykétszéz koronás számlát Tömörkény Istvánnak.) Megnyugtathatok mindenkit, hogy az az aronytoll, amelyet Szeged polgármestere nyújtott ét Herczeg Ferencnek, ki van fizetve. Sőt duplán is ki van fizetve. Először kifizette ez a nagy magyar város, amelynek régi tradíciók adják meg a2t a jogot, hogy első legyen a legnagyobbak ünneplésében. (A Jókai jubileumnak is itt volt az introilusa, a Mikszáth jubileumnak is.) Másodszor kifizette Herczeg Ferenc, aki ezzel a vallomással vette ót az aranytollat: — Szegednek köszönhetem, hogy magyar ember és magyar iró lettem ... Ha más mondana ilyent azt udvariasan meg kellene tapsolni, mert ennyi kijár az udvariasságnak. De ha Herczeg Ferenc mondja ezt, akkor csöndben kell maradni és egy kicsit eltűnődni azon a véletlenen, amit ezelőtt Gondviselésnek hívtak, mig ebben a formájában ki nem ment a divatból. Hogy is lett volna az, ha Petcfi Sándori véle'lenü 1 elragadja szilaj nádparipája a félegyházi piacon és beleviszi a csordakutba, mint más szegény ember gyerekét. Vagy ha az Arany Jano', nevezetes szalontai kis iibapábztort csak ugy elviszi a torokgyik, mint más kis parasztgyereket ? És mi lett volra abbé), ha a verseci kis sváb fiút nem a szegedi piaristák keze alá adja az apja, anyja, hanem elviszi iskolázni Nagyszebenbe ? Hát biz' abból az lett volna, hogy Herczeg Ferencet most F;anz Herzognak hívják és a Meyer Lexikonban legalább is annyi helyet kapna, mint Müller-Guttenbrunn Ádám, ez a másik bánáti sváb, akit Hermanszstadt nevelt s aki soha sem tudta megbocsátani nekünk, hogy a mi barbár földünkön született. Ugyanis lehetett volna, hogy a Guttenbrunni fiu kerül Szegedre és a verseci Szebenbe. S akkor tatén Guttenbrunn Ádám írja meg a Fekete lovast és Herczeg Ferenc irja meg a Die Magjarint. Herczeg maga mondta: — Szeged tett magyar emberré és magyar íróvá ... Keresem a nyomait a hatvanas évek végéről való piarista értesítőkben és kettőben meg is találom. A 76/77 iki és a 77/78-iki tanévről valók. Akkor volt Herzogh Ferenc negyedikes és ötödikes szegedi diák. Még pedig olyan jó közepes diák, aki mindenből megfelelt, hol jól, hol jelesen, csak éppen Aványi tanár urnái nem tudott sarzsit kapni. Aványi tanár ur a latint tanította, még pedig nagyon eredeti módszerrel. Akik a jobb oldalon ültek, azokat kipevezte rómaiaknak, akik a baloldalre kerültek, azokat megtette karthágóiaknak. A jobb első pad szélén ült a dux Romanorum. az első eminens, a bal első pad szélén a dux Carhaginiensium, a második eminens. Ha aztán a karthagói vezér jobban fújta az ante, apud-ot, mint a tóméi, akkor ő hurcolkodott ót Scipíónak a jobboldalra, Márius pedig minden cókmókostól átült busulni Karthágó romjaira. Herzogh Ferenc ezekben a kegyetlen pun háborúkban állandóan a karthágói oldalon táborozott, ott is csak közlexényi rangban. Sohasem vitte feljebb az elégségesnél. A magyar nyelvből azonban jd-ja volt mind a két esztendőben — hittanból, németből és történelemből pedig jeles. A három jelesből a hiltani a legimponélóbb. Aki a Wappler doktor könyvéből tanulta a katholikus egéig-1, annak azt bizonyosan javára írják az utolsó ítéletkor és elengedik neki érte a purgatórium tüzét. Csak kuriozitásból jegyzem ki ezeket az érdemjegyeket s következni semmi sem következik belőlük. Nem a tantárgyak nevelnek, hanem a tanárok. Azok sem mindig a katedrán, hanem a padok közt, a folyosón, az udvaron. Magyar Gábor volt akkor a szegedi piaristák igazgatója, a Kalasani szive szerint való nagy pedagógus, akiben a mi piaristáink a tizedik főnököt adták a maguk kebeléből a tanitórend nek. Neki is sajátságos metódusa volt az ismeretek közlésére. — No gyerekek, — toppant egyszer az udvarra a fiuk közé, — hallottátok már hirét Lavaternek? Hát hogyne hellották volna. A bánáti gyerekekhez igen csak benézett hol az egyiknek, hol a másiknak a fattere, hát azt gondolták arról van szó. — Az eszetek tokja, — nevetett Magyar Gábor. — Ez a Lavater egy nagy nemet tudós volt. Persze nem bécsi, hanem svájci német. Azt állította, hogy ő minden ember fejálláséból, az arcvonásából meg tudja mondani miféle ember az illető, becsületes uton jár-e, vagy akasztófára való. Hót egyszer Nagy Frigyes próbára akarta tenni a tudományét, közpolgári plundróba bujtatta a minisztereit és behesonkozotl közéjük Lavaíerrel. „No tudós, itt mutasd ki a tudományod, azt mondd meg nekem becsületes emberek ezek, vagy nem ?" Hát odamén a tudós a miniszterekhez, ürgeti-forgatja a nyakukat jobbra-balra, tapogatja a fejük búbját, utoljára kiválaszt közülök egyet és azt mondja a királynak: „Felség, elég rendes emberek ezek itt mind, csak ez az egy gézengúz van köztük, erre nem merném rábízni ez erszényemet, mert ez két garasból hármat kilopna." Nagyot nevetett erre Nagy Frigyes, mert ez az egy éppen a pénzügyminisztere voit. Cserép Sándor is félegyházi ember volt, mint Magyar Gábor, az ötödikben magyar tanóra és osztályfőnöke Herceghnek s talán őtőle hallotta az első kritikát a Szép Helénáról: — Gyerökök, azt ne nézzétök mög, mert borzasztó szömérmetlen darab, én mór hatodszor láttam tegnap, de még most is belepirultam. Aztán nemcsak a piaristák iskolájából állt Szeged. Még akkor megvolt a vér, amely látta egykor a fogyó holdat, még akkor meg voltak a vizre torkolló régi kis uccák, amelyek alacsony házai fölött boszorkányok nyihéroztak Luca-napján a süvítő téli zimankóban, még akkor el lehetett vakációs délutánokon szedrezni a szabályozatlan Tisza nádasaiban, amelyeket meglábolíak egyszer Csanád ur lovasai s még akkor olyan pogányokat lehetett látni a búzapiacon, minthe csak most jöttek volna Lebediából, pedig csak Árvaházáról néztek be egy kicsit a városba. Azt hiszem, ennek mind része vo't benne, hogy a kis verseci fiu, oki Franz Herzoghnak jött Szegedre, két év múlva mór Herceg Ferencnek hagyta el Szegedet. Ahol még két ember volt akkor eljegyezve az irodalomtörténeti halhatatlansággal, anélkül, hogy tudott volna róla. Az egyik volt Mikszáth Kálmán, a Szegedi Napló kissé vázlatosan öltözködő riportere, a másik egy Steingassner István nevü fiúcska, aki akkor jária a piaristák első osztályát és még a hittanból se vitte többre elégségesnél s akiből utóbb Tömörkény István lett. Nem leheltem itthon, mikoi Herceg Ferenc nagyon meglepve és meghatva átvette Szeged eranytollét. Akik ott voltak mondják, hogy nagyon őszinte volt a meglepettsége és nagyon emberi a meghatottsága, — alig talált köszönő szavakat. Nyilván az elmúlt Szegedre gondolt, a kegyes atyákra, akik boldogén nyugosznak az örök álom celláiban, lecsonkult márvány keresztek alatt virágtalan borostyánokkal takaródzva s a kis szőke Herzogh-fiúra, aki alig merte elereszteni az cdes anyja kezét, mikor először tette a lábát ebbe a magyar városba, amelyben megszületendő voit Herceg Ferenc. Azt hiszem én is nagyon meg lettem voína hatva, ha ott lehelek a Herceg Ferenc ünneplésén. Arra gondoltam volna, hogy a jövő magyar költőink már arany írógépeket, vagy arany diktafonokat fognak-adni, mikor jubilálnak, ha lesznek még a magyar jövőnek Költői, vagy ha lesz még magyar jövő. De ez utolsó aranytollat bizonyosan most kapta az utolsó magyar klasszikus.