Békésmegyei közlöny, 1910 (37. évfolyam) július-december • 53-104. szám

1910-11-10 / 90. szám

Békéscsaba, 1910. # XXXVII-ik évfolyam. 90-ik szám. Csütörtök, november 10. BÉKÉSIÉRT EOZLONT POLITIKAI LAP Telefon-szám: 7. Szerkesztőség: Főtér, 876. számú ház, hova a lap szellemi részét illető közlemények küldendői'. Kéziratok nem adatnak vissza. Megjelenik hetenkint kétszer: vasárnap és csütörtökön. EliOFIZBTÉSI DI3 : Egész évre 12 kor. Félévre ő kor. Negyedévre 3 kor. Előfizetni bármikor lehet évnegyeden beiül i*. Egyes szám ára 12 fillér. Felelős szerkseztő: GULYÁS JÓZSEF. Laptulajdonos : SZIHELSZKY JÓZSEF. Kiadóhivatal: Telefon-szám. Főtér, 876. számú ház, hova a hirdetések és az előfizetési pénzek küldendők. A hirdetési dij készpénzzel helyben fizetendő. NYILTTÉR-ben egy sor közlési dija 50 fillér. Alkohol. Békésosaba, nov. 9 Ha a szesz élvezetéről, sőt túlhajtott élvezetéről olvastunk, rendesen az alsóbb néposztály mértéktelenségéről szólott a fáma. Azt kárhoztatták, kinek egyetlen s egyedüli élvezetet az ital tud nyújtani, mert többi élvezetétől a társadalmi rend s főleg vagyoni viszonyai már eleve kizárták. Ezek érdekében szólott fel a köz s ezeket óhajtotta védeni, oltalmazni ama szenvedély ellen, mely végső eredményében a romlásba, teljesen erkölcsi és fizikai züllésbe vitte a kisembert, a tanulatlant, a műveletlent. De ugylátszik, a korszellem megváltozott. Ma már nem részeg tót napszámosok garázdálkodásáról olvashatunk, nem a napszámjukat kikapott munkások alkoholt, elkábult fővel elkövetett bicskázásáról, véres verekedéséről számol be a rendőri krónika. Óh nem ! Sokkal érdekesebb, a társadalom legelején álló egyedek alkoholizmusából származó büncselekedetek azok, melyek a nap szenzációját alkotják. Egy főhadnagy annyira ment alkoholos szenvedélyében, hogy teljesen kivetkőzve emberi mivoltából, részeg fővel gyilkosságot követ el s ebben az állapotában, szinte öntudatlanul, a legmegalázóbb helyzetekbe kerül, az utca sarában hempereg s csak két napi szünetlen alvás után tér vissza öntudata s ébred rettenetes tettének következményeire. Utóvégre nem mondhatjuk, hogy különösen a vidéken a hadsereg képviselői valami különös szimpátiában állanak a polgári lakosságnak, viszont azt sem állithatjuk, hogy a tiszturakat annyira lebecsültük volna, hogy ilyen cselekedetek elkövetésére képeseknek hittük. Nem, szó sincs róla. Mi a hadsereg képviselőit, ha a köztük uralkodó szellem el is üt a polgárság szellemétől, ha ők nem tudják beleélni magukat abba a szerepkörbe, mely tulajdonképen osztályrészül jutott nekik, ha ők magukat valami kiváltságos, a polgárság felett toronymagasságnyira kiemelkedőknek is vélik, azért azt nem mertük volna sohasem feltételezni, hogy épen az ő soraikban pusztit legjobban az alkohol-méreg, az ő keblükből származnak azok az áldozatok, melyek azután e társadalom szégyenkövévé növik ki magukat. Bizonyos, sőt teljesen igazságos, hogy egynek a tettéből nem szabad az egész közt elitélni. Megengedjük, hogy egy főhadnagy embertelen s állatias cselekedetéből még nem mondhatunk Ítéletet az egész tisztikar felett, de az is bizonyos, hogy a naiv, polgári közönség amúgy is csekély szimpátiáját, bármily igazságtalan legyen is az, az ilyen események jobban felemésztik, mint a mennyit évtizedek lassú közeledése megteremthetett. Mert azok, kik magasan állanak, kik magukat nagyobbaknak tartják a többieknél, akik azt hiszik, hogy ők a ^'társadalom vezetői, ők úsznak a felszínen, azoknak sokkal jobban kell magukra, de a közülük valókra ügyelniök, mint azoknak, kik szerényen meghúzódva, társadalmi életünk szinei, nem arrogálnak maguknak olyen tulajdonságokat, melyekkel esetleg nem is birnak. Bizonyos, hogy az alkohol az emberi méltósággal, a józan öntudattal mindenkor hadilábon állott. Elvitázhatatlan, hogy a szesz élvezete, különösen mértéken felül, megszüntet minden közösséget műveltség, kultura s tudománynyal. De vájjon tekintheti 1 műveltnek, tanultnak, kulturembernek a társadalom azt, ki alkohol élvezeté- J ! tői az utca sarában fetreng, negyven- ! . nyolc órán keresztül öntudatlan álla' potu s ez állapotában gyilkosságot követ el ? 1 Nem, nem tekintheti ezeknek, j De viszont mindig párhuzamot is von egyben azokkal, kiknek rendjéből az ilyen morál insanityk kikerülnek. Mentségül felhozzák szerelmi bánatát, hogy az italban keresett feledést tört szive í fájdalmára. De hát ki meri azt állítani, hogy csak a tiszturak csalódnak sze- 1 relmükben. Ki állithatja, hogy csak az | ő szivük gyötrődik szerelmi bánatban, 1 ! csak az ő lelkük haldoklik lassú ha- j , lállal egy nagy csalódás végső akí kordjaképen ? ! A polgárember életé| ben nem adódnak elő olyan intim tra- i gédiák, melyek azután egész életét | más irányba terelik, őt magát mind\ örökre megőrölik ? 1 Oh, de mennyire s még hallunk ekkora elzüllöttségről, ilyen állatias önmegfeledkezésről. Nem folytatjuk tovább a szegedi főhadnagy esetéről való elmélkedést, mert végső eredményben olyan konklúziókra jutnánk, melyeket magunk j sem helyeselnénk, de Ítéletünket, mely egyben a polgári társadalom Ítélete is, I el nem hallgathatjuk s ez abban nyilvánul, hogy amely ember magáról annyira meg tud felejtkezni, hogy az alkoholnak ily szörnyű áldozatává sülyed, az az ember nem csak magasabb társadalmi lény szerepére alkalmatlan, sőt méltatlan, hanem egyben méltatlan az emberi elnevezésre is. Hare a községi takarékpénztárért. A makacs Tótkomlós. Még a mult év végén megírtuk, hogy a belügyminiszter Tótkomlós községnek egy községi takarékpénztárra vonatkozó határozatát elutasította, még pedig a törvényhatósági bizottsággal egyetértőleg. Most ismét szükséges viszszatérnünk e kérdésre, mely már nemcsak Tótkomlóst, hanem — mondhatni — az ország összes községeit élénken foglalkoztatja. Mindenki tudja, hogy a magyar városok és községek helyzete egyáltalában nem mondható rózsásnak. Az ujjainkon elszámlálhatjuk azokat a községeket, amelyek pótadóval nem küzdenek, hanem a közvagyon nagysága folytán még adóleirásokat is eszközölhetnek. Ellenben a legtöbbnél évről-évre növekedik a pótadó, mert a jövedelemforrások oly csekélyek, hogy távolról sem képesek fedezni a modern haladás által megkívánt és folyton nagyobbodó különböző szükségleteket. Ilyenformán természetesnek látszik, hogy minden hivatása magaslatán álló elöljáróság és képviselőtestület a jövedelemforrások szaporításáról s ezáltal a községek anyagi helyzetének javításáról gondolkozik. De nemcsak ők, hanem a közigazgatás kiválóbb szakértői i3 hasonlóképen cselekszenek. Igy merült fel néhány év előtt a községi takarékpénztárak eszméje. Kimondott általános célja az volna ezeknek a takarékpénztáraknak, hogy a lakosságot olcsó kölcsönökkel lássák el s az igy bekövetkező nagy forgalom folytán a községek jövedelmét szaporítsák. Alig, hogy felmerült az eszme, máris nagy vita támadt pro és kontra nemcsak a szaklapokbanhanem a budapesti napilapokban is. Békésmegyében legelőször F á b ry Sándor, a volt főispán vetette fel az eszmét. Ő testestől-Ielkestől hive volt a községi takarékpénztáraknak és széleskörű agitációt fejtett ki érdekében. A mozgalom azonban abban maradt, mert Békésmegyei Közlöny tarcaja. Azt akarom. fizt akarom . , , . Mikor egy élet bánatát dalolom

i Hogy égő köny gördüljön alá arcodon. fizt akarom .... Mikor dalaimban napsugár mosolyog. Hogy fény s derű sugározza be homlokod. Rzt akarom . . . Ha lelkemen tavasz fuvalma rezdül át, Dalaimból kiérezd a rózsák illatál fizt akarom. . . , Mikor a húrokon vihar hulláma kél, Hogy téged is elragadjon a szenvedély. Rzt akarom .... Zokogj, ha zokogok, — s nevess ha nevetek S mikor ajkadon mosoly s szemedben könny remeg : fizt akarom . . . Jöjj el hozzám — s mikor kitárom két karom : Hevetve, sirva borulj reám angyalom. . . Veszelei Károly. Hogyan irta Erkel Ferenc a Himnuszt. A nagy költő 100 éves születési évfordulójára kiadott emlékkönyvből. Egy nyári estén nyitva volt a sakkkör ablaka. (A Velence-kávéház egy elfalazott része volt a kör szobája.) Az átellenes házban valaki zongorázott. A körben nem volt senki. A sakktáblák szanaszét hevertek az asztalokon. Az utolsó játék az amim volt, s az én lársam is elment. Erkel maradt ott, aki csak szemlélője volt a játékunknak. Én még az ottmaradt sakkállásra bámultam (bizonyosra mondhatom, hogy én vesztettem) ós igy mind a ketten csöndesen ültünk. Aztán, hogy a zongora sürün trillázott s egy mesteri kéz futamai áradtak be hozzánk, felfigyeltem. — Hallja, elnök ur ? — mondottam kifelé intve, csupán, hogy mondjak valamit. Az öreg ur a fejét szokása szerint lecsüggesztve ült s maga elé nézett. A szavamra megmozdult a kezefeje Legyintett: — Klamperozás. Vártam, hogy fölkel ós elmegyünk, de csak maradt. Ült és hallgatott, A zongora verője is mintha meghallotta volna az öreg ur megjegyzését, elhallgatott. Akkor hozzám fordult az öreg ur és szól az ő szokott álmodozó, dünynyögő hangján: — Az ilyen kisasszonyok gyorskezüek. Megtanulják a futamokat, a ti illákat, de meg nem értik. Gépek. Megvető oldalpillantás. Én magamban hálálkodok az istennek, hogy az öreg ur sohae hall engem zongorázni. Ő egy perc múlva folytatta. — Egeressy igy zongorázott. Trilla ós trilla. Az ember bámulja, honnan szedte az a sok melódiát. — Hát nem volt mestere a zenének ? — Fene volt. Mikoriban együtt dolgoztunk a Nemzeti színháznál, minden szerzeményét vélem iratta át. A Szózatot is ón írtam neki zenekarra. — Ugy-e ez a legremekebb munkája Egressynek ? Ezt megint csak azért mondtam, | hogy el ne aludjunk. ? 1 — Semmi, — felelte az öreg ur.— Nyomorék gyermeke Vörösmartynak is, Egressynek is. Azt hittem, elsülyedek. Néha túlságosan keserű volt az öreg ur. Betegség nehezítette. Talán nem is ugy akarta mondani, csakhogy nem válogat a szavakban. De az ilyen ember gondolkozásának móg az árnyéka is érdekes. Folytatta : — Micsoda össze nem illés van a szöveg, meg a dallam között, mikor mindjárt az elején igy kezdi: Hazádnak ren- ... Mi ez a : nak ren ? Ha csak egy cseppet is gondolkozott volna rajta, valahogy igy irta volna a dallamot (s az öreg dúdolta). Nem mondom, hogy éppen igy, de abol hangsúly van a szövegben, hangsúlynak kell a zenében is lennie. Érti ? Elhallgatott, hogy kipihenje a huszonöt szót, amit egymásután mondott el. Aztán csöndesebb hangon folytatta: — Én nem pályázom. Eszem ágába se volt, hogy pályázzak. A Himnuszra se pályáztam volna. Hanem egyszer az történik velem, hogy megfog az utcán, a lakása előtt Bartay. Felhf ós azt mondja odafenn : — Irtál-e Himnuszt ? — Nem. Nem is irok. Egressynek hagyom ezt az örömet. Neki az effélékben kedve telik. — Hát ő megírta már? — Nem tudom. Csak annyit tudok, hogy pályázik és engem megkért, hogy irjam át zenekarra. De napról-napra halogatja. Pedig most jut eszembe, hogy holnap már lejár a pályázat. -És te nem veszed észre, hogy ez szándékosság? — Micsoda szándékosság ? — Hát az, hogy neked eszedbe se jusson pályázni. — De ha nem is akarok. — Kell! Nem érted és nem érzed, hogy ez a pályázat nem a nyomorult aranyaknak szól, hanem az örökkévalóságnak? Amelyik dalt megjutalmazzák, azt meg is szentelik. Egy hót múlva milliók ajka zengi vissza. És az lesz a dalok dala, az örökkévaló, a halhatatlan, a szerzőjével együtt. Ezt mondva — folytatta Erkel — betuszkolt engem a mellékszobába, ahol egy kopott zongora sárgállott. Odatett egy ív kótapapirost, melléje a szöveget. — Csináld meg rögtön. — De, bátyám, hova gondol! Nem szivarsodrás ez, hogy csak ugy rögtön. — Meg kell csinálnod! — Nem lehet. Késő már! Felelet helyett egyet lépett. Kifordult az ajtón s rám fordította a kulcsot. Móg csak annyit hallottam, hogy: alásszolgája. Állok, mint Nepomuki János. Hallom, hogy a külső ajtó is csukódik, záródik. No, kutyateremtette, most szépen vagyunk! Csend van. Ülök és gondolkodok: hát hogy is kellene azt a Himnuszt megcsinálni ? Elém teszem a szöveget. Olvasom. Megint gondolkodok. És amint igy elgondolkozom, eszembe jut az ón első mesteremnek a szava, aki Pozsonyban tanított. Azt mondta: Fiam, mikor valami szent zenét komponálsz, mindig a harangok szava jusson először eszedbe. És ott a szoba csöndessógében megzendülnek az én fülemben a pozsonyi harangok. Áhítat száll meg. A kezemet a zongorára teszem ós hang-hang után olvad. Égy óra nem telik heló, megvan a Himnusz, ugy, amint ma ismeri. Akkorra már visszajött Bartay is. Eljátszottam neki. Szépnek mondotta.