Békésmegyei közlöny, 1924 (51. évfolyam) január-március • 1-64. szám

1924-03-28 / 62. szám

2 BEHESMEGÍES KÖZLÖNY Békéscsaba, 1924 március 28

; Rosszul sikerült lötolvajlás Izgalmas hajsza a román határ mentén (A Közlöny eredeti tudósítása.) Az emberi hálátlanságnak oly szörnyű, rut példáját adta egy fiatal ujkigyósi lakos, hogy csak megdöbbenve állhatunk meg az esete mellett. S a gonosz tett feletti felháborodás csak akkor enyhülhet meg, ha tudomásul vesszük, hogy a vétkest hamarosan elérte a törvény sújtó keze s megérdemelt büntetést mért reá. Az érdekes eset egyébként a következő : Antal László 25 éves ujkigyósi származású gazdasági cseléd az idei tél folyamán, február 13 án beállított egy gyulaeperjesi gazda, Szferle Mojsza tanyájára, A fiatalember elpanaszolta, hogy román területről szökött át, ahol már hosszabb idő óta lézengett és kérte a gazdát, fogadja fel béresnek. Szferle — miután éppen akkor szüksége volt béresre — fel is fogadta Antalt, aki ettől fogva tizenkét napig rendesen elvégezte minden dolgát, ugy hogy a gazdának semmiféle panaszra nem volt oka. Február 25-én reggel azonban a gazda hiába várta a béresét, ez nem jelent meg és amikor keresésére indult, hült helyét találta. Antal László eltűnt. De ez csak a kisebbik baj lett volna. A nagyobbik baj az volt, hogy a béressel eltűnt Szferle testvérének egyik lova is, amely ötmillió koronát ért, de eltűnt értékes lószerszámja és báránybőr bundája is. A kellemetlen meglepetésre ébredt gazda — mivel világos volt, hogy a tolvaj Antal volt — azonnal jelentést tett a csendőrségen. Antal László üldözésére nyomban lovascsendőrök indultak el. Ezek a friss nyomon menve, üldözőbe vették a szökevény tolvajt, akit rendkívül izgalmas hajsza után — Medgyesegyháza, Bánkút, Kamarás és Kevermes községeken keresztül*— végre sikerült elcsípniük. Éppen akkor, amikor már csak alig egy kilométer választotta el a román határtól. A csendőrök csak ugy tudták beérni a menekülőt, hogy annak lova megsántult és mind lassúbbá vált a futása. Antal Lászlót a csendőrök letartóztatták, a lopott holmik pedig egytől-egyig visszakerültek a gazdájához. A lótolvajt most vonta felelősségre bűnéért a gyulai törvényszék. A főtárgyaláson Antal Lászlő elmondotta, hogy két évvel ezelőtt jött ót román területről Magyarországra, amikor is Budapestre utazott, ahol munkát keresett. Hetekig próbálkozott azonban anélkül, hogy állást tudott volna találni, mire elhatározta, hogy vidéken próbál szerencsét. El is indult a fővárosból és útközben találkozolt egy régi barátjával, akivel megbeszélték, hogy Békésmegyében el fognak szegődni valahova, ahol aztán lopni fognak. Ugy tervezték, hogy a lopott holmival átszöknek a román határon és a holmikat odaát fogják értékesíteni. Nemsokára aztán, hogy megérkeztek Békésmegyébe, a barátja eltűnt, cserbenhagyta őt, mire ő maga látott a terv megvalósításához. Igy állt be béresnek Szferle Mojszához. A biróság a beismerésben levő bűnöst másfélévi börtönbüntetésre Ítélte, amiben a vádlott megnyugodott. Az ítéletben megnyugodott az ügyész is és igy az jogerőssé vált. A délvidéki ujságirók szervezkedése előtt Mi, újságírók, a magunk ügyeivel-dolgaival nem igen szoktunk a közönség elé menni. Mór nagyon belénk kell fájnia ezernyi bajunknak, ha a közönség kiszolgálására, a hírszolgáltatásra szánt hasábokból elveszünk egyet kettőt, hogy azokon az ujságirás katonáinak ügyeivel foglalkozzunk. A makói Marosvidék derék csinálóié az érdem és az ódium, hogy most előállt ez a ritka eset s egyszer már a saját ügyeinknek is szentelünk néhány sort. Fölfáj és végigremeg bennünk sajgón mai keserves osztályhelyzetünk: a vidéki újságírók teljes szervezetlensége, a lapok redakcióiban robotoló sok-sok sorstársunk és érdemes kollégánk teljes tömöritetlensége. A kubikosoktól kezdve a képviselőkig mindenféle foglalkozási ág megalkotta már a gazdasági érdekeit védő és előmozdító egyesületi szervét, amelyben a társadalmi érintkezés és a kartársak gyakori találkozása is megvalósítható. Csak nekünk, akik minden idegszálunkkal, minden tollvonásunkkal és minden csepp tintánkkal a köz érdekeit szolgáljuk, nincsen saját egyesületünk, mert könnyelműek vagyunk és ugyanakkor, amikor másokat, százezreket a közös érdekek hathatós védelmére szolgáló tömörülésre ösztökélünk, elsétálunk a magunk érdekeinek kiabáló szükségessége mellett. A magyar újságíróknak van ugyan egy szervezetük, a Magyarországi Újságírók Egyesülete. Ez Budapesten működik és tagjai között helyet foglalhat állítólag minden magyar ember, aki ujsógirómesterséget folytat. A taggá levés első föltétele azonban az, hogy az újságíró igazolja : hetedizigleni őse is már hírlapírással kereste a kenyerét, sőt az ereiben a jóféle piros magyar vér helyett vadonatvalódi, hamisítatlan antiacéntinta keringett. Ez az egyesület a vidéki újságírók érdekeivel annyit se törődik, mint a Ny&ssza-tó vadludainak tojásaival, egyesületi tevékenysége pedig az örökös torzsalkodásokban merül ki. Világos, hogy a vidék újságírói, akik szómra nézve jelentékenyen meghaladják fővárosi kollegáikat, izzó vágyódással kívánkoznak közös, életrevaló szervezetbe tömörülni. Ilyen irányban már meg is indult a mozgalom, amely Szegeden pattant ki a termő gondolatok méhéből. A mozgalom a Délvidéki Újságírók Szövetségének megalakítását célozza és az alakuló gyűlés mór húsvétkor ülne össze a tiszaparii metropolisban. Alólirotlnak, azon a címen, hogy mór tizenhatodik éve eszi a professzionista ujságirás fekete, sótalan és savanyu kenyerét, néhány szerény és halk megjegyzése lenne az alakuláshoz. Vehetik tanácsnak is, akiket illet, de vehetik kész programnak is. De a megszivlelésére, a megmérlegelésére minden kollegialitásával, minden kari jóakaratával figyelmeztet mindenkit. Fontos az, hogy más, mint dolgozó, valódi, újságírásból élő hírlapíró, ne kerüljön a szervezetbe. Ügyvédek, vidéki r.yomdatulajdonosok, tanítók és tanárok, vasutasok és egyéb derék és hasznos foglalkozású úriemberek, mert néha írni is szoktak, ne kerüljenek az egyesületbe, mint akíiv, igazi ujségirók. Legyünk kevesen, páran inkább, de csak újságírók: újságírók, akiknek a szerkesztői munka áz elemük, a kenyerük, a mestersegük, az egyetlen foglalkozásuk és ezen kívül semmi mással nem bajlódnak. Vigyázzunk arra is, hogy a lapkiadó-újságírók ne jussanak be túlsúlyban a vezetőségbe, mert a gazdasági kérdések elintézésénél ezek ellenállásán megdőlhet a dolgozók kívánságának teljesülése (például kollektív szerződés kötése, szabadságolások ügye, szabadjegyek stb.). ami azalkalmazott-ujságirókra nézve nem kisebb baleset lenne a katasztrófánál. A tagfelvételt tehát szigorúan, a fenti szempontok betartásával kell eszközölni, alapos válogatással és mérlegeléssel. A V. H. 0. Sz. halálát és mindnyájunk mai tétova szervezetlenségét nem okozta semmi más>mint az, hogy a tagok 80 százaléka egyáltalában nem volt újságíró. Ha életrevaló, komoly és igazi újságírói szervezetet akarunk, elsősorban meresszük szemünket erre a mementóra . . . (h. r.y Az áruló levelezőlap Eredeti kép a békéscsabai lakásdzsungelbői (A Közlöny eredeti tudósítása.) Véres harcok, könnyes küzdelmek, agyat, ideget szakajtó bajlódások tarkázzák a békéscsabai lakásfrontot. A város sokezer házának diszkrétre függönyözött ablakai mosolyogva, kajánul és kárörvendve vigyorogják szemközt azokat, akik lakás nélkül, fedél nélkül állanak és mindennap befelé sajgó könynyekkel, csuronvízesre izzadva hajszáznak a lakás után. A békéscsabai lakások, amelyekben sok-sok férőhelyiség van használatlan, könnyű szerrel fogadhatnák be a lótófutó hajléktalanokat, de ehhez szeretet és magyar együttérzés kellene, még ha oly kicsike is. Olyan szeretet, amilyenről mi, szónok nemzet, annyi sokat szoktunk zengedezni és amiről legutóbb annyi sok szép szólam puffant el a tavasz levegőjébe a Kossuth-szobor talapzatáról . . . Igen, elméletileg szeretjük, nagyon szeretjük egymást mi, magyarok, de mihelyt ez a szeretet pénzbe kerül, kényelmetlenséggel jár, azonnal rideg, hideg begombolkozók vagyunk. Nem utolsó érdekességü békéscsabai lakástörténet az, ami elé elöljáróban ezek a szavak kikívánkoztak a tollúnk alól. A történet szereplő hősei a következők: a zordszivü, sőt szívtelen háztulajdonos és egy sereg „lakásigénylő" néven ismert kétlábú, naiv lény, aki botor vágyában azt hiszi, hogy minden kétlábut megillet egy lakás, még pedig pont abban a házban, amelybe betévedt. A háziurak szájéból vesszük ezt a kitételt, mert ők azzal szoktak érvelni,, hogy „rendben van, ha mór lakást kell adni mindenkinek, akinek nincs, de pont az én házamban kell azt adni ?" Tehát: a szóbanforgó szereplők megjelentek a lakáshivatalban, a lakásügyi tárgyalásra. A közelharc folyamén a házi ur mindenféle érvet előkotorászott, hogy a lakás számtalan igénylőjének orra előtt minél sikeresebben csaphassa be az elutasítás ajtaját, de amikor ez. nem sikerült és fenyegetett a lakás kiutalásának veszedelme, hirtelen azzal állott elő, hogy — a lakás a fiának kell, aki nemsokára nősülni fog, családot fog gründolni.. gyerekeket alapítani. A leendő többszörös családapa körül azonban egy kis baj leledzik, mert éppen most, momentán nincsen idehaza ; ideiglenesen, egy kicsit, eltávozott, nem messzire, ó nem,, csak a szomszédba, Amerikába, De hát ez nem baj, azonnal itt. lesz, ha parancsolják és elfoglalja a lakást, csak ne rekvirálják eL ne utalják ki másnak . . . ígyen, ilyenféleképpen szólott a. kegyetlen, jégszivü háziúr védekezése és érvelése és amikor a szabadelőadást befejezte, eltávozott b. nejével együtt, mint aki legjobban végezte el kisded dolgát Sietve elhordták irhájukat, annyira sietve, hogy a háztulajdonos neje még a retiküljét is ott feledte a. lakáshivatalban. GUMMITALPAS KÜLÖNLEGESSÉGEK x £)&1<7GÍ PETERFI CIPŐÁRUHÁZÁBAN Itöikszáth regénye fiúnak a fele hétfőn és kedden az Apollóban Matyasovszky Ilona és a Vigszinhaz művészeivel