Békésmegyei közlöny, 1913 (40. évfolyam) január-június • 4-51. szám

1913-05-25 / 41. szám

Békéscsaba, 1913. XL-ik évfolyam. 41-ik szám. Vasárnap, május 25. BEKESBEGYEI ÖZLOHY POLITIKAI LAP Telefon-szám; 7. Szerkesztőség: Ferenc József-tér, 20. sz. ház, hova a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. Megjelenik hetenkint kétszer: vasárnap és csütörtökön. ElrOFIZBTÉSI DI3 : Egész évre 12 kor. Félévre 6 kor. Negyedévre 3 kor. ElSíizetni bármikor lebet évnegyeden belül i». Egyes szára ára 12 fillér. Kiadóhivatal: Telefon-szám 7 Ferenc József-tér, 20. sz. ház, hova a hirdetései és az előfizetési pénzek küldendők. Kéziratok nem adatnak vissza. Felelős szerkesztő: GULYÁS JÓZSEF. Laptulajdonos: SZIHELSZKY JÓZSEF. A hirdetési dij készpénzzel helyben fizetendő. NYILTTÉR-ben egy sor közlési dija 50 fillér. Egyre vádolnak. Békéscsaba, május 24. Keserves vádak merültek fel Magyarországon a lefolyt esztendő alatt egyes sezmélyek ellen a választási kassza, a várpalotai földvételből kifolyólag. Hogy mennyiben alaposak ezek a vádak, annak megállapítása az illetékes fórumok hatáskörébe tartozik. Aki az ország érdekét tartja szeme előtt, az nem örülhet a vádak felmerülésének. Ha vádak hangzanak el, ha egyesek bizonyítékokat ajánlanak fel a vádbeli jogsérelmek igazolására, akkor rendezett, kulturális, törvényes alapon élő államban nincs más mód, mint a felmerült vádaknak becsületes, törvényes uton való elbírálása. Nem öröm, ha büntetni kell. De ez elől a fájdalmas funkció elől nem térhet ki az erre rendelt közhatalom. Ha elhangzott a vád, akkor Ítélni kell fölötte. Ha alapos volt, büntetni kell a tettest, ha pediglen alaptalan vagy épen szándékosan hamis volt a panasz, akkor büntetni kell a rágalmazót. A perben a vád vagy a bűnös tett fölött keletkező vitában jogos a vádlóknak és a védőknek érvekkel, bizonyítékokkal való mérkőzése. De nem jogos, nem tűrhető a vádnak, a bün terhének a konkrét ügyön kivül álló intézményekre, a honvédelmire, érdekekre és emberekre való kiterjesztése. Az ország érdekében nem fogadjuk örömmel még a jogos, még az alapos vádat sem. Mert minden vád, mert minden bün és minden büntetés, kicsiny vagy nagy, de fájó sebet váj az országnak, a társadalomnak eleven testébe. A felmerült vádaknak törvényes tisztázását megkívánja a társadalmi és a jogi rendnek érdeke. De ugyanez az érdek rendeli a vádaknak lokalizálását is. Ha valakit egy konkrét tettért megvádolnak, akkor a pernek, a konkrét tett és konkrét személy körében kell maradnia és nem szabad felkavart szennyet sem a vádló, sem a védekező részéről szétkenni ártatlanokra, a peren kivül állókra, intézményekre, testületekre és magára az ország hírnevére. Vétene vele a támadó fél és vét vele a védekező, ha egy konkrét formában felmerült — alapos vagy alaptalan — vádat ugy állit a világ elé, mintha ez a vád nem egyeseknek egyesek ellen, de a magyar társadalom egy részének, a magyar társadalom egésze ellen való vádja volna. Mintha ez a vád nem konkrét tényállásokban, többé-kevésbé meghatározott személyeknek meghatározott tevékenysége ellen fordul, magát a magyar társadalmat, a magyar állam legszilárdabb intézményeit akarná gyengíteni. Egyesek harcának, egyesek bűnének, egyesek vádjának és egyének bünhődésének sem szabad örülnünk. De a vádak erkölcsi terhének általánosítása, kiterjesztése ellen, ártatlanoknak, egész intézményeknek, az államnak, a hadseregnek, az ország hírnevének a vitába való belekeverése ellen védekeznünk kell, épen az ország érdekében, teljes eréllyel. Ezeket az intézményeket és magát a hadsereget, a hadsereg tiszta hírnevét távol kell tartanunk az egyes embereknek egyes emberek elleni vádjaitól, a pörtől és a salaktól. Az intézmények, az állam, a haderő hírnevének ezt a szigorú elkülönítését pártkülönbség nélkül kívánja meg minden becsületes állampolgártól az ország érdeke. A pártoknak a hatalomért való áldatlan harcába kár a honvédelmet beleerőszakolni. Gsirizelés. Irta: Lengyel Zoltán. Sokan valának a vezérek. Mindenik okosabb volt a másiknál. Most uj vezér jött, uj célt tűzött ki, uj jelszóval kecsegteti a hiveket. Innen az egetverő harcizf j megint. Napy az öröm Dániában. Nagy a készülődés, tanácskozás, reménykedés. Cáirizelnek. Pártot, programmot, szervezetet csinálnak. Gyors eredményre, rohamléptekkel. Egyet előre, tizet hátra. Aztán tizet előre, egyet hátra. Az egész világ lázban ég a nagy munka, szaladgálás, készülődés láttára. Az egyik gyakorlati programmot akar. Mindenki egyesüljön, aki él. A másik a régiség patináját szereti inkább. Jó Irányi Dánielt támasztja fel sírjából. A próféta zászlaját göngyölíti: Szent háborút hirdet. Mert kormányt akarnak buktatni. Uj kormányt akarnak alapítani. A régit elkergetni, mert nem az övék, ennélfogva áruló ós erkölcstelen. Az ujat megcsinálni. Es mert ez ők volnának: ennélfogva ez szent, hazafias, dicső, áldásos, becsületes és örökkévaló. A programm az nagy legyen. Akkora, hogy beleférjen a mult és a jövő. Radikális, hogy megtalálja mindenki benne azt, amit szive várva-óhajtva sejt. Kielégítse a néppártot éppúgy, mint a szabadgondolkodókat, a fekete grófokat ós a szocialistákat, a majorátust éppúgy, mint a nyomorgó milliókat. Összebékítse a megcsontosodott öreg negyvennyolcast a haladó hatvanhetessel. Legyen benne konzervatizmus, hogy megtartsuk a meglevőt, de elég szabadelvüség, hogy a demokratia széni zászlóját is vigan lobogtathassa a szól, Legyen benne elég sok „haza" „függetlenség", Kossuth, Deák, Széchenyi, népjog, közerkölcs, választóvíz, színház, mozi, lóverseny, ingyentej és kéjgáz, Minden, ami szem-szájnak kellene. A taktika azonban alkalmazkodjék az időhöz. Mindig azt teszik, amit kell. A programm, az más. Az összehozza a kellő számú sereget. A taktika is más. az meg fölveszi, vagy elhagyogatja a ballasztot. Ahogy a viszonyok kívánják De már előre jelzik, hogy a negyvennyolc csak időleges ruházat, mert a másik, az igazi, a Lipót-rendes is ott van a társaságban. És mivelhogy őfelségének leghűségesebb „többsége" akarnak lenni, ennélfogva a » Monarcija" érdekében hajlandók a kellő időben átöltözködni. Lásd Kossuth Ferenc „Külön kormánypárti programmját" a szent cél elérése esetére. Mert kétfelé kacsint a jó vezér. Kél oldalról fúrják az alagutat. A népnek kell Irányi, aki meghalt és ennélfogva Bécsben nem sok vizet zavarhat. De a királynak, a monarchiának itt vagyunk mi, élők, elevenek, mozgékonyak. Teli temperamentummal, harci tűzzel, mig verekedni kell a magyarnak a magyarral, de teli alázattal, szolgálatkészséggel, tűréssel és alkalmazkodással, ha a béke órája üt. Rohamlépésekkel akarnak dolgozni. Elkergetni a jelenlévőket és a helyükbe állani. Nem a maguk, hanem a monarchia érdekében, — mondja Mihály gróf, az uj vezér. Ne bántsuk őket, Hagyjuk dolgozni. Hadd egyesüljenek. Szervezkedjenek. Hadakozzanak. Nem kell beleavatkozni. Elvégeznek ők mindent maguk között — az osztrák javára is, csak hatalomhoz jussanak. A nagy vétek. irta: Mányinó Prigl Olga. Az olcsó kis vaskályhában duruzsolt a tüz, s a régimódi, apró ablakokon mind beljebb-beljebb szövődött az est árnyéka. A férfi felkészült: — Nagyságos asszonyom, ón megyek . . . — Talán fél, hogy valaki igy kettesben talál bennünket ? — nevetett az asszony s üde, még fiatalos kacagásában mintha a csufolódásnnk is megrezdült volna egy-két csengetyüje. A kis Tamási őszinte fiu volt, nem kertelt sokáig: — Méltóztatik tudni, a világ olyan rossz . . . — A világ! Mondja inkább Somberek és vidéke I Na jó, hát inkább meggyújtom a lámpát és fecsegjünk még egy kicsit. Tudja, mindent, mindenfélét, össze-vissza, mintha kint futkároznánk szabadjára a mezőn, az Istenadta gyönyörű ég alatt, örülve, hogy nem fáj semmi, érezni, hogy élni jó és szeretni még azt is, aki százszor megbánt, megdobál. Lássa, én nem haragszom sem Somberekre, sem vidékére, sem semmiféle lelkes és lelketlen állatjára ! Tamási a lámpagyujtásnál már a harmadik szál gyújtót ügyetlenkedte el az udvariaskodásával. Zavarban volt, mint valami gimnázista. Az asszony rá is csapott a kezére csupa pajtáskodásból. Három-négy évvel idősebb a fiatal embernél, emezt úgyszólván gyerekszámba vette. Da mivel eszes fiu volt, hát szívesen eltöltötte vele az időt. — Gyújtson rá! — Tolta oda a cigaretta-készletet Tamási elé. — A férfi mind eszmeszegény, ha nem cigarettázhatik. A kedvéért még én is rágyújtok. Nini, milyen ijedt arcot csinál! Ne féljen, nem fog ránk nyitni senki. A barátnőim mind elmaradtak lassanként, egynek egy, másnak más kifogása volt. De az ón házamban nem a betegség miazmáitól, hanem a nagy egészségemtől félnek. Sokszor kezdtem már ráfogni, hogy nekem is fáj valamim, mert a kedves férjek, amilyen unosunalommal hallgatták asszonyaik örökös panaszkodását és jajgatásait, olyan csillogó tekintetekkel fordultak felém. Nincs utálatosabb, mint a házas ember, az örökké éhes. — És a legtöbb zör tantaluszi kínokat kell neki kiállani, — jegyezte meg Tamási. Az asszony gúnyosan biggyesztette fel a telt, piros szájszéleit: — Mese az kedves fiam! — Az az éhség csak áléhség. A legtöbb férfiúnak el van rontva a gyomra már akkor, amikor megnősül. No ós akkor sem a neki való füvet keresi, mint az állat, amikor ösztöne után indu', hanem válógat a csínján nevelt, polcokra rakott J virágok között s azok közül is azt választja, amelyik a legdrágább majolikaedénybe van ültetve. Szerelem, harmónia, miegymás, agyrém a mai világban, mint ahogy nincs lélek, nincs szellemi együttérzés. Igy lesznek a házastársak keservesen megtűrt terhei egymásnak. Még jő, hogy a majolikaedónyről ki nem sül, hogy hitvány cserép s azt is hitelbe vették. Mert az se újság manapság. A férfi tréfásan szólt közbe : — Ejnye, ejnye! Hát már a nagyságos asszony is irigy és rosznyelvü ? Idők jele! Mondja, hány szál ősz hajat tépett ki már a hajából? Az asszony nevetve felelt: — Véletlenül családi betegség nálunk, hogy nem szoktunk megőszülni, bár egynéhány olyan fehér szál kitűnő gardedám lehetne a sombereki gyanakvó tekintetekkel szemben. Szegény özvegyasszonyok! Jobb sorsuk volna, ha divatba lenne most is a pogány szokás, mikor az asszonyt eltemették a holt urával, vagy legalább mosdatná meg a törvény valamennyit választóvízzel még a temetés napján. — Nagyságos asszony kegyetlenebb volna a pogány törvényhozóknál i Mit gondol, az érzelmek világát, azt a világot, amit egy olyan eszes asszony, mint maga, szintén hisz ós hirdet, meg lehetne ölni a választóvízzel, mint az izmok kötőszövetét ? Alig hiszem. Az az elzárt világ akkor is lázong, forr ós követel. Vagy nem tudunk százat és százat azok közül, kikkel a természet valóban mostohán bánt, hogy érzelmi világuk, jobban mondva, ösztönük akkora, hogy mint a paréj, burjánzik bennük az érzékiség. Ezek aztán azok a bizonyos hatványozók, akik magukból indulva ós magukhoz viszonyítva, egy jobb képű asszonyban mindjárt hetérát látnak. Mert a látszat mindig a rossz pártjára áll. Ez olyan dekoráció, mely a természetes szépségnek csak ellensége. — És maguk férfiak mégis valamennyien ostobák, akármilyen okosan is tudnak analizálni. Mikor arról van szó, hogy azt az egynéhány esztendőt, a mi maguknak, mire a nősülésre jó későn rászánják magukat, ez életből még hátra van, — mondom, azt az egynéhány esztendőt a családi életre betáblázzák, ha még olyan szerelmesek is, — vakokká és süketekké lesznek, mihelyt egykét arBnyat megvillantanak, vagy megcsörgetnek előttük. Már a hírétől, vagy az ígéretétől is szuggerálva lesznek. A pénz mindent pótol, a pénzl nem pótolja semmi, hangoztatják a modern felfogások kiskátéját. A felfokozott igények korszakát éljük, — vetik oda az érveket. Az asszony pénzbe kerül. Pénzen lehet hamis vagy plombált fogakat, vattázott Cfipőt venni. A pénzén elmehet őnagysága tengeri és szárazföldi fürdőkre, tarthat soványító és hizlaló kúrát. Rendezhet hetenkónl neuraszténiás cselédzavarásokat, ehetetlen ebédekkel tarkázva. Etetheti ós itathatja a barátait ós barátnőit, ólveztetheti férjével naponként a tövóről-hegyére felhányt boldog, családi fészek nyugalmát. Ha a tudós professzoroknak jól kedvébe járnak, egy-két rachitikus, abnorrais gyermek is kerül, kiknek fejében aztán ezer tanitó és tanár sem képes felgyújtani azt a világosságot, a mit azoknak a bizonyos aranyaknak a ragyogása elhomályosított már egynéhány generáción keresztül. Mert az észt ós a jellemet is épp ugy lehet örökölni mint a butaságot ós gazembersőget. Igy vész ki a faj, az ész, a jellem. Megöli a sárga rém, az arany. Megölik az érdekházasságok. De azért menjen maga is .... Ne hallgasson reám ! Tényleg az irigység beszól belőlem. Nagyon, nagyon elhagyatottnak érzem magamat. Nappal a gond, a hivatalom, a kenyér utáni hajsza lenyűgöz, elzsibbaszt, csak ,este erzem, hogy vagyok, de milyen egyedül vagyok! — Idegenbe, távol még most reám gondol két repeső gyermeklélek, akiknek ón vagyok a mindene, akik az ón kedvemért küzdenek, tanulnak, a kikért tűrnöm, dolgoznom kell s akikért mosolyogva törülöm le a sa-