Békésmegyei közlöny, 1913 (40. évfolyam) július-december • 52-101. szám

1913-08-20 / 66. szám

Békéscsaba, 1913. XL-ik évfolyam. 66-ik szám. Szerda, augusztus 20. BEEESMTEI KÖZLÖNY POLITIKAI LAP Telefon-szám: 7. Szerkesztőség: Ferenc József-tér, 20. sz. ház, hova a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. Kéziratok nem adatnak uis'za. Megjelenik hetenkint kétszer: vasárnap és csütörtökön. EltOPIZBTÉSI Din : Egész évre 12 kor. Félévre 3 kor. Negyedévre 8 kor. ElSfizetni bármikor lehet éuneaveden beiül is. Egyes szám ára 12 fillér. Felelős szerkesztő: GULYÁS JÓZSEF. Laptulajdonos: SZIHEX.SZKY JÓZSEF. Kiadóhivatal: Telefon-szám 7 Ferenc József-tér, 20. sz. ház, hova a hirdetések és az előfizetési pénzek kflidendők. A hirdetési dij készpénzzel helyben fizetendő. NYILTTÉR-ben egy sor közlési dija 50 fillér. Szent István napján. Békésosaba, augusztus 19. ' Hagyományos kegyelettel és igaz magyar szívvel ünnepli Magyarország hálás népe első királyának, Szent Istvánnak névnapját. Az ünnep országos és vallásfelekezet nélkül való. Nemcsak a katolikus hivek szentjének szól hódolatunk és imánk, hanem a nemzetalapozó nemzeti nagy királynak. És minél messzebb van a történeti idők távlata, az az idő, midőn Koppány vezér viszályos pártot ütött az ős vallás érdekében, — annál szorongóbb érzéssel jut eszünkbe a költő szava: „Isten csodája, hogy még áll hazánk." A turáni sikról szakadtunk Európa nyugati kulturájába és valóban nagy államférfiura volt sürgős szükség, aki átlátta, hogy maroknyi nemzete, bármily tündöklő katonai erényekkel is, csak ugy tarthatja fenn magát, ha mesgyéjén az európai kulturáramlásnak, beleolvad és felveszi e kulturának legpregnánsabb formáját, a keresztény vallást. Istvánnak államférfiúi nagy talentuma nemcsak ennek átlátásában mutatkozik, hanem abban jis, ahogy országa területét a közigazgatás és igazságszolgáltatás céljaira elrendezte. Ezer esztendő viharát átélte a vármegyei rendszer, ezer esztendő óta él alkotmányunk, melynek alapjait az első nagy király rakta le. Nem lennénk méltók nagy elődeinkre, ha nem a legtisztább ünnepi érzéssel ünnepeinők a nagy király napját, mert hiszen abban egyeznie kell minden véleménynek, hogy nekünk őt a gondviselés adta. Ezer esztendő alatt nemzetünk nagy viszontagságokat élt át, nagy katasztrófákat látott, volt idő, mikor nemzeti létünk szinte kockán forgott és hányszor, de hányszor! sirattuk az elveszett Mohácsot. Nemzeti szerencsétlenségünk száma annyi, hogy az ezekre irányzott történelmi tekintet, mondatta a költővel azt az előbbi idézetünket: „Isten csodája, hogy még áll hazánk." A történelem színpadáról micsoda nagy, virtusos nemzetek tűntek le ez idő alatt! És nekünk is hányszor fenették már azt a kést, mellyel nemzeti életünket elvágják! Kellett lenni Szent István állampolitikájában olyan őserőnek, melyen mint a kősziklán megtört a viszály, az ármány, a balsors minden csapása, a négy folyó és a három halom gyönyörű földjéért való éhes birtokvágynak minden fegyveres kísérlete és vészes háborúja. De ne felejtsük el, hogy nemzeti szerencsétlenségünk között mindenkor legnagyobb volt a belső viszály, mely nálunk nagyobb nemzetet is a végsemmisülésbe sodort és amely annyira nem szűnt meg soha, hogy templomainknak ma is hivatalos éneke: „Hol vagy István király, Téged magyar kiván." A sorsáért aggódó nemzetnek sóvárgó jajdulása, imája és reménysége zendül meg e százados énekben. Es ma épen olyan aktuális, mint századokkal előbb, jelezve a gyászos mát, amikor épen olyan aggódó nemzeti busongással fohászkodnak a nagy király felé. Tallózás a kül- és belpolitikában. - Fővárosi levél. — Bizony már elég régen nem csevegtem ki magamat a „Közlöny" hasábjain. Dehát ugy vagyok vele, hogy én önöknek csak politikáról szeretek leveleimben irni. A politikában pedig mostanában olyan kevés dolog történt, hogy igazán nem tudott levélírásra buzdítani. Mert hát mi is most nálunk a politika ? Afférok tömkelege. A jó ellenzéki urak most Tisza Pistának rontottak neki, most őt akarják a Lukács László sorsára juttatni Ez azonban bajosan fog nekik sikerülni, mert Tisza egy kicsit keményebb legény, mint Lukács, aztán meg, hogy az igazat megmondjuk, nincs is neki annyi hibája, amennyi Lukácsnak volt és nem is lehet egykönnyen megsebezni. A Pallavicini és Károlyi nyilai tehát le fognak pattanni róla, mint a nóta szerint a jég a hortobágyi betyár kalapjáról. Más a mostani magyar politikában emlitésreméltó nincs is. Annál inkább van szenzációja az úgynevezett közös politikának. Avagy kell-e nagyobb szenzáció annak a hírénél, hogy gróf Berchtold, a kanceltár, a külügyminiszter a legutóbbi külpolitikai bonyodalmak miatt le fog mondani ? Abban a rövid időközben ugyanis, amely gróf Berchtold legutóbbi ischlii audiencisja és a vasárnapi kihallgatás között eltelt, nagyot fordultak a dolgok. A monarchia külpolitikáját olyan világraszóló kudarc érte, amely szinte páratlanul áll a nagyhatalmak diplomáciájának történetében. Diplomáciai baklövések mindig voltak, de hogy az egyik nagyhatalmat leghívebb szövetségestársa világ csúfjára faképnél hagyja mert ez történt Ausztria-Magyarországgal gróf Berchtold nagy dicsőségére ós a német birodalmi külpolitika jóvoltából — legalább is szokatlan eset. Alkotmányos felfogás szerint az ilyen külügyminiszter bűnhődése a menesztés ós kivételt ebben cs

ak Németország tesz, amelynek külpolitikáját maga a császár szabja meg ós irányítja, a kancellár csak fedezi. Ezt a kudarcot ment magyarázni, talán enyhíteni gróf Berchtold hétfőn a király elé Ischlbe. Es érthető, hogy ezt az ischli utazást mindenfelé a külügyminiszter lemondásával hozták kapcsolatba. A félhivatalos hírszolgálat siet e híreket megcáfolni s nyomatékosan hangoztatja, hogy őfelsége a külügyminisztert másfél óráig tartotta magánál s a legkegyesebben fogadta. Lehet hogy őfelsége meg van elégedve Berchtold békés jellegű külpolitikájával. Utóvégre ő nem tehet arról, hogy a németek olyan kétszínű játékot játszanak a monarchiával. Ha már külügyminiszterről, meg külpolitikáról van szó, akkor nem felejtem el Balkánt sem. A Balkánt, ahol a bukaresti béke dacára sincs még most se rend. Most a törökök kaptak vérszemet Ó3 legnagyobb ellenségükön, a bolgárokon, akik a mostani háború alatt annyi súlyos csapást mértek rájuk: akarnak most végigvágni, mert tudják, hogy a bolgár hadsereg az emberfölötti munka után nagyon ki van merülve. A bolgár kormány a hatalmak képviselőinek jegyzéket küldött, amelyben utal arra, hogy a lakosság védelmének ürügye alatt a törökök Musztafa Pasa, Dimotika és Safii megszállása után a Marica mentén fekvő Kusukavakig nyomultak elő és most Kirdísali és Gyümüldzsina falé vonulnak. A jegyzék kiemeli, hogy az em itett helyek megszállása bizonysága annak, hogy a porta egyenesen hódításra törekszik. A kormány állításának valóságát bebizonyítandó azt ajánlja, hogy az említett helységeket az idegen katonai attasék jelenlétében adják vissza Bulgáriának. Minthogy a bukaresti béke kényszeríti i Bulgáriát, hogy hadseregót leszerelje, igazságtalanság volna, ha a törököknek megengednék, hogy a londoni egyezmény egyik alapvető rendelkezése elSzent István napján. Kevélyen áll a pompás palota, Fénylik, ragyog három sor ablaka, fi fogházőr ünnepre gyújtogat S imára hivja föl a rabokat. Homályos cella apró ablakán, Tengernyi folt a fényesség csupán. Libbenő árnyék megtört sugara, Mit odavet a szomszédház fala. Két száraz szem mohón reá tapad 5 nyomába hulló, forró köny fakad, Sápadt arcú, halolt gyermek képe, Reszket a halovány gyertyafénybe. Kellett a pénz és nincs nehéz lakat, Mit fel nem tör a sajgó indulat, fi fájdalom lett az ur az ész felett S ő lopott pénzből vett szemfödelet. Másik ökölbe fogja a kezét, Úgy átkozza meg azt a gyertyafényt, fiz áruló, — vonaglik ajaka S előtte van a rémes éjszaka. fi harmadik szúrós tekintete, Merőn, dacosan néz a lángba be, Mélyen barázdált, sápadt homlokán Ott egy örök, megfejthetlen talány. A nagyanya. Finom, vékony, öreges hang beszólt. Nagyanyó mesélt, a kedves, törékeny nagyanyó, aki százöt esztendőt megért, aki látta a császárt Franciaor szág csatasorainak élén még. Halk hangon kezdődött a történet, mint egy legenda, mint egy dajkamese: Abban az időben, egyszer volt, hol nem volt . . . — Abban az időben — kezdte nagyanyó — szegény apám majorsága a Champagne vidékén volt, a Montmirailuton, Chateau-Thierry felé. 1817-et irtunk. Február elején rémes hideg volt, parázsnál melegítettük ebéd közben is a kezünket. Együtt ültünk apám, anyám, a béna Francois, a vak Nais és Rousotte, a szolgáló. Ép kéz-láb ember nem volt már a faluban. Mindenki katonasorba áltott és én hót esztendős lehettem. Ott ültem az anyám szoknyája mellett ós figyeltem, miként fütyül a szél, erős viharos éjszaka volt . . . Tizenegy óra körül a béna Francois megszólalt: — Biztos, hogy most jönnek? — Kik? — kérdezte az anyám. — Hát a kozákok. E szóra Rousotte sápadozva nézett anyámra. Egek ! A kozákok, amióta csak francia földre tették a lábukat, egy sor gyújtogatás, rablás, paráználkodás jelezte az utjukat. Csitri leány létemre magam is elrettentem : eszembe jutott a sok rómrege, amelyről a chalonsi és trogesi emberek beszéltek, akik egy rémséges hetet álltak ki. — Nagy csend követte e pár szót. Épesapám sötéten tekintett maga elé. Aztán felállott, fülelt egy kicsit, majd nagy hirtelen rávágott öklével az asztalra : — Itt vannak fiaim. Vad galopp, patkódobogás hallatszott az éji csöndben. Ijedten huzódtunk apám köró. Miraut, a kutyánk, vad csaholásba kezdett, aztán egy parancsoláshoz szokott hang bekiálltott az ablakon : — Majoros, majoros ! A francia beszédre fellélegzettünk. Nem, ezek nem lehettek a kozákok. Az apám kinyitotta az ajtót, mindnyájan ott lépkedtünk mellette. Az ajtó előtt egy nagy csomó katona állott, aranyos zsinorzatu, fegyveres katonák. Középütt egy alacsonyabb termetű, szerényebb ruházatu, szomorú képű férfi állott, Nagy tisztelettel suttogták a körülállók : — Sire . . . Síre ! . . . Qh, gyermekeim, mind a mai napig látom magam előtt azt a percet. A gyönyör rémülete fogott el bennünket, azt se tudtuk, mitévők legyünk. Apám, anyám szinte megkövülve állottak a küszöbön. A vak levette fejéről kalapját, míg Rousotte hangos zokogásba tört ki. A császár lassú léptekkel közelgett. Nagyon levert, fáradt és kimerültnek látszott. — A császár éhes, jó emberek adjatok valami ennivalót — szólott a nagy marsall, aki mellette állott. — Cdak nagyon szegényes étkekkel szolgálhatok — felelte atyám. — Mindenem, amim van, feltálalom, de tojás, vaj, barna kenyér és vásári mózeskalácson kívül egyebem nincs. — Hozzátok azt — szólott a marsall. A császár leült az asztalhoz. Rousotte, a jó ég tudja miért, tiszta teritőt vett elő az este, igy egész jóképüen teritett asztalnál láthattuk vendégül a császárt. A császár háttal ült felénk. Csizmái a tűz felé tekintgettek, a kutya közvetlen mellette hevert. Felöltőjéből egy nagy katonai térképet húzott elő ós azon töprengett. Engem a pincébe küldtek valami édességért. Az anyám vajat hozott, az apám a kenyeret szelte, a béna Francois a tojást verte rántottának. Minden pompás, jó, házi készítmény volt. Igazi falusi ebédet tettek a császár elé, aki észre sem vette, mi történik körülötte. Ott ült lehajtott fővel, gyermekeim, keze ott mozgott a nagy papírlapon, ételről, italról megfeledkezett. Háta mögött tisztes távolban állottak a vezérkari tisztek. Senki sem mukkant, mély csend ült a szobán. A főmarsall majd eldőlt; nagyokat ásított, de ő sem moccant. Látszott rajtuk minden fiaim, hogy kevés pihenőjük lehetett, pedig Victor, Oudinot ós Macdonald mind közöttük volt. Odakünn kutya egy idő volt. Egy lovasliszt apámért küldött. A császár kíséretét a padlásokon szállásolták el. Egek, ki mindenki nem volt ott! Vasasok, vadászok, lándzsások, gárdisták, a jó ég tudja, mi minden még ! Jó magam tágra nyílt szemekkel bámultam a császárra. Napoleon hirtelen felnézett, tekintete róvedezőn járta körül a szobát; látszott rajta, hogy senkit sem lát, senkit sem vesz észre. Ugy látszott, megszomjazott. Fogta a nehéz poharat, színültig teletöltötte borral és felhajtotta. Mindnyájan lelkendezve füleltünk, azt hittük, megszólal, ámde ő némán ült és folyton a térképen töprengett. Vagy egy óra múlva, amikor keresztül-kasul nézegette a térképet, ennyit mondott csupán: — Marsall ur, holnap Vauchamps előtt vagy egy szálig ott maradunk, vagy győzünk 1 Aztán sürgönyöket mondott tollba Grouchy-nak, Dosnot-nak, a Belleurte-i hercegnek. Staféták jöttek-mentek; egész éjszaka talpon volt mindenki. Halálos fáradtan, emberfölötti kimerültséggel hátrahanyatlott a feje, kalapja balra billent, elaludt. Sóbálványként állottunk,