Békésmegyei közlöny, 1926 (53. évfolyam) április-június • 74-144
1926-04-04 / 76. szám
r Békéscsaba, 1926 április 4 BÉKÉSMEGYEI KÖZLÖNY 3 DAL Ha itt lennél: A tűzbe dobnék pár ócska képet, Kezemben tartanám kicsi kezecskédet S suhanva, lopva jönne az este, Odakünt meg havas eső esne, Ablaktáblánkat döngetné a szél. Sikongva futna az uccán sok levél. Halott emberek kedvenc nótája A rozoga ajtón ki és bebujkálna ... — Mi meg olvasnánk Gorió apóról. Elringató nászról, andalító csókról, Templom vén harangja csengne messze, távol. Csillár lenne a petrólomlámpából. Boldog élet sírna, a karodba vennél: Ha itt lennél, ha itt lennél!... JABLONCZAY PETHES BÉLA. Meddig tud koplalni az ember? Az emberi szervezet teljesítőképességének határai — A föld felett és a föld alatt A koplalás most divatba jött. Nemcsak mint közgazdasági tömegjelenség a háború alatt és a háború óta (jóllehet Istennek hála a kövér magyar földön más országokkal szemben még igazán nem panaszkodhatunk), de akárcsak a bubifrizura, meg a térdigérő szoknya, mint divatáramlat is és mint minden divathóbortnak, áldozata is van. Az öreg Bicsérdy, adakaléhi csodaorvos a hirdetője és apostola a koplalásnak, mint gyógyitó módszernek, mely a sokatevéstől és a huseledelektől megfertőzött szervezetet a »káros salaktól* megtisztítja és megújhodott, fiatalos, friss életre serkenti az emberi kor legvégső határáig. 3—4 napi koplalás, de néha egész héten át tartó böjt, amikor a »bicsérdysta* legfeljebb egy-egy almát vagy pár szem cseresznyét vagy hagymát ehet. A tanítás főleg Erdélyben talált sok követőre (Aradon már bicsérdysta szanatóriumot is állítanak fel), de nálunk is vannak fanatikus hivei. A lapokból ismeretes egy győri, atléta fiatal ember esete, akit a bicsérdysta koplaló kura annyira legyengített, hogy ágynak esett s néhány napi szánalmas viaskodás után kiszenvedett. Hogy triviális hasonlattal éljünk, ugy járt, mint az adomabeli cigány lova, amelyet a cigány le akart szoktatni az abrakról, de mire beleszokott a szegény pára, ki is mult. Ezek után nagyon is kézenfekvő a kérdés, hogy rendes táplálkozás mellett a szervezetben tartalékolt táperők mennyi ideig képesek a szervezet szükségletét fedezni, vagyis röviden mennyi ideig képes a normális ember koplalni. Egy-két napig nem enni, egyáltalán nem nagy teljesítmény. Az úgynevezett koplalóművészeken tett megfigyelések azt igazolják, hogy az ember sokkal » hosszabb ideig képes éhezni, anélkül, hogy a szervezetnek ártana. A híres koplaló-müvész, Succi, a firenzei élettani intézetben 30 napig koplalt. A kísérlet végén Succi egész tűrhetően érezte magát és a fényképfelvétel, amelyet a 29-ik napon készítettek róla, egyáltalán nem teszi a halódó ember benyomását. De más koplaló-művészek 40—50 napig is éheztek, ami éppen nem hihetetlen ; hiszen egy nagy kutya, amint pontosan megfigyelt kísérletekből kitűnt, 90 napig, tehát három hónapon át képes a koplalást elviselni, amíg belepusztul. Amellett a koplalás korántsem olyan kínos állapot, amint azt gondolják. Az első és második napon kétségkívül kellemetlen, de nem elviselhetetlen a szervezet vágyakozása táplálék után, de a rákövetkező napokban ez is eltűnik s csupán a gyengeség és a lecsökkent teljesítőképesség érzése marad meg, azonban akaraterővel ezt is leküzdhetni s az ember még sokáig munkát is képes végezni. A tápanyag elégetésére az embernek oxigénre van szüksége, amelyhez a belélegzett levegő által jut. Levegő, hál' Istennek,van elég, mégis adódhatik alkalom, amikor az oxigén kevés. Igy, ha magas hegyre mászunk, vagy repülőgépen emelkedünk a föld fölé, minél magasabbra jutunk, annál kevesebb az éltető oxigén, a levegő, — hogy ugy mondjuk — vékonyabb. Némely embernél már 3000 méter magasságban fellépnek az oxigénhiány szimptomái, másoknál csak 4000—5000 méterrel a tenger színe felett. Mindenekelőtt az agyműködés funkcióinak zavarai állanak be, folyton növekvő fáradtság és álmosság, amelyből végre egyáltalán nem lehet az embert életre kelteni. Ilyenkor a legkisebb izommunka is hihetetlen megerőltetésbe kerül. A három francia kutató, Sivel, ChocéSpinelli és Tissandier léghajós kísérleténél, ahol a léggömb 8600 méterig emelkedett, már ennek a magasságnak az elérése előtt mindhárman elvesztették eszméletüket. Az első kettő soha többé nem tért magához, Tissandier azonban visszanyerte eszméletét és sikerült neki a léghajót leszállásra bírni. Berson €§ Sunug német kutatók együtt szállván fel, Berson 10.225 méter magasságban még leolvasta műszereit, 10.500 rfffternél meghúzta a szelep zsinórjáf amely a léghajót sülyedésre késztette, azután elvesztette eszméletét. A hajó egész 10.8.00 méterig emelkedett, aztán hirtelen esni kezdett egész 6000 méterig és csak ekkor ébredtek fel mindketten ájulásukból. Sokkal kisebb mértékben képes az ember a föld mélyébe hatolni. A legmélyebb akna mindössze 1850 méter, a legmélyebb fúrás a földbe 2300 méter s ebben a mélységben már 83 fokos a hőség, amely természetesen lehetetlenné teszi az otttartózkodást. A viz alatt a vízoszlop irtóztató nyomása már alig pár méternél elviselhetetlenné válik. 30 méter mélységben a búvárok még mintegy 2 órahosszat képesek dolgozni, 60 méteren tul a tartózkodás lehetetlen. Az Óceán legmélyebb pontjai 8—9000 méter mélységben, az ember számára örökké hozzáférhetetlenek. Dr. Medicus. Mindennapi történet Az elegánsan berendezett rózsaszínű nappaliban ketten ültek: Domokosné és Horváth iró, a család egyik nagyon régi barátja. Ez a barátság még abból az időből származott, amikor még Domokos is fiatalember volt és együtt húzatták a cigánnyal világos reggelig. Régen volt. Ezt a szoros baráti viszonyt fentartották akkor is, amikor Domokos bucsut mondott a legényéletnek. Igy aztán Horváth csaknem minden szabad idejét Domokoséknál töltötte el udvarolva a szép asszonynak. De csak ugy, minden flörtölés nélkül, hogy egyik sem vette komolyan; sem az asszony, sem a férj, sem a jóbarát. Egy napon kis csomag cukorkával kedveskedett az asszonynak, aztán félig tréfásan mondta: — Ezért kapok egy csókot! Domokosné felkacagott. — Ha utalványt hoz az uramtól. Előbb nem. — Nem kapok? Hát jó: akkor elmegyek. Távozáskor kezet csókolt az aszszonynak, aki nevetve marasztalta: — No, ne menjen el! Ne gyerekeskedjen! Maradjon! — Nem ! Csók nélkül nem! De egyébként is dolgom van. Horváth elment. Mindez jelentéktelen, csaknem mindennapi esemény volt. Hiszen Horváth naponként feljárt hozzájuk egy kis pletykára és ma ép olyan jókedvű volt, mint máskor és igy nem csoda, ha Domokosné néhány perc múlva már el is feledkezett róla. Este sápadtan, busán jött haza Domokos és szomorúan mondta : — Hallottad?... Borzasztó eset! — Mi történt ? — Szegény Horváth! Szegény barátom! Az autója összeütközött egy másik autóval és olyan szerencsétlenül esett ki, hogy azonnal szörnyet halt. Domokosné ijedten rebegte: — Lehetetlen 1 — A felismerhetetlenségig összezuzódott. Szegény barátom! Szegény barátom! — Nem tudom elhinni! Meghalt? De hiszen ez lehetetlen! Ez borzasztó ! — Rettenetes! — Képzeld, még néhány óra előtt itt ült és olyan jókedvű volt, olyan tréfás hangulatban — talán el sem hiszed — arra kért, hogy csókoljam meg ... Igen ... egy csókot kért és én — természetesen — megtagadtam. Furcsa mosoly ült Domokosné arcára, talán azért, hogy tréfás szint adjon vallomásának. Istenem, ha tudtam volna, hogy a z -yatolsó útjára indul, talán ... talán A. • De hiszen ez irtózatos ! Elhallgattak és némán, szomoi bámulta^ a vacsorájukra. A jóbarát s* e" em e odaült asj és megdí rmes ztehe hangulatát. Vacsora ul szerint — átjötte] újságot lobogtat) gatott hangon — Mit szól] borzasztó es< A két férj és mikor az d radtak, Doj — Édes A más dezte: — Mi< tetek ? — Di te is Hi hogy milyen benső barátság fűzött bennünket egymáshoz. Ma délután azonban — mintha megérezte volna a bekövetkezett szerencsétlenséget, — arra kért, hogy csókoljam meg. Szegény Horváth! Annyira belelovalta magát a csók kérésébe, hogy csaknem sírva fakadt. . . Most, hogy ez a katasztrófa megtörtént, ezerszeresen megbántam, hogy visszautasítottam. — És mond édesem: Szomorúan távozott ? — Levertnek látszott! Istenem ! Ha most újból és újból átgondolom, hogy ő már nincsen az élők között és igy hiába szólnék hozzá akármit, hiába borulnék rá kihűlt tetemére, hiába csókolnám meg jéghideg ajkát, ő azt már nem érezné, mert a halál fagyos csókja teljesen megdermesztette. Pedig hát ugy-e semmi egy csók ? Egy muló pillanat, egy futó lehelet, amellyel nem ád és nem kap az ember semmit. Eltűnik, mint a szappanbuborék és nem csal meg vele az ember senkit. Es én — ó Istenem ! — mégis megtagadtam, pedig talán az utolsó óráját édesítettem volna meg vele ... — Gergelyné résztvevően hozzáhajolt és halkan suttogta: — Mit gondolsz ? . . . Hátha épen bánatában kereste a halált, hátha . elszántan ugrott ki az autóból. Ő nagyon szeretett teged, ugy-e? Domokosné szive mélyéből sóhajtott. — Azt hiszem, igen ... Most is magam elótt látom, amint összekulcsolta a kezeit és könyörgött: »Csak egy csókot, egyetlenegy csókot!* Föl is tűnt, hogy ma sokkal sápadtabb volt a rendesnél... Keservesen zokogni kezdett és a barátnője vigasztalta: — Ne tégy szemrehányást magadnak, édesem. Elvégre te csak ugy cselekedtél, mint ahogy egy jó hitvesnek kötelessége ... — De egy ici-pici csókot... Ó, ha felébredhetne csak egy pillanatra! Soha, sohasem fogom helyrepótolhatni többé!... Hiszen ez megőrjít! Hogy ott fekszik mozdulatlanul, eltemetik és én még csak meg sem magyarázhatom neki, hogy miért utasítottam vissza! — Hagyjad kérlek! Neki, szegénynek már úgyis mindegy! — De nekem nem mindegy! Ah, csak meghalhatnék én is! Hidd el édesem, nem fogom tudni elviselni ezt a borzasztó önvádat ... Szomorú volt az estéje Domokosnénak. Sírva, vacogó foggal bujt az ágyba és csak a mély álom enyhítette borzasztó fájdalmát. Almában egészségesen, frissen jelent meg előtte Horvát h j §s ajkán szerelmes. n^iüriÉÉÉ^iL suttogta: :v az
