Békésmegyei közlöny, 1913 (40. évfolyam) július-december • 52-101. szám

1913-10-09 / 80. szám

Békéscsaba, 1913. XL-ik évfolyam. 80-ik szám. Csütörtök, október 9. 3EKESMEGTEI KÖZLÖNY POLITIKAI LAP Telefon-szám; 7. Szerkesztőség: Ferenc József-tér, 20. sz. ház, hova a lap szellem' részét illető közlemények küldendők. Kéziratok nem adatnak vissza. Megjelenik hetenkint kétszer: vasárnap és csütörtökön. EltOFIZBTÉSI DI3 : Egész évre 12 kor. Félévre 3 kor. Negyedévre 8 kor. El3flzetni bármikor lehet évnegyeden belül is. Egyes szám ára 12 fillér. Felelős szerkesztő: GUK.YÁ8 JÓZSEF. Laptulajdonos; SSiHEkSSKY JÓZSEF. Kiadóhivatal: Telefon-szám 7 Ferenc József-tér, 20. sz. ház, hova * hirdetések és az előfizetési pénzek küldendők. A hirdetési dij készpénzzel helyben fizetendő. NYILTTÉR-ben egy sor közlési dija 50 fillér. Válságban a magyar sajtó. Békéscsaba, október 8. A lehetetlen közgazdasági viszonyok, melyek mindent összeroppantottak, aminek csak acélbordái nem voltak, ime kikezdték már azt az intézményünket is, mely a kultura, a felvilágosultság s nemes eszmék hirdetését, propagálását tűzte ki feladatul: a magyar sajtót. Egyremásra halljuk a hireket a fővárosban megjelenő nagy sajtóorga- , numokröl. Lapok, melyek mögött félszázados történeti mult áll, lapok, melyek valamikor az országos politikában döntő és fontos szerepet játszottak, melyek élén legelső politikusaink állottak, megszűnnek, másokról pedig oly rossz hirek keringenek, melyek a mielőbbi megszűnés szomorú előjelei. Egy-két kivétellel agonizál immár a fővárosi magyar sajtó. Pulzusa alig ver már s mint a jó magyar példaszó mondja, már csak hálni jár beléjük a lélek. Bizonyos, hogy aminő nehéz volt a magyar nemzetet százados lethargiájából felébreszteni, aminő nehéz minden akcióba belevinni, ép oly lobbanékony hevüléssel vetette magát azután azokra a dolgokra, melyekből a kultura, a mivelődés táplálkozik s vittetik előbbre. Hirtelen fellendül a nagy lapok alapításának vállalkozási kedve. Egyremásra születnek meg az országos orgánumok, hogy nemes versenyre kelve egymással, fennen lobogtassák azt a hófehér zászlót, melynek jelmondata: „A hazáért és kulturáért!" A válságos idők azonban nincsennek kímélettel, könyörülettel semmi iránt A pusztító tájfun nem tekinti, hogy virnló azaléát, avagy kórót csavar ki tövestül. Az elsöpör, elsodor magával mindent, ami csak útjába kerül. A magyar sajtó e pusztító tájfun szomorú á'dozata. Nem birja kiheverni ezt a hosszas üzlettelenséget, pénztelenséget, mely közgazdasági életünkben immár két esztendeje minden törekvést megbénít. Nem birja már az iramot s kénytelen-kelletlen bevonja lobogóit még a legexponáltabb várfokokról is, lé/én az létért való küzdelem könyértelen s rideg. Nem annyira a pénztelenség, mint a nem komoly, személyeskedő, az erkölcsökben gázoló, szenzációra és zsiros mellékjövedelemre pályázó fővárosi sajtó tulszaporodása rontotta el a közönség ízlését s okozta a lapok, ujak és régiek halálát. S igy egyremásra olvashatjuk majd nyíltan, majd burkoltan a szomorú hireket erről-vagy arró! a fővárosi sajtóorgánumról. Hogy mikép küzd az ár ellen, mily nehezen adja oda életét s hogy igyekszik a felszínen maradni. A tulprodukció sohasem vált hasznára semmiféle iparágnak. A magyar sajtó ez irányban pedig tultengésnek indult. Nyakra-főre alakultak sajtóvállalatok, a tőkések ezt tekintvén a legjobb befektetési alapnak. De ime a sors iróniája bebizonyította, hogy a lapvállalkozások sem oly fényes üzletek, mint a minőknek azt alapitóik hitték. S azoknak is be kell adni a kulcsot abban a percben, amikor a válságos idők ép azokat sújtotta agyon, akikből a lapvállalatok legfőbb jövedelmi forrásukat merítették: a hirdetőközönséget. S hiába minden. Segíteni ezen a bajon nem tudunk. Várnúnk kell, türelmesen várnunk a jobb idők elérkeztét. Sem az állam, még kevésbbé az agyonsanyargatott társadalom nem képes segitő kezet nyújtani az elmerülőknek. A magyar sajtó válságát csak a jobb közgazdasági viszonyok beköszönte javítja meg, vagy háríthatná el a végveszedelmet. A válságos idők eltűnésével azonban mindenesetre megtudhatjuk, hogy melyek azok a magyar sajtóvállalatok, melyeket e rajtunk keresztül gázoló forró Samum sem volt képes letiporni s látni fogjuk azt, hogy melyek azok a magyar lapok, melyeknek bordái acélból készültek. A járások önkormányzata. Perényi államtitkár az önkormánzat mellett. Az egész Magyarországot most azok a közigazgatási reformok érdeklik elsősorban, melyeket a kormány tervbe vett ós amelyeket kellő megvitatás és a polgárság érdekeinek kellő figyelembevétele után Tisza István miniszterelnök az ö ismert és félelmetes energiájával rövidesen keresztül is fog vinni. A reformok között a legfontosabbak egyike lesz a törvényhatóságoknál a tisztviselő választások eltörlése. A fontos missziót te'jesitő közigazgatási tisztviselőknek nem kell ezután rettegniök a ciklus végétől. A választás egész életre szól. Ennek az előnyei nyilvánvalók. A főszolgabirák tárgyilagosabbak ieüetnek Ítélkezéseikben, mert függetlenek a közönségtől és nem kénytelenek attól tartani, hogy a leközelebbi választáson egy-két nem tetsző Ítélet miatt kibuktatják őket. Másik rendkívül fontos kérdés a járási autonómia kérdése. Egyik mult heti számunkban megemlékeztünk már Nagy Márton biharmegyei központi főszolgabiró könyvéről, amely a „járási bizottságok"-ról szól, tehát szintén a járási önkormányzatot tárgyalja. Az önkormányzatnak ugyanis egyik legfontosabb alkotórésze lenne a járási bizottság, amely azt a szerepet töltené be a járásban, mint a törvényhatósági bizottság a megyében. Nagy érdeklődéssel tárgyalják ezt a kérdést közigazgatási körökben és különösen érdekes, hogy Tisza Isfván miniszterelnöknek e tárgyú kijelentéseit jóformán mindenki másképen értelmezi. Tisza homályos kijelentései ugyanis nem a'kalmasak arra, hogy eldöntsék e kérdést: vajon a vármegyei törvényhatósági bizottságoknak a járásokba való decentralizálására gondolt-e a miniszterelnök, vagy külön önkormányzati testre és szervezetre, ugy amint az a német államokban megvan. Még erősebbé tette a fogalomzavart báró Perényi Zsigmond, a belügyminisztérium politikai államtitkárja, aki már nem is járási outonómiáról, hanem nyíltan a „járási bizottságokról" beszélt, azok felé billentvén ezzel az igazság mérlegét, akik a vármegyei törvényhatósági bizottság decentralizálására következtettek gróf Tisza szavaiból. Az a kérdés sincs tehát eldöntve, mi tulajdonképen az a járási autonómia, amivel Tisza az államosításért kárpótolni akarja a tisztviselő-választási jogától megfosztott polgárságot. U s z k ay Bálint, a jegyzők orsz. egyesületének elnöke egy cikkében ugy értelmezi a tervbe vett reformokat, | hogy a járás mint „hatóság* meg fog szűnni és jogköre a községekre, respektive a jegyzőkre fog szállani. Első fokú hatóság lesz tehát a községi jegyző, másodfokú a vármegye, (talán a reformálandó közigazgatási bizottság) harmadfokú a miniszter, vagy közigazgatási bíróság. A járás mint hatóság eltűnnék s mint gazdasági közösség maradna meg, nem a községek „felett", hanem a községek „között". A járások jelentőségéi; ós létjogosultságát nyomban pártul fogja Hunyár Algernon, egyik jónevü közgazdasági irónk, aki egyszerűen abszurdumnak találja azt, hogy a járás hatósági ügykörétől elüthető legyen. Hunyár Algernon a nyugati országokra hivatkozik, ; ahol bizonyossá vált, hogy a közigazgatás fejlődése a bürótól a szociális és nemzetgazdasági irány felé hajlik. A kulturális, szociális, sőt kényelmi Békésmegyeí Közlöny tárcája A csavargó. Irta: F. Kurz-Elsheim. Frigyes nagyon félénken csöngetett be a szép nyaraló kapuján, amely fölött aranyozott betűkkel a „Margit" név volt kiirva. Előbb vagy öt percig bujkálva járta körül a vaskerítését. De meg kellett kezdeni a koldulást, mert reggel öt óra óta nem evett. Már esteledett és még tiz fillérje sem volt, hogy ebben a rossz időben éjszakára fedél alá kerülhessen. Eddig valahogy elvergődött, ha rosszul is fizették a munkáját. Amig jó idő volt, nem bánta, ha a szabadban töltötte is az éjjeleket, noha a ruhája ezáltal erősen kopottas lett. Igy legalább mindig megtakaríthatott valamit a megtakarított pénzecskéjéből, amelylyel tavasszal útnak indult hazulról. Tegnap azonban utolsó fillére elment kenyérre és a reménye, mely szerint ma valahol asztalosmunkát talál, nem teljesült, tehát koldulni kell. Csak ne lenne oly irtózatosan nehéz! Amikor felcsendült a villamoscsengő éles berregése, nagyon megijedt. Legszívesebben megugrott volna. De nem lehet, a kezei ökölbe szorullak, nem volt más menekvés. Piros, pozsgás cselódleány nyitott ajtót. — Szegény vándorlegény kór támogatást — rebegte lesüiött szemmel és fejébe szállt a vér. E pillanatban megszólal a leány friss hangja. — Jézusom, hiszen ez aLangsbach Frici. Honnan kerültél erre? És ho- | gyan nézel te ki! Mint valami útonálló ! Két kérdő szembe tekintett ós felismerte a leányban gyermekkori játszópajtását. A viszontlátás örömét azonban megkeserítette a szógyen, hogy épen egy ismerőse tudta meg elsőnek, milyen rosszra fordult a sorsa ós hogy neki, a fiatal, erős legénynek idegen ajtók előtt alamizsnáért kell könyörögnie. A leány nem engedte, hogy befejezze a gondolatait. — Nem volt szerencséd a vándorúton, te szegényke, mondta jóságosan. — Ez könnyen megesik. Csak gyere be a konyhába. Nincsen itthon az Uraság, majd találkozik részedre egy-két falat. A konyhában jó meleg volt. Menynyit tálalt elébe a leány! Ilyen jókat már régóta nem evett. Szemközt ültek egymással és elbeszélgettek az életük folyásáról. A leány már két évvel ezelőtt került el hazulról ós igy sokat mond hatott el neki a legóny, aki csak néhány hónapja jött el onnan. A csengő újra berregett. — Az Uraság lesz — mondta a leány. — Csak maradj itt nyugodtan, azok nem jönnek ide. Majd később; ha a lakásban lesznek, kiengedlek. És ezt — fogjad egyelőre. Nem sok, de jó szivvel adom. Majd ha újra lesz munkád ós kereseted, akkor visszaküldőd, nehogy azt mondhassák, hogy ajándékot fogadtál el tőlem. Egy tallért nyomott a kezébe és kiment ajtót nyitni. Jól sejtette. Blauvitzók egy kis utazásról érkeztek haza. A leány lesegítette a felsőkabátot és azután az urnő szobájába ment. Negyedóra múlva a háziszolga elhozta a podgyászt. Akkor már nagy izgalomban voltak az urak. Éppen akkor vette észre B auvitz ur, hogy hiányzik a pénztárcája. Három százmárkás bankó, négy arany ós aprópénz volt benne. Biztosan tudta, hogy a kapu előtt még nála volt. Hiszen abból fizette a bérkocsi kocsisát, aki hazavitte őket a vasúttól. Talán az őszi felöltő zsebében van. Oit sincs. Akkor csak künn veszthette el. Blauvitz ur is kereste a többiekkel együtt. Nem lehetett megtalálni a pénztárcát. Csak nem lopta el valaki... Tolvaj lopódzott volna a házba ? ! Talány volt az egész dolog, megfejthetetlen talány. Abban a pillanatban, amikor a háziszolga kijött a folyosóra, lépett ki Frigyes is a konyhából és inkább elcsodálkozott, mintsem megijedt, amikor egy erős ököl ránehezedett a vállára és egy dörgő hang ráordított: — Ahá, még itt jár a gazfickó! Ugy is néz ki, mint aki elcsenhette a pénzt. No fiacskám, elő azzal a pénztárcával és aztán a rendőrségre. Ilyen gazfickónak alaposan be kell fütyülni I Frigyes azt se tudta, mit akarnak tőle. Hogy ő pénzt lopott ? Csaknem elpityeredett ennek hallatára. De a háziszolga durván megrázta. — Allons, öregem. Csak ne izélj, ezzel nem imponálsz nekünk. Kicsoda vihette el a pénztárcát, ha nem te? Ott láttad a felöltőt az előszoba folyosón és kaptál a jó alkalmon. Kár hogy rajtakaptalak, ugy e ? — mondta gúnyos nevetéssel. — Én nem loptam, — védekezett Frigyes. — Azt a három márkát, amely nálam van, attól a kisasszonytól kaptam, aki a konyhában van. — Hahaha, kisasszony ! Nagyszerű, de majd kiderül. Hát lesz, vagy nem lesz ?! A lármára kijött Blauvitz ur is. — Megvan a tolvaj, gazember, nagyságos ur, — mondta a szolga ós előretolta a remegő Frigyest. Tagadja ugyan, hogy ő lopta el a pénzt, de majd kitudódik, természetesen megmotozzuk I És Frigyesnek tűrnie kellett, hogy minden zsebét átmotozzák. A pénztárca nem került elő. Ezért végül engedték, hogv elmenjen, miután még elmondotta, hogyan került a házba ós szavainak valódiságát a cselédleány is igazolta. Mély lélegzetet vett, mikor az őszi szél lehűtötte forró homlokát és mint egy alvajáró ment végig a kerten, ki a kapun. Lopással vádolták őt, aki életében még egy gombostűt sem tulajdonított el mástól. Igaz, a kü seje csöppet sem volt bizalmat keltő. És noha 8zabadon bocsátották, mégis azt képzelték róla, hogy gazember ... Nem figyelt az útra, megbotlott ós elvágódott, egyenesen bele az esőcsatornába. És ott, közvetlen mellette megpillantotta a pénztárcát. Mégis itt ejthette el Blauvitz ur ós bizonyára menésközben félrelökte a lábával. Á csatornában nem kereshették. Megnézte a pénztárca tartalmát. Négyszáz márka volt benne. Neki ez most vagyont jelentett. De hiszen nem az övé. Megérdemelnék, hogy elvigye a pénzüket. Miért bántak vele olyan rosszul, amikor meg sem érdemelte tőlük, szidták, elmondták csavargónak, gazembernek!... De nem, ne Ítéljék őt meg a ruhája után, lássák, hogy becsületes fiu, bármilyen égető síüksóge volna most a pénzre, visszaviszi. Egy fillért sem vesz el belőle. De azt megkívánja, hogy bocsánatot kórjenek tőle. És büszkén fölemelt fővel ment vissza és becsöngetett újra a Margit-nyaraló kapuján. A háziszolga nyitott kaput. Nevetve hallgatta végig a megtalálás kalandját, átvette a pénztárcát ós csak ennyit mondott: