Békésmegyei közlöny, 1913 (40. évfolyam) július-december • 52-101. szám
1913-08-14 / 64. szám
Béké scsaba, 1913. XL-ik évfolyam. 64-ik szám. Csütörtök, augusztus 14. BÉKÉSMEGYEI KÖZLÖNY POLITIKAI LAP Megjelenik hetenkint kétszer: vasarnap es csütörtökön. ClrOPIZBTfcsi OI3 : Egész évre 12 kor. Fé'évre ő kor. Negyedévi- 3 kor. t-.lSfizeini bármikor lebet éuneaveden belül it. Egyes szám ára 12 fillér Felelős szerkesztő: ~tnc.YÁS JÓZSEF. Laptulajdonos : JÓZSEF. Sir a falu . . . Békéscsaba, augusztus 13. Ugy vagyunk mi, legyünk orvosok, ügyvédek, hivatalnokok, kereskedők, vagy akármik, akiknek normális időkben nem kell törődnünk a barázdával és a rajtuk felnőtt kalászokkal s akiknek egyetlen mesgyéjük, egyetlenegy kalászuk nincsen, hogy amikor fagyról, árvízről, a kalászok pusztulásáról hallunk hirt, nekünk is eláll a lélekzetünk és, — amikor feleszmélünk, — első szavunk ugyanaz, mint a gazdálkodó emberé: mi lesz velünk? Nincs buza, nincs semmi. Minden, de minden drágább lesz s mi már a mostani drágaságot is alig álljuk. Mert valamennyiünk sorsa, akik itt élünk ebben az országban, ott dől el a földeken, a kaszák éle alatt. íia lehet megnyugtatás ezekben a napokban, ugy a földmivelésügyi minisztériumnak most kiadott termésbecslése bizonyosan az. Sőt egyenesen vigasztalás az mindenki számára. Mert mi, akik csak a pusztulásról, a teljes romlásról kaptunk eddig képet, most ebből a jelentésből azt látjuk, hogy mérhetlen a kár, ami megnyomorított bennünket, egyes vidékeket évekre vetett vissza a természet haragos kedve, de nem lesz nyomor, lesz ennivalónk, meg fogunk tudni élni szerényen, összehúzódva. S olyan szerény emberek vagyunk mi, hogy ennek is nagyon, de nagyon örvendünk. A magyar föld ősi ereje, termékenysége, áldott jósága megtart bennünket továbbra is. Mert ennek és semmi másnak köszönhető, hogy a nagy esőzések, felhőszakadások, jégverések, árvizek, nagy szelek és hideg idő ellenére is lesz elég búzánk s hogy amikor mi Ínségtől félünk, ez a föld akkor is közepes termést hoz s akkor is alig egy negyvened résszel lesz kevesebb a búzánk, mint volt a tavalyi esztendőben. Ilyenkor kell igazán éreznie mindenkinek, hogy mi ez a föld a mi számunkra. És mégis, szomorúan látjuk, hogy épen azok, akik elsősorban érzik ennek a földnek áldásait, akik ott nőttek fe a földhöz közel, az ugaron, a mindnyájunkat megtartó barázdák mellet, kezdenek hűtlenné válni ehhez a földhöz. A falvak népeiről beszélünk, — nem a misera plebs contribuensről, amely messze idegenbe megy bányamunkásnak, hogy megszerezze a mindennapit, — hanem azokról, akik gazdák gyermekei, akik magukénak mondhatnak valamit — ki többet, ki kevesebbet — ebből a földből, akik nem mások napszámosai, hanem a maguk gazdái lehetnének. Ezek is mennek, hütlenül otthagyván a földet. Mennek fel, abba az átkozott nagy városba, lesznek négyemeletes bérkaszárnyák zugszobáinak ágyrajárói, lesznek gyári munkások s önként, nem a nyomor miatt hagyják itt a szelid szellővel simogatott gyönyörű, selymesfüvü mezőket, a kalászokat, az egészséges, éltető levegőt, a csendes falut, hogy napszámosai legyenek piszkos gyáraknak zakatoló, süketítő, idegeket roncsoló gépek között, koromban, füstben. Vagy felmennek oda „szolgálni", cselédnek. Nem lenne semmi baj, ha az erős fiuk és lányok azalatt, amig odahaza pihen minden munka, dolog után látva, hónapokra mennének a nagyvárosokba s aztán, amikor kinyilik a mező, jönnének vissza megtakarított pár forintjukkal. S nem volna semmi baj, ha a lányok két-három évi szolgálat után száz, kétszáz forinttal viszszakerülnének a faluba, ott férjhez mennének s szülnék az egészséges, a földet szerető gyermeket. De nem igy van! Legények, akik felszabadultak, mennek Budapestre a gyárak rengetegébe, többet falusi földmivelők aligha lesznek. Egy két évig még viselik a falusi ruhát, aztán szégyellik azt is, levetik s magukra vesznek wuri" rongyokat. Ott pedig napszámoskodnak - hiszen tanult mesterségük nincsen — nyavalyonak, nyomorognak. De megrontotta őket az a város a maga vasárnapi ligetjével, szórakozásaival, izgató mulatságaival. A falu mindezt nem nyújtja s ők ezekért itt hagyják bolond fiatal fejjel az áldott, csendes, szelid falut. A lányok pedig — ámbár ezek még konzervatívabbak és java részük haza jön — nagy táncolások, wurstlizások, katonákkal való ismeretségek után kerülnek haza, vagy ott maradnak, ott mennek férjhez. Kihez ? Falubeli legényhez, aki rosszul kereső napszámos, mert tanult iparos nem igen veszi el őket. Van elég városi leány, akiben ezek válogathatnak. S aztán jönnek a gyermekek, — a kültelki bérkaszárnyák vékonylábu, nagyfejű, sovány gyermekei. A nyomorúság, a piszok, a büz pajtásai. Akik falura voltak praedesztinálva s akik itt jóravaló, edzett karu emberek leheltek volna. Ott? L«gz, ami az apja volt: napszámos, de már gyengébb testalkattal és hajlamosan alkoholra, kártyára. így vesz el a falu. Ma még talán kevesen látják ezt a veszedelmet, de hogy meg van, azt mindenki tudja, aki egy kicsit körülnéz. Létszámemelés. í - Fővánsi levél. — t A koalíciós lapkban megint nagy ! müaggodalom ós rosszhiszemű izgatás | I járja. A mindentori ellenzék régen | Telefon-szám: 7. Szerkesztőség : Ferenc József-tér, 20. sz. ház, hova a lap szellem részét illető Közlemények küldendők. Kéziratok nem adnlnnh A Fiumei parton. Állok a parton elborongva, Meg-megered könnyűm, titokba . . . Keserves a válás nagyon ! Nagy tengeruszó gálya öble, Ezernyi embert s haf tárí mindörökre Elnyel, mint óriás sirhalom ! Állok a parton elborongva, S csak nem lelek irt bánatomra . . . Óh menjetek már, menjetek Visszahúzó rögöt emlékül, Szegény hazátok elhagyott földjériil, Hány visz vájjon közülletek ? Indul a gálya. S mintha nékem Apám, anyám, néném, testvérem Indulna : sirva fakadok S panaszos jajjal telik meg a lelkem Pedig senkim a tülekvő tömegben Csak azt tudom, hogy; magyarok ! Szabolcska Mihály. Vallomás. Irta : Oszpy Dejmov. A f^rfi gyöngéden átölelte nejét. — Vihar van keletkezőben ós ón azt hittem, ma még a városba kocsizhatunk. — Maradjunk itthon, itt mindennél jobb, mint másutt. Az asszony épp ma érkezett haza külföldi útjáról. Egész nyáron távol volt férjétől, akinek ezalatt egyetlen gondolata sem volt más, mint nagy, jövedelmező terveket csinálni, amivel gazdaggá fogja tenni nejét, kit imádatos rajongással szeretett. Vájjon neki is mindig én voltam eszében — gondolta magában, ahogy elnézte vele szemben ülő bájos nejét. Késő ősz volt már, de oly kellemes meleg, akár májusban. Két óra felé azonban már erősen alkonyult. Az ebédlőben felgyújtották a lámpákat. A nyárilak körül minden csendes volt. Az asszony felkelt és sált vett magára. Aztán nyugtalanul járt kelt egyik helyről a másikra. A7. ablakdeszkán nyitott könyv feküdt. Künn a kertben a fák mélyre hajtották ágaikat. Az ablaküvegek megzörrentek, nyugtalanság osont a szobába. Fázol? — kérdezte a férj nejét. — Igen ... nem . .. fázom. — Jó, hogy itt maradtunk. Hová mégy? Mindjárt itt a vihar. — A kertbe megyek. Rögtön vissza fogok jönni. — Vidd ernyődet. Mintha nem hallotta volna férje szavait a nő, ment előre, ki a sötétbe. Pár perccel utóbb férje követte. Az asszony gyorsan körüljárta a kertet. Az alléban egész sötét volt, szemének fehére messziről világított. Nem is csudálkozott, ahogy megpillantotta férjét, nem állt meg, csak megváltoztatta lépéseit, hogy ütemre menjenek együtt. A szól felborzolta haját s egy fürt homlokára csúszott. A fák ágai között különös rezgés hallattszott, hosszan elnyújtott sírása a szélnek, ami a költőt lelkesíti, de ideges embert nyugtalanít. — Mi van veled kedvesem ? — kérdezte a mérnök ós megállt. — Az ő hanjja hívott — felelt a nő ós két kezét nellére szorította — Olyan volt mint ifu Isten, beszédének hangja elvarázsolt. — Ki? — kórlezte a férj ós arcából rémület és kíváncsiság tükröződött. — Olyan volt a hangja, mint a gyengéd fuvolánac, sohasem hallottam ilyent. Hogy mit beszélt nem tudom. Mindent elfelejtetem. Csak arra emlékszem, milyen sziviezszóló volt a hang, mikor szerelméről beszélt. Az allé végén értek és kijutottak a szabadba. A szí egy irányba hajtotta a fák ágait ós a Ívelek visszájáról látszottak. Látszott, ogy az asszonyt bántotta a szemébe hilló hajfürt és mégsem simította el cinan. Kezemet forrtarcához szorította és ón éreztem, mint remeg szempillája, amely mikor aromhoz simult, ugy simogatott, mint íselyem. Nem tudtam, hogy ilyen érzés i létezhetik. A szél tovaviti szavait. A férj pedig mintha tébolyultathallgatott volna, ugy borzadott. — Hogy ilyei érzés — kérdezte ós szavaiban a kótsépeesós reszketett. — Hogy ilyen érzés létezik — kiáltotta az asszony ú a sötétségbe. A férj kinyujttta kezét ós elvonta az asszony szemóil a hajfürtöt. — Köszönöm - szólt a nő. Aztán tovább folytatta: - Mint a villám, oly gyorsan ment leiknen keresztül ez az érzés. Sohasem idtam ilyen ember létezéséről. És ngsem fogom látni többé. Nem akaró! — Menjünk ha. Rögtön esni fog — szólt a férj. —Te bizonyára kópzelődöl. Nem tömik semmi. Ideges vagy. A vihar izgi Jöjj. — Ne érints ! sikoltott a nő, tul- I Kiadóhivatal: Telefon-szám 7 Ferenc József-tér, 20. sz. ház, hova * hirdetések és az előfizetési pénzek küldendők. A hirdetési dij készpénzzel helyben fizetendő. NYILTTÉR-ben egy sor közlési dija 50 fillér. agyonjátszott és leesópelt izgatáseszközével, a létszámemeléssel rémítgetik az ijedőseket s arról vad kiáltozások közben azt híresztelik, hogy már befejezett dolog s a kormány eladta testünket, lelkünket, vérünket ós vagyonunkat Bécsnek. Csodálatos, hogy az ellenzéken soha nem unják meg és nem szégenlik egy-egy témának ezerszer való variálását. S még csodálatosabb az a rövidlátás, amellyel azt hiszik, hogy az efféle eszközökkel ma még mindig lehet sikeresen operálni. Da nem lehet már. Nem mindenekelőtt azért, mert ez a létszámemelés nem lesz olyan mértékű, hogy bárkit is frappirozna. Másfelől meg az ellenzéki lapokon és az ellenzéken kivül minden újságot olvasó ember el volt készülve erre a létszámemelésre. Nem meglepetés ez, nem váratlanul jönnek vele, hiszen Tisza István gróf programmjában egyenesen bejelentette azt. Tehát semmi olyan nem történik, ami bárkit is megdöbbenthetne, kivévén azokat, akiket kenyerük és mesterségük késztet a megdöbbenésre. De ezenkívül minden ujságotolvasó ember azt is tudja, mi folyik körülöttünk Európaszerte. Nem látunk egyebet, mint fegyverkezést minden állam részérő'. A most lefolyt balkáni háború borzalmai is arra tanítottak bennünket, hogy a háborútól nagyon, nagyon féljünk s hogy egy háborút minden áron igyekezzünk elkerülni. Volt a régi rómaiaknak, akik pedig értettek a hadviseléshez és az államok kormányzásához annyit, mint a magyar ellenzék és sajtója, egy igen bölcs mondásuk, amely arra tanit, hogy ha békét akarunk, kerülnünk kell a háborút. Ez magyarra fordítva annyit jelent, hogy fegyverkezzünk, mutassunk erőt, ha azt akarjuk, hogy ellenségeink féljenek tőlünk és hagyja nak békében. kiáltva a vihart. Most nem szabad érintened engem. Ne is láss, ne is álmodj felőlem. Uram és parancsolóm vagy. Később — később megint jogosan követelhetsz. De most — most ugy sem engedelmeskednék. Nem félek tőied. — Nincs is okod félni — szólt a férfi és hasztalan iparkodott visszatartani könnyeit. — Csak egyre kérlek, jöjj haza — Megölhetsz — és én mégis boldog voltam. És ezt már nem veheted vissza. Senkisem veheti el tőlem ! — Boldog voltál! — s ahogy ezt ismételte a féij, maga is elcsudálkozott, hogy oly könnyen kimondja, anélkül, hogy szive fájna. — Örü'nöd kell ennek! Nem érted meg! — Örülök — felelte, érthetetlen boldog aggodalomban. - Szivemből örülök, mert nagyon boldog voltál! — Igen, olyan nagyon — nagyon boldog, szinte csoda — Persze. Ez nagyon természetes — ós ahogy kimondta, még mindig nem érzett fájdalmat. Csak valami szorongó érzést, amely elállta minden idegét és mintha lelkén vad viharok jártak volna keresztül. A nő elment pár lépést tőle s háttal egy fa törzséhez támaszkodott, ő nem mert közeledni hozzá s-a szél zugásában csak pár őrjöngő szó jutott el hozzá „. . . még jobban szeretem őt . . . soha . . . soha ..." — Menjünk — biztatta férje, mikor észrevette, hogy neje sírt. A nő ránézett, kisirt, könyteli szemével és bizalmasan férje vállára hajtotta fejét, ez átölelte őt és szótlanul mentek a ház felé. Nehéz esőcseppek hulltak már alá,
