Békésmegyei közlöny, 1910 (37. évfolyam) január-június • 1-52. szám

1910-05-26 / 42. szám

Békéscsaba, 1910. XXXVII-ik évfolyam. 42-ik szám. Csütörtök, május 26. BEKESMEGYEI KÖZLÖNY POLITIKAI LAP Telefon-szám: 7. Szerkesztőség: Főtér, 876. számú ház, hova a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. Megjelenik hetenkint kétszer: vasárnap és csütörtökön. EliOFIZBTÉSI DI3 : Egész évre 12 kor. Félévre 6 kor. Negyedévre 3 kor. ElSfizetni bármikor lehet évnegyeden belül is. Egyes szám ára 12 fillér. Kiadóhivatal: Telefon-szám. Főtér, 876. számú ház, hova a hirdetések és az előfizetési pénzek küldendők. Kéziratok nem adatnak vissza. Felelős szerkseztő: GULYÁS JÓZSEF. Laptulajdonos: SZIHELSZKY JÓZSEF. A hirdetési dij készpénzzel helyben fizetendő. NYILTTÉR-ben egy sor közlési dija 50 fillér. Egy régi bajunk. Békéscsaba, május 25. Régóta hangoztatott mondás, hogy a magyar ember nem jó kereskedő. A magyarországi kereskedelmet kezdettől fogva idegen nemzet fiai közvetítették és még ma is tekintélyes azoknak a magyarországi kereskedőknek száma, akik, bár hosszú évek óta a magyar föld kenyerét eszik, még se tartják ezt az országot hazájuknak. Hogy a rendi alkotmány eltörlése előtt miért nem foglalkozott a magyar ember kereskedéssel, annak többféle oka van, amely okok közül a legfontosabb, de egyszersmind a legjellemzőbb is magának a rendi alkotmány társadalmának a világnézete. A nemes ember nem tartotta magához méltó foglalkozásnak a kereskedést, mert az lealacsonyította volna őt azokhoz a jött-ment kufárokhoz, akik akkortájban hazánkban a kereskedelemnek csaknem kizárólagos faktorai voltak, nem nemes ember pedig azért nem kereskedett, mert nélkülözte a személyes szabadság és a tulajdon felett való feltétlen rendelkezési képesség jogállapotát, tehát azt az állapotot, amely nélkül virágzó kereskedelem el sem képzelhető. Másik ok, amely miatt a kereskedelem csak nehezen fejlődhetett, az volt, hogy a kereskedőt nem tartották a társadalom olyan hasznos tagjának, mint a földművelőt, vagy a mesterembert, mert azt vitatták, hogy a kereskedő nem állit elő uj javakat, hanem abból él, hogy drágábban adja el azt a portékát, amit a termelőtől olcsó áron beszerzett és ilyenformán tulajdonképpen csak élősködő tagja a munkásemberi társadalomnak. A nemzetgazdaságtan tudós búvárainak köszönhetjük, hogy megdöntötték ezt a téves nézetet, mely ugyszól- i ván az egész világ kereskedelmére j százados bilincseket vert és bebizonyították azt, hogy akkor, amidőn a kereskedő a termelt anyagot saját kockázatára elszállítja a termelőtől a fogyasztó közönséghez, habár közvetve ugyan, de szintén produktív munkát végez, mert azáltal, hogy a termelőt megkíméli a szállítás és értékesítéssel járó idővesztegetéstől, lehetővé teszi, hogy a termelő egyedül és kizárólag csak a termeléssel foglalkozhassék és ilyképpen szakmájában nagyobb gyakorlatot szerezvén, sokkal több és jobb minőségű árut állithasson elő. A fogyasztóknak is nagy szolgálatot tesz a kereskedő azáltal, hogy a raktárában felhalmozott árukkal a kereslet gyors és egyenletes kielégítését biztosítja. Mikor ezek a tanok a kereskedő osztálylyal szemben fennállott előítéleteket eloszlatták, a kereskedelmi élet mindenfelé csakhamar feléledt és rövid idő alatt minden országban keletkezett egy szakszerűen képezett tagokból álló tekintélyes kereskedő osztály, mely amellett, hogy az illető ország gazdasági életének fejlődését és a népvagyonosodást jótékonyan előmozdította, a közművelődésre is nagy hatást gyakorolt. Csak mi nem bészélhetünk ilyen tanult emberekből álló kereskedő osztályról. Minálunk, mind valamiféle hivatalnok, egyszóval cimmel és ranggal biró ur akar lenni. Kereskedőnek, iparosnak csak a legszegényebb osztály adja gyermekeit. Bizony édes kevés a kivétel, mert csak elvétve akad nálunk olyan magyar kereskedő, aki a kereskedelmi élet küzdelmes terén felmerülő nagyobb feladatok megoldására is mer vállalkozni. A legnagyobb része vagy képtelen, vagy pedig bátortalan a nagyobb kockázattal járó, de egyszersmind nagyobb nyereséget is ígérő vállalatok keresztülvitelére, mert hiányzik nála az önbizalmat ébresztő kereskedelmi szakműveltség. Az a néhány nagyobb magyarországi kereskedő ház, amelyeknek vezetői birnak külföldön elsajátított kereskedelmi műveltséggel, csak alig jöhet számításba, mert majdnem kivétel nélkül idegen szellemben, idegen nemzetek szokásai szerint akarják fejleszteni a mi kereskedelmünket, ami által sokszor éppen az ellenkezőt, az elsatnyulást és a minden téren észlelhető kereskedelmi pangást mozdítják elő. Ideje volna, hogy most, amikor magunk erejéből, nem egy kapzsi érdekkel küzdve ma odáig jutottunk, hogy a müveit világ minden államával kereskedelmi szerződésben állunk, mink is nagyobb súlyt fektessünk ugy a belföldi, mint a kiviteli kereskedésre és gyermekeink neveltetési irányának megválasztásakor számot vessünk azzal a kérdéssel, hogy kegyelem kenyéren tengődő urakra, vagy szorgalmas és tanult kereskedőre vagy iparosra van-e jobban szüksége a társadalomnak. Huzzuk le fiainkról az urhatnámság feszes köntösét zsenge ifjuságuk korában, amikor még nem érzik annak veszedelmes szorításait és neveljünk belőlük egyenes gondolkozású, bátor kereskedőket és iparosokat, akik felmerik venni a versenyt a világ bármelyik nemzetével, mert nem lehet az, hogy éppen csak a mi fajunk egyedül volna képtelen arra az emberi tevékenységre, amelyre nálunknál sokkal szerényebb szellemi és anyagi tulajdonságokkal szűkölködő nemzetek fiai sikerrel vállalkoznak. Tagadhatatlan, hogy az utóbbi néhány évtized alatt igy is fellendült a régi viszonyokhoz hasonlítva nálunk a kereskedelem és ipar, de másrészt meg az is bizonyos, hogy épen a kereskedőink és iparosaink sokféle nemzetisége miatt a külföld, mind a mai napig csak elvétve vesz rólunk, mint egységes, önálló kereskedő nemzetről tudomást és nem is várhatjuk ennek az állapotnak a jobbra fordultát mindaddig, amig müveit magyar kereskedő és iparos osztály megteremtéséről nem gondoskodunk, mert csak igazi magyar kereskedők és iparosok adhatják meg kereskedelmünknek és iparunknak a magyar jellegét és csak ilyképen szerezhetjük meg a külföld osztatlan nagyrabecsülését nemzetünknek ezen a téren is. 67 és 48. - Fővárosi tudósítónktól. — Bocsássanak meg, most egy rém unalmas témáról fogom irni levelemet. Olyan téma, amelyet 40 esztendő óta legalább 40 millió ember meghányt-vetett. Mert hát azt csak megengedik nekem, hogy 40 esztendő alatt lehetett 40 millió politikus ebben a hármasbórckoszoruzta szép hazában. Sőt ez még kevés is, ugy hiszem. Hiszen minálunk a pelyhedző bajuszu ifjonctól kezdve, az őszhaju ás a roskatag léptű aggastyánig mindenki politizál, mindenki legalább is miniszteri bársonyszékre aspi( rációkat hordoz kebele titko3 mélyében. Vagy ahogy a régi francia közmondás állitja, nálunk mindenki kezében érzi a marsall-botot. Hát bizony épen ezért unalmas az a téma, amelyről szólani fogok s amelyet a cikkem homlokán levő kót szám jalez. De most ez a legaktuálisabb a váBékésmegyei Közlöny tárcája. Levelek. Rózsaszínű illatos levélkék, EmleReim legdrágább kincsei, Gyakran ellapozgatok közöttük : Kisértnek a múlt emlékei. Igaz szivről mond regét az egyik. Másik örök tavaszról beszél, Szerelmében mindenét odadja, S csak egy csókot — többet ml se kér. Két kis angyal forrón átölelve Tartja egymást a harmadikon, Keltezésnek a menyország van rajt, Címzésnek meg a paradicsom. A többi is boldogságot ígér, Öleléssel, csókkal van tele, De legjobban azt szeretem mégis, Melynek üres mind a két fele. A legdrágább egy hervadt levélka, Nincs betű rajt, sem csók, sem kelet, Ölelés közt, dobogó szivedről Loptam ezt a rózsalevelet! Tóth Béla. Az utolsó ének. Irta : Fráter Lajos Szép volt a leány és gazdag; — szegény a poéta. A leány mesebeli királyfiról álmodott, aki távol idegenből jön érte, hogy hitvesévé tegye. A poéta pedig a leány ablaka alatt szőtte ébren álmait, irta szerelmes verseit, amelyek minden sora édes zsongásával, áhítatával a lélekbe lopódzott. A leány tudta, hogy a poéta imádja. De nevetségesnek találta, hogy udvarlását elfogadja. Erezte ezt a ifjú, s a mellőzés és lenézés miatt keserűen fakadt ki sorsa ellen. Elment a nagyvilágba. Ott küzdött, szenvedett, a lelke megtörött. Minél távolabb volt a leánytól, annál nagyobb fájdalom szállta meg a szivét. Ott, az idegenben szive vérző sebére sohasem talált balzsamot. Epedett a fény után, mig ; vak sötétségben bolygott egyedül. Dalolt a könyörületről, mig őt könyörtelenül paskolta a vihar, szakgatta minden galy. Szive fájdalmát, lelke szenvedését dalokba fűzte s e dalok tele voltak sorvasztó epekedéssel, mélységes gyásszal. A hir nemsokára szárnyára vette a poéta nevét. Egyszer hazament. Betegen, régi emlékek fájdalmától megtörten özvegy édes anyjához. Megdöbbenve hallotta, hogy imádottja nagyon beteg. Fonnyadt, gyengült a szép leány, s tavasznyillásra, őszi hervadás sorvasztotta ifjú életfájának lombjait. A poéta dalokba sirta el lelke szenvedéseit, Ezek könyörgő imák voltak az Istenhez, hogy gyógyisa meg, tartsa életben a szép leányt. A teremtő, mintha meghallotta volna a szegény ifjú könyörgését, a halállal vivódó leány jobban lett s ahogy ébredni kezdett téli álmából a természet, szépsége is visszanyerte sugárzó pompáját. Gyógyírként hatott kedélyére a poéta szívből fakadó dala s titkon báJ multa, tisztelte az ifjú daltermelő, dicsőségfakasztó talentumát. Dalai a klasszikus szépség imádása volt . . . Díszes előkelő társaság gyűlt egybe Kovácsék házában. Ünnepelték a szép frigyet, melyet ma kötött az ünnepelt poéta imádott jávai : Kovács Lenkével. Folyt a vigalom; az össze sereglő irók lelkes szavakkal, dalokkal dicsőítették a megkötött frigyet. Csak a vőlegény nézett elmerengve a múltba, amikor még ö is oly tetszetősen, oly elragadóan dalolt. Egyszerre szép asszonyok veszik körül s kérik a trubandurt, hogy mondja el kedvelt dalát. A fiatal férj tagadólag intett ós szomorú mosolyai szólt hitvesének ! — Az ón lantom örökre elnémult. A fiatal asszonynak az előbb még vérpiros arcán hirtelen sápadság futott végig s a megindulástól könnyezve szólott: — Dalolj, az Istenre kérlek ! — Nem tudok. A hangulat egyre fesztelenebb lett; dalba kezdtek mindnyájan, egyedül a poéta nem dalol; szomorúnak látszik, de szemében a mámorító italtól uj fény lángol. AZ uj asszony szeretettel hajlik férje keblére s ajkuk csókban forr össze : a nő unos-untalan kérdezi: — Szeretsz ugy-e, nagyon szeretsz ? — Szeretlek ! — Örökítsd meg ezt a percet egy dalban. — Jól van megteszem. — De most, azonnal, had hallja mindenki ... Feje mámortól zsibbadt, keble a tűztől lángolt, igy kezdett a dalba. A legszebb és legédesebb dalt dalolta : hatytyudalát. Szép volt. Tapsoltak neki, de megköszönni a bókokat már nem tudta; szédület fogta el ós odaterült a szőnyegre. * A nászéjszakát a fiatal asszony fórje halálos ágyánál töltötte. A költő sápadtan, mozdulatlanul feküdt ágyán. A ha( lál lehelete mély nyomokat vésett a haldokló arcára. Egyet sóhajtott és elszállott belőle az élet. A fiatal asszony, midőn pihenőre tért, álmában az irgalom jelent meg előtte, aki igy szólt hozzá : — Megmentheted a uradat, ha levágatod szép fekete hajad és nekem adod. — Aztán megnöveszthetem ? — Nem, életeden keresztül igy kell járnod. A költő felelsége megremegett e szavakra s midőn néhány pillanat múlva fölriadt álmából, megelégedetten tekintett válára, amelyen tündöklő pompával ömlött végig gyönyörű fekete haja. Ghreses. Chreses Beótiában lakott. Foglalkozásra nézve polgármester volt, mégpedig, ha jól tudom, egy kis falucskában, amelynek nevét ma már egészen elfeledtem. Hogy hogyan került Beóciába, nem tudom, csak annyit tudok, hogy családi rokonságban élt valami Alkibiádes nevezetűvel, egy kora szülött, elgörögösödött franciával. Röviden, Chreses jó ember volt és teljes megelégedésben élt. Elvégezte minden napi munkáját és ha szabad volt, elővette hangszerét és azon muzsikált. De persze otthon, a lakásán, és azért volt az, hogy soha senkit se zavarjon a játékával. De halljátok csak ; im egyszer rablók érkezének ama kis faluba, ahol ő foglalkozására nézve polgármester volt és rombolni, pusztítani keztók azt. Chreses, mit tett volna egyebet, letevó hangszerét és üldözőbe fogta a rablókat. De mondták az emberek, neki ezt nem lett volna szabad megtenni, mert a rablók a fővárosi magistrátus jóakaratát élvezték.