Békésmegyei közlöny, 1913 (40. évfolyam) július-december • 52-101. szám

1913-08-10 / 63. szám

Békéscsaba, Í913. XL-ik évfolyam. 63-ik szám. Vasárnap, augusztus 10. BEKESMEGYEI EÖZLÖNT POLITIKAI LAP Telefon-szám: 7. Szerkesztőség: Ferenc József-tér, 20. sz. ház, hova a lap szellem

1 részét illető közlemények küldendők. Kíziratok nem adatnak vissza. Megjelenik hetenkint kétszer: vasárnap és csütörtökön. EltOFIZBTÉSI D!H : Egész évre 12 kor. Félévre 8 kor. Negyedévre 8 kor. LiSfizetni bármikor lehet évnegyeden belől is. Egyes szára ára 12 fillér. Felelős szerkesztő: SUX.TÁS JÓZSEF. Laptulajdonos; SZXHELSZKY JÓZSEF. Kiadóhivatal: Telefon-szám 7 Ferenc József-tér, 20. sz. ház, hova a hirdetése és az előfizetési pénzek kflldendők. A hirdetési dij készpénzzel helyben fizetendő. NYILTTÉR-beu egy sor közlési dija 50 fillér. Városi politika. . Békéscsaba, augusztus 10. A belügyminisztériumból kikerülő híradások szerint a városokról szóló törvény nemsoksra képviselőházi tárgyalásra kerül. Módosul az avult községi törvény is. Modernebb szellem fogja átlengeni. Az is biztos már, hogy Csaba, Orosháza, Szarvas nem marad nagyközség, hanem várossá lesznek. De éppen olyan lehetetlen az a hir, hogy Qyula, a megye székhelye, mert a városi jelleg követelte kiadásokat nem birná, nagyközséggé fejlődne vissza. A várossá való átalakulás egész sereg, milliókba kerülő közintézmények létesítését teszi szükségessé. E cikknek nem célja a megvalósításra váró intézmények etikai vagy materiáis szükségességét bírálni, hanem egyedül utalni arra, hogy amint minden magángazdaságot, ugy egy rendezett háztartással bíró város gazdasági politikáját is a föladatok megvalósításának anyagi lehetősége tekintetében bizonyos elveknek kell irányítani s hogy ma, a mikor milliókra volna szükség, hogy kielégítsük a megvalósításra váró szükségleteket, nem lesz érdektelen ezeket a várospolitikát irányítani tartozó általános nemzetgazdasági princípiumokat közelebbről vizsgálat tárgyává tenni. A városok keletkezésüktől kezdve politikai létüket s ennek tartalmát egyedül annak a körülménynek köszönhetik, hogy nem volt erős központi államhatalom, amely a sokoldalú közföladatokat teljesíteni képes lett volna. Ennek hiányában a városok teljesítették az államhatalmat s igy alakult lassankint a városok autonómiája. A XIX. század folyamán erős adminisztratív központi hatalom fejlődött ki, amely a közfeladatok teljesítését nagyrészben kivette a városok autonómiájának köréből s a városok mig eddig helyettesitették, most már csak kiegészítették az államhatalom működését. A városok tevékenysége, miután ily módon tehermentesittetett, most uj mezők felé fordult s föladatává tette a városi polgárság anyagi helyzetének javítását lokális intézmények létesítése utján. Al| talánossá vált azon elv, hogy polgáraik érdekében a városoknak cselekvőleg kell a gazdasági életbe avatkozniok. Azon kérdés fölött, hogy e beavatkozás mily mértékben történjék, két iskola küzdött egymással. Az első szerint a város mint testület csak arra lehet hivatott, hogy polgárai számára az üdvös gazdasági munka előföltételeit megteremtse és pedig utcák, utak építésével, a rend, közbiztonság és közegészség fölött való őrködéssel. Egyebekben azonban a gazdasági élet mezejét teljesen át kell engednie a magántevékenységnek. A másik iskola ezzel szemben azt hangsúlyozta, hogy a városnak föladata a közölteken fölül a gazdasági életbe mélyebben beavatkozni s mindazon gazdasági intézményeket létesíteni, amelyek általános érdeküek, vagy j amelyeknek akadálytalan működéséhez ; a polgárságnak jelentős érdeke fűző- ! dik. Ilyenek a vízvezeték, csatornázás, ; vágóhidak, fürdők, világítási és közlekedési vállalatok stb. E két iskola küzdelmében az utóbbi maradt a győztes és a n községi indusztrializmus" fejlődése rohamosan megindult. Egyes német városokban a községi áruházak, csarnokok és bankok mellett még községi vendéglőket, só-, bor- és gabona üzleteket is létesítettek. A városoknak ezen ujabbkori változott politikája, nevezetesen az, hogy főfeladatukká vált polgáraik anyagi jólétét emelni lokális jellegű gazdasági intézmények által, — természetszerűleg gyökeres változást jelentett a városok háztartásában is. Mig azelőtt a városok szükségletei födözetet nyertek a városi vagyon jövedelméből, később a kiadások növekedésével a polgárság adófilléreiből is, — addig az ujabb várospolitika költségvetése kizáróiagosan ezen forrásokból már nem táplálkozhatott. A növekedett szükségletekkel, amelyekkel a gazdasági intézmények létesítése járt, a városi vagyon jövedelme lépést nem tartott, a polgárság adófizetőképességének fokozottabb megterhelése pedig egyrészt állami" érdekekbe ütközött, másrészt azért sem volt igénybe vehető, mert az adózóképesség sok helyütt a végsőkig meg volt feszítve. Nem maradt tehát más pénzforrás, mint — a kölcsön. S ezzel elérkeztünk a modern háztartások sine qua nonjához. A legkiválóbb francia közgazdász mondta egy alkalommal, hogy az a város, amely nem dolgozik kölcsönpénzzel, az vagy túlsókat kíván a jelentől, vagy egyáltalán nem gondoskodik a jövőjéről. A kölcsön valóban bizonyos föltételek mellett üdvös lehet a városok gazdaságára, azonban a városi háztartás összeomlását is vonhatja maga után. Az állandóan vagy időszakonkint visszatérő rendes szükségleteket kölcsönpénzből fedezni, a várfoknak ily természetű pénzzavarán hosszabb lejáratú kölcsönnel segíteni nem szabad. A kölcsön csak befektetések, gazdasági intézmények létesítésére szolgálhat, még pedig a város financiális egyensúlya megbolygatásának veszélye nélkül csakis oly vállalatokba fektethető, amelyek a befektetett tőke kamatozását biztosítják. Esetleg oly vállalatok is létesíthetők kölcsönből, amelyek önmaguk ugyan nem jövedelmeznek, hanem a polgárság anyagi helyzetének javításával, tehát adózóképességének növelésével a befektetett tőke jövedelmét közvetett uton juttatják a város pénztárába. A kulturális célokat szolgáló intézmények kölcsönpénzből való létesítése a város anyagi erejének súlyos rázkódtatásokra vezető megterhelését jelenti, miért is ily intézmények egyedül a városi vagyon fölös jövedelméből, illetve a megtakarított egyébb bevételekből emelhetők. Végül minden kölcsönfölvételnél figyelemmel kell lennünk arra, hogy itt nem annyira a magunk, mint inkább az utánunk következő generáció létéről és érdekeiről rendelkezünk. k. p. A biztonság érzete. - Fővárosi levél. — Mióla Tisza István gróf átvette a kormány vezetését: az egész ország közhangulatában a biztonság nyugalmas érzete lett úrrá a lelkeken. Minden gondolkodó ember bizakodó reménységgel tekint a jövőbe, mert érzi, hogy ebban az országban most már egy hosszú berendezkedés készül, amely a nemzet fej őd4s > történetében a zökkenések nélkül való haladást régen áhított korszakát fogja magnyitni. Az emberek talán nem fognik késéire menőleg annyit politizálni, mint előzően másfél évtized óta, de annál többet dolgozhatnak a múltból elmaradt, vagy a félig kész munkák betetőzésén. A veszteglósnek, a sUgnálásaak, e.*yh?lybanmaradisnak, a tétlenségre kárhoztatásnak és a tétovázásnak a nenzst é etében most már végkép in vége van. A nyitott ut elejín Tisza István gróf erős, hatalmas, bizto3 karjával ] mutatja az irányt a haladág felé. Az a Tisza István gróf, aki még ellenfélnek is jobb mint akárki, mart mindig nyilt, mindig egyenes, mindig becsületes, sohasem álnok, sohasem ravasz. Barátnak és politikai pártvezérnek pedig az, A A vadászat gazdasági jelentőségét és hasznát ma már el nem vitathatjuk. A legutóbbi nemzetközi vadászati kiállítás keretében magyar hazánk oly igen előkelő helyet foglalt el, ugy hogy a vadászatnék immár az államháztartás keretében is számottevő helyet kell biztositanunk. Igaz, volt idő, régibb századok folyamán, amidőn a vadászkedvtelós még a mező- és az erdőgazdaság fejlődését is háttérbe szorította; ámde ez a túlterjeszkedés, ha egyébnek nem, hát a vadának vált javára. Ahol a fejedelmi önkény eleinte korlátlan határokat kivánt is szabni a vadásznak, ott utóbb az általános emberi jogok érvényesülésével, legkivált 1789. és 1848. óta a törvényhozó testületek, a haladó kor szelleméhez mérten, megfelelő ha tárvonalakat szabtak, a vadászat lassankint kifejlődhetett egy olyan gazdasági ággá, amelyet a kulturvilág valamennyi államában, igy tehát hazánkban is ma már egyéb gazdasági ágak méltó kiegészítéséül betölteni hivatott. Holt betűivel a törvény, amely a szakadatlan jogfejtés révén folyton tökéletesbedni és tökéletesbiteni hivatott, végmegállapodást a vadászat kodifikálása terén sem nyújthatott s igy vajmi sok még az a hézag, amelyet az egyes államok törvényhozása a vadászat javára gazdasági coljának, jelentőségének és rendeltetésének íökéletesbitésére, még csak ezentúl hívatott megtenni. Törvényszakaszok ós hatósági rendeletek egész sorozata az, amely szakadatlan igyekezett az egyensu'y megteremtésén munkáltodni. A törvény egyensúlyt, összhangot hivatott teremteni a vadászt, mint egyik gazdasági tényező ós kedvtelés között egyrószt, másrészt a vadászattal nem egyszer szembekerülő erdő-, mező-, kertgardaság és állattenyésztés mint egymást a valóságban inkább kölcsönösen kiegészíteni, sem mint háborítani hivatott gazdasági ága zatok között. Magyarország vadbehozatala évente alig több 600,000 koronánál, mig a vadkivitel az 5—6 millió korona értéket is meghaladja. Lőszerek tekintetében is kedvező pl. a töltények tótele, amenynyiben közel 8/« millió korona behozatallal szemben 10 miilió koronánál több kivitelt tudtunk ebben a legutóbbi évek során felmutatni. Évente 15—16 millió korona kivitelünk van a vadászat révén. Ez az összeg megfelel a magyar államháztartás óvi összes jövedelmi 1% ának. A vadkivitel révén btfolyó jövedelmek tekintetében első helyen szerepel Oroszország, ahonnan egy millió korona értékű prémanyag kerül hazánkba. Ez mindenesetre tekintélyes szám. Németország elég tekintélyes ösz szeggel, 20 millió márkával szerepel vadkivitelünk terén. A vadászat gazdasági jelentőségéről tanúskodnak a következő adatok is: Vadászjegyek révén sem csekély az az összeg, amelyet az állam bevételez. Igy például Németország évente mintegy száznyolcvanezer vadászengedólyt áliit ki, közel három millió értékben. Németországban minden kétszázadik alattvalóra lesik egy-egy vadászjegy; nálunk minden ezredikre. A párisi „Club de Francé" adatai szeiin: a vadászjegyek a „Permis de shasseok révén az államnak évente 14 millió írunk jövedelme van. A kiszolgáltatott vadászjegyek száma meghaladja a félmilliót. A vadászjegyek révén évente befolyó összegből kétharmadresz illeti az államot, egyharmadrész pedig azé a községé, amely a vadászjegyet kiállítja. A vadászjegy ára Franciaországban huszonnyolc frank; tehát több, mint minálunk. A német birodalom területén, a szász királyság kivételével, ahol a va dászjegy óvi 12 márka, áitalában 16 márkát fizetnek a jegyért. Belgiumban a jegy 45 frank. Nagybritániában 3 font sterling, vagyis 72 korona. A francia vadászterületek bérletértéke eléggé számottevő, amennyiben hektáronként átlag 10 frankot jövedelmeznek azok. Franciaországnak adó alá vetett 3V2 mil.ió ebállományából kerek 1 millió a megadózott vadászebek száma, a vadászebadó fejenként óvi 10 frank ; ugy hogy az állam csak a vadászebek után évi 10 millió frank jövedelmet tud felmutatni. A „Club de Francé" idevágó adatai szerint Franciaország területén 45 ezer hivatásos vadászalkalmazott működik. Eskütétel alkalmával fejenként ezek is 15 frankot tartoznak az állam pénztárába fizetni. Francia ország vadászterülettulajdonosait az óvi kifizetett személyi járandóságok révén 60 millió frank készkiadás terheli. Hazánk közismert ebbeli szerény adataival szemben előhoztam Franciaország adatait legfőkónt annak igazolásául, hogy még egy olyan ország is, amelynek v»dászterületei minőségükben hazánk vadászterületei mögött maradnak, céltudatos gazdasági intézmények mellett, a vadászat révén képes évente tetemes oly jövedelmeket felmutatni, amelyek ugyancsak fényesen igazolják a vadászat közgazdasági fontosságát. Magyar hazánk ma már hírneves vadászterületként szerepel világszerte. Méltán. Egyrészt a vadfajok változatossága, másrészt vadászterületeink természeti szépségei, a vadászatot hazánk területein a messze külföldről hozzánk kerülő vadászember előtt is keresetté, vonzóvá, becsessé teszik. Nem mondhatjuk azt, hogy a vadászat gyakorlása talán könnyű feladat volna. Mint ahogy nem volt az a nemesi előjogok idején, ugy ma sem könnyű ez azzal a teherrel együtt, amelyet a vadászat a gyakorlóra ráró. Az összes érzékek élessége, edzett test, ügyesség, fortólyosság, személyes bátorság, állattani, erdészeti, gazdasági szakismeretek, az otthonosságig teljes jártasság a lőfegyver körül, mindmegannyi tényezők, amelyek nemcsak fejleszteni és tökólesbiteni hivatottak a modern kor emberét, hanem egyben lanujelei annak, hogy az a vadászat, amely annyi feladatot ró gyakorlójára, egyben megéri, sőt behozza azt a fáradságot és költséget, melyet ráfordítani csakugyan érdemes is volt. Gordon-Bennet, Amerika világlapjának, a „New-York"-nak tulajdonosa, Csehország egyik fogolyvadászterületónek bérletóért óvi 100,000 korona összeget fizetett. Az idényben vadászai által ellövöldözött lőszerek értéke egymagában kitett tízezer koronát! Egy-egy