Békésmegyei közlöny, 1925 (52. évfolyam) október-december • 221-296. szám

1925-12-25 / 293. szám

10 Békéscsaba, 1925 december 25 Olaszországban a lefolyt évben is változatlanul állt Mussolini diktatúrája, amely azonban hovatovább a duce és az ellenzék közötti élet-halálharccá fokozódott. A fascista kormány egymásután ko­bozlatta el az ellenzéki lapokat, oszlatta fel az ellenzéki jellegű egye­sületeket és záratta be azokat, akik neki valamely oknál fogva kellemet­lennek látszottak. Volt miniszterek, akiket egyáltalán nem lehet forra­dalmi vagy más felforgató törekvé­sekkel megvádolni kénytelenek vol­tak Svájcba költözni, hogy ne le­gyenek megakadályozva nézeteik szabad elmondásában. Január 17-én Mussolini keresztül­hajtotta a parlamentben a választói reformot, amely úgyszólván kizárja, hogy a fascizmus uralmát békés esz­közökkel valaha is meg lehesen dönteni. Az engedelmes és megfé­lemlített parlament egyszerű eszközzé vált a kezében, amely mindent meg­szavazott, ami neki tetszett. Novem­ber derekán olyan törvényeket fo­gadtatott el, amelyek diktatúráját szinte megkövesitették. Az uj törvé­nyek szerint a kormány a királynak és a miniszterelnöknek együtt fe­lelős és a miniszterelnök elleni me­rényletek valósággal a király elleni merényletekkel egy elbírálás alá es­nek. Ezzel a kíméletlen rendszerrel szemben a király is teljesen háttérbe szorult. Igaz, hogy a másik oldalon a fascizmus uralma távolról semElát­szik feltétlenül biztosnak. Mussolini személyét olyan óvintézkedésekkel veszi körül, amelyek arra utalnak, hogy oka van merénylettől tartani. Politikai szempontból a másik vég­letet az oropz szovjet­köztársaság képviseli, de azért az állapotok né­mileg az olasz viszonyokhoz hason­latosak. Oroszországban is erőszakos intézkedésekkel kell alátámasztani a szovjet hatalmát. Kétségtelen azon­ban, hogy a szovjetköztársaság bi­zonyos tekintetben a konszolidálódás felé halad. Még 1923-ban megkez­dődött az úgynevezett uj gazdasági politikának bevezetése, amely lénye­gében nem egyéb, mint a kapitaliz­musnak és magángazdasági rendszer­nek tett koncesszió. Ennek jegyében az ipar kezd újra működni és a ke­reskedelem terén is némi fellendülés érezhető. A külállamok is egymás­után kezdik a szovjetet elismerni. Ez azonban a szovjetet nem akadályozza meg abban, hogy folytassa a többi államok forradalmasításának propa­gandáját. Ennek egyik legszomorúbb tünete volt az április 17,-i szófiai kommunista merénylet, mikor a székesegyházban elhelyezett bomba felrobbant és a bulgár közélet elő­kelőségeinek sorából egész sereg áldozatot követelt. A kommunista propagandának szá­lai másfelé is messze elnyúlnak, de viszont meg lehet állapítani azt is, hogy a többi államokban egy bolse­vista jellegű társadalmi forrada­lomnak a veszélye egyre távolabb tolódik. Mig Németország az ezer­féle gazdasági nyomorúság súlyát nyögte, tartani lehetett tőle, hogy az ázsiai szocializmus tanai ott talajra találnak. A gazdasági konszolidáció és a munkaalkalmak szaporodása azonban nagyon jó óvszer a felfor­gató törekvések ellenében. Fontos az íj, hogy az angol és amerikai ípin káspártok megtagadtak minden közösséget a szovjettel és igy az orosz propaganda erről a részről semminemű támogatásra nem szá­mithat. A kisantant államai között a legtöbb politikai szenzációt a lefolyt hónapok során Jugoszlávia szolgáltatta, ahol főleg a mult esz­tendő második felében az ellentétek a szerbek és horvátok között olyan mértékben kiélesedtek, hogy nyilt ki­töréstől lehetett tartani. A horvát parasztpárt vezére, Radics, a nyu­gati államokban, .sőt Szovjet-Orosz­országban is agitációs körutat tett, hogy az uralmon levő szerb kor­mányzati rendszert befeketítse. A horvátok nyíltan hangoztatták, hogy tudni sem akarnak a belgrádi par­lamentről és kormányról, hanem köz­társaságot akarnak. Ilyen előzmé­nyek után egyáltalán nem mehetett meglepetés számba, hogy a belgrádi kormány Radicsot, aki titokban hazajött Zágrábba, hogy elvbarátai­val összeköttetést teremtsen, január 5-én letarióztatta. Az eljárás felség­árulás cimén indult meg a horvát parasztpárt vezére ellen. A per azonban nem jutott el a letárgyalásig. Február 11-én ejtették meg a választásokat Jugoszláviában, melyek a terrorisztikus eszközök ki­adós alkalmazása mellett természe­tesen Pasicsnak és pártjának sze­rezték meg a többséget. A horvát képviselők helyei nagyrészt üresen maradtak, mert Radics hivei távol­maradásukkal tüntettek. Ekkor azon­ban a kulisszák mögött igen furcsa és nagyon balkáni izü tárgyalások kezdődtek meg Pasics és Radics között, melyek eredménye gyanánt julius végén a délszláv közvélemény általános meglepetésére létrejött a kibékülés Pasics és Radics között. Radics egész egyszerűen szögre akasztotta köztársasági elveit és hor­vát politikáját, elismerte a tényleges állapotokat, elment kisallgatásra a királyhoz és elfogadta a pártja szá­mára felajánlott két miniszteri tárcát is. Hogy a horvátok tulajdonképen miként gondolkodnak a létrejött pak­tumról, nagyon nehéz megállapítani; bizonyos azonban, hogy Sándor ki­rályt, aki utánna elment Zágrábba, hogy résztvegyen a horvát király­ság ezeréves emlékünnepén, na­gyon hidegen fogadták. Október 15-én a kisantant egy másik államában, Csehszlovákiában is választások voltak, melyek a kormánypárti koalíció kisebbségre jutásával végződtek. A választást a Hlinka-féle tót autonomista párt döntötte el, amely hallani sem akar a csehek által hirdetett csehszlovák nemzeti egységről. A választás nehéz problémák elé állította a cseh poli­tika vezetőit, akiknek körében két egymással homlokegyenest ellentétes irány uralkodik. Az egyik irányzat továbbra is az erős kéz politikáját akarja fenntartani a nemzeti kisebb­ségekkel szemben és a mostani ve­reséget egy rövidesen elrendelendő uj választáson szeretné megkorri­gálni, mig a másik irányzat, felis­merve azt, hogy a majoritással szem­ben egy kormányrendszert tartósan fenntartani nem lehet, megegyezést szeretne a nemzetiségekkel, elsősor­ban a németekkel és tótokkal létre­hozni. Csehország politikai élete igy a jelen pillanatban az erjedés álla­potában van. Áttérve ezek után a magyar vi­szonyokra, meg kell állapítani, hogy a magyar közélet az 1925. év fo­lyamán a szaná9és jegyében áBlot*. Ez a szanálás azonban Iegfőként csak az állam pénzügyeinek ren­dezésére terjedt ki, ahol a felemelt adók nyomán a szanálási előirányza­tot messze meghaladó eredmények jelentkeztek, ugy hogy a népszövet­ségi kölcsönnek az igénybevétele, — eltekintve a kétségtelenül jelentkező lélektani hatásoktól, — tulajdonképen feleslegesnek bizonyult. Ezzel szem­ben a másik oldalon a gazdasági élet a súlyos válság állapotában sínylődött, amely az iparról és ke­reskedelemről átterjedt a mezőgaz­daságra is. Legfőbb ideje volna, hogy most, mikor a korona már teljesen stabilizálódott, olyannyira, hogy a kormány elérkezettnek látta az időt az arannyal megalapozott uj pénznek a bevezetésére és a deviza­forgalomnak a felszabadítására, a magángazdaságok szanálása érde­kében is történjék valami. A brüsszeli nemzetközi kamarai kongresszuson, ez év juniusában, Sir Félix Salten, a népszövetség pénz­ügyi főbiztosa Magyarország köz­állapotait ugy jellemezte, hogy a konszolidáció erősen halad előre, de azért a közéletben még sok titok­ban parázsló gyújtóanyag van felhal­mozva. Ennek a megállapításnak az igazságát igazolni látszanak az olyan események, mint a pünkösd vasár­napján kirobbant Beniczky ügy és a királykérdéssel kapcsolatban le­játszódott különböző dolgok, melyek­ről a nagyközönség inkább csak sej­téseket és következtetéseket meg­engedő közleményekben nyert tudo­mást. Apponyinak néhány szokatla­nul erős felszólalása a kalandor­királyság ellen, bizonyos oldalról Albrecht főherceg személyének az előtérbe tolása és utána tüntetés­számba menő díszvacsora- az Ottó­napon, arra utalnak, hogy a kulisz­szák mögött történnek olyan dolgok, amelyek aggodalmak ébresztésére alkalmasak. A jelen szomorú képeiről a ma­gyar közéletnek alkalma nyilt, hogy egyidőre a nemzeti fellendülés ragyo­gó napjai felé irányozza tekintetét. Erre különössen a magyar akadé­mia százéves jubileuma szolgálta­tott alkalmat, mely a külföldi akadé­miák kiküldötteinek jelenléte révén alkalmas volt a tudomány nemzet­közi szolidáritásának a kifejezésére is. A százéves akadémia egyik őr­állomása a magyar kulturmunkának, jogcim kulturhivatásunk és élethez való jogunk elismertetésére is. Itt kell megemlékezni a magyar politikának egyik problémájáról, me­lyet épen Szegednek egyik képvise­lője, Teleki Pál gróf dobott bele a közvéleménybe. Ez a probléma, amely szorosan összefügg nemzetkö­zi elhelyezkedésünk kérdésével, ab­ban áll, hogy benne maradjunk-e a népszövetségben, vagy kilépjünk belőle. Teleki ennek a kérdésnek a felvetését azzal in­dokolta, hogy a népszövetség eddig egyetlen reménységünket sem vál­totta valóra s a népszövetségnek már a tárgyalási rendje is olyan, hogy a mi szempontunkból égetően fontos kérdésekben, mint például a nemzeti kissebségek ügye, nála komoly eredményre számítani nem lehet. Ez kétségtelenül igaz és igaz az is, hogy a népszövetséget annak idején megalkotói ugy képzelték, hogy abból eisősorban biztos.tó in­tézet legyen a győzelem haszonél­vezői számára. Mégis a népszövet­séggel való együttműködés, sőt a népszövetségben belülről való mű­ködés gondolatát magunktól elutasí­tani nem szabad. Ez azt jelentené, hogy a teret eleve átengednénk az ellenünk irányuló propaganda szá­mára. Hogy pedig ez a propaganda milyen eredményeket tud elérni, arról a háború tapasztalatai győzhettek meg bennünket. Kétségtelen az is, hogy annak nagy részét, ami az állami pénz­ügyek szanálása terén történt, jó­részt a népszövetségnek köszönhet­jük. Igaz, hogy a kölcsön jórészben feleslegesnek bizonyult, de nem bi­zonyult feleslegesnek az a lélektani hatás, melyet ennek a kölcsönnek a garantálása akár befelé, akár pedig a nemzetközi bizalom megerősítése szempontjából jelentett. Sokan ezért is erősen kritizálják a népszövetség get, mert vérszegény alakulás és hi­ányzik a végrehajtó hatalma. Mégis az idén a népszövetség a a görög­bolgár konfliktus alkalmával meg­mutatta, hogy tud erélyes is lenni és a benne egyesült államok erkölcsi erejére támaszkodva, tud parancsolni is. Az emberiség jövője érdekében remélni kell, hogy a népszövetség fejlődése, különösen, ha abba Német­ország és Amerika is belépnek, eb­ben az irányban fog haladni és las­sankint a nemzetközi politikának leg­jobb döntő tényezőjévé növi ki magát. Ha pedig ez ugy van, akkor mi sem vonhatjuk ki magunkat belőle. Nincsen nemzet, amelynek a béke­kötés után annyi rendezetlen és re­parációra váró kérdése maradt volna vissza, mint mi. Hogy ezeket a kér­déseket az egész világ akaratával szemben juttassuk megoldásra, arra számítani alig lehet. Még ha a kül­politikai konstellációk a mi javunkra alakulnának is, az esetleges változá­sok nem nélkülözhetnék az egyre erősbödő nemzetközi közvélemények szankcióját. Ez pedig csak is a népszövetségen keresztül juthat ki­fejezésre, Ezért kell nekünk bent maradnunk a népszövetségben és ezért kell még a népszövetségen kívül is minden nemzetközi jellegű szervezetet felhasználni a magyar ügy propagálására. Rövidesen ezekben vázoltuk az európai politika alakulását és Ma­gyarországnak a nemzetközi politi­kához való viszonyát. Hátra vannak még a tengerentúli államok, melyeknek ügyei közül Európa szem­pontjából különösen azok az esemé­nyek birnak fontossággal, melyek a szuezi csatorna két oldalán játszód­nak le. A szuezi csatorna tudvalevőleg az angol világbirodalomnak egyik leg­fontosabb ütőere, mert ez az egyik kulcsa India birtoklásának, amin Nagy-Brittannia gazdasági és világ­hatalma nyugszik. A szuezi csatornát Anglia egészen a legutóbbi időkig Egyiptom felől biztosította. A világ­háború befejezéséig Egyiptom a tö­rök szultánnak volt a hűbéres or­szága, de a hatalmat tényleg Anglia gyakorolta. A háború után Egyiptom névleg független királyság lett s az egyiptomi nemzeti pártban erős tö­rekvések nyilatkoznak meg, hogy ezt a névleges függetlenséget teljesen függetlenségre változtassák. Az angol főtisztviselők ellen elkövetett merény­letek, többek között az egyiptomi angol hadsereg főparancsnokának a meggyilkolása, azt mutják, hogy a helyzet nagyon komolyodik. Kétség­telen, hogy Nagy-Brittania még ab­ban a helyzetben van, hogy egyip­tomi pozícióját megvédje, de az okos és előrelátó angol politika kezdi már megtenni az intézkedéseket arra az esetre is, ha az Egyiptom feletti ha­talom kisiklanék a kezéből. Ez adja meg a magyarázatot ahhoz p ami most Palesztinában történik. Emlékezetes, hogy a háború alatt Balfour miniszterelnök Rothschild

Next

/
Thumbnails
Contents