Békésmegyei közlöny, 1909 (36. évfolyam) július-december • 52-104. szám

1909-12-16 / 100. szám

Békéscsaba, 1909. XXXVI-ik évfolyam. 100-ik szám. Csütörtök, december 16. KÖZLÖNY POLITIKAI LAP Telefon-szám: 7. Szerkesztőség : Főtér, 876. számú ház, hova a lap szellemi részét illető Közlemények küldendők. Kéziratok nem adatnak vissza. Megjelenik hetenkint kétszer: vasárnap és csütörtökön. ELŐFIZETÉSI Din : Egész évre 12 kor. Félévre <3 kor. Negyedévre 3 kor. El3fizetni bármikor lehet évnegyeden belül is. Egyes szám ára 12 fillér. Főszerkesztő: Dr. LÁNG FRIGYES. Felelős szerkesztő: GULYÁS JÓZSEF. Laptulajdonos: SZIHELSZKY JÓZSEF. Kiadóhivatal: Telefon-szára 7. Főtér, 876. számú ház, hova a hirdetések és az előfizetési pénzek küldendők. A hirdetési dij készpénzzel helyben fizetendő. NYILTTÉR-ben egy sor közlési dija 50 fillér. A diploma. Békéscsaba, december 15. A napokban bejárta szerte ez országot a hir, hogy a vallás- és közoktatásügyi miniszter egy iskolaigazgatót, ki már több mint husz esztendeje szolgálja e minőségben a magyar kulturát, csaK áthelyezéssel büntette, mert kiderült, hogy nincsen tanítói oklevele s oklevél nélkül szolgálta hiven a magyarság ügyét s nevelt jó hazafiakat a magyar hazának. Nem volt diplomája s mégis jól tanitott. Jól tanított husz és egynéhány esztendeig, mig végre, mikor már elismerésképpen igazgatói rangra emelték, valami különös véletlen, avagy rosszakarat rávezette a felsőbb hatóságot, hogy az illető iskolaigazgatónak tulajdonképpen nincsen törvénybe iktatott joga sem tanítani, még kevésbbé igazgatni. De, hogy minő nagyot fordult ma már a. világ, mutatja a minisztérium ama ténye, hogy az igazgatót, dacára, hogy nincsen joga igazgatni, méltányolva eddig bizonyitott képességét, csak az oklevél rövid uton való beszerzésére utasította s áthelyezte, mert belátta, hogy az, ki az iskola tanítását talán az előirt mértékben nem is nyerte el, husz és egynehány esztendei buzgó és hü szolgálat után, valarr-i erősebbet, valami méltóbbat, valami nagyobb erővel ható dolgot sajátított el, melyet élettapasztalatnak, gyakorlatnak, igazi bölcséletnek neveznek. Az a férfiú tehát, ki diploma nélkül nem tudott volna jogszerint még a tanítói pályára sem emelkedni, azt a férfiút meghagyják továbbra is igazgatónak, mert bizonyos, hogy jól, hazafiassan, sikeresen igazgatta a reá bízottakat. Különös játéka a véletlennek, hogy ma, mikor mindenki a diplomát hajhássza, s mindenki abban látja az élet elleni küzdelem egyetlen mentsvárát s a segítő társát, akkor egyszerre az élet s a színház színpadán a diploma eilen hallunk ékes dythirambokat zengeni, a diploma ellen, amely nélkül jó tanitó s jó orvos lehet valaki, de a [melynek meglétele még nem biztosit arról, hogy azok, kiket az iskolák a felsőbb élethivatásokra elkészülteknek jelentenek ki, tényleg megállják azt a helyet, melyet az élet elébük tűzött, részükre kijelöltek. Földes Imre, a jeles drámaíró »A kuruzsló" cimü müvében egy orvost mutat be, ki kiválóan tud gyógyítani, noha nincsen diplomája, az élet pedig ugyanakkor egy tanitót mutat, ki több mint husz évig kitűnően tanítót, mindenki megelégedésére s a legfelsőbb elismerésére, anélkül hogy tanítói oklevele lett volna. E két véletlen találkozásból a modern felfogás átalakulására következtetünk arra, hogy ma már a diploma varázsa megszűnt. Az emberek bizalma már nem az iskolák képesítése után indul, hanem az önállóan alakul ki, az egyedek képességei szerint. Hiába volt valaki a legjobb tanuló az iskolában, az élet iskolája ezt a diplomát nem respektálja. Az élet küzdelmeiben nem azok vívják meg legsikeresebben a létért folyó harc csatáit, kik az iskolákban kitüntették magukat, hanem azok, kik e nagy küzdelmekre már eleve erősítették erejüket s a kik a nélkülözések szenvedések hosszú sorozatára már jó előre megedzették magukat. A legrosszabb tanulókból lesznek az élet iskolájában az elsők, mig az emminenseknek sokszor hátul kell kullogniok, mert ők csak az elméletben váltak be kiválóknak, a gyakorlati életben azonban nem tudták helyüket megállani. S igy van ez jól. Az élet iskolájából kiküszöbölnek minden protekciót. Ott a születés, az összeköttetés s jó barátság előnyei nem érvényesíthetők s kérlelhetetlenül elbukik az, ki csupán a szobának tanult s nem ismerte meg az igazi élet kívánalmait. A diploma ma már nem elegendő óvszer az élet küzdelmei ellen. Az csak ajánlólevél egy jobb életre, egy magasabb társadalmi lét végigélésére. A diploma mellett azonban az élettapasztalat az igazi s nem felszínes tudás szükségeltetik, mert enélkül kárba vész minden igyekezet. Nem viszi semmire a legjobb iskolai növendék. A diploma ma már nem is disz, csak kötelező nyűg, a neblesse obiige, a kötelező előkelőség kellemetlen terhe csupán. S ennek tudata kell, hogy hatással legyen társadalmunk további kialakulására. Meg kell, hogy szüntesse azt a vad hajszát az oklevél után, azt a verejtékes lótás-futást a diplomáért, mely végeredményben semmit sem nyújt, csak mindég követel. Ha a köztudat átveszi majd a diploma meglételének súlyos követelményeit, ha majd tisztában lesz véle minden szülő, hogy nem a diploma adja az igazi boldogulást, a fegyvert az élet utjain való érvényesülésre, akkor talán az olyan, hasznosabb pályák vonzák ifjúságunkat maguk felé, melyek nemcsak a csillogó külsőt, hanem a belső megelégedettséget s jómódot is biztosítja az őt követőnek. Botrányok fiai. - Budapesti levél. Ez egészen kitűnő rémregény-cim. Akárcsak Ponson du Terrail, vagy Montespin Xavér valamelyik halhatatlanul remek könyvének címlapján ékeskednék. Első pillanatra talán még a laikusabb olvasók is azt gondolják, hogy itt valami regény veszi kezdetét, vagy legalább egy öt alcimre méltó szenzációs cikkről van szó. Pedig sem az egyik, sem a másik feltevés nem igaz. Mert ez politikai cikk akar lenni, olyan, amilyenekkel sokszor untattam már az öreg „Közlöny" olvasóit. Hogy kik azok a „botrányok fiai", megmondom azonnal. Tegnap Justh Gyula a nagy, az isteni a következőket mondta villámló szemekkel, kezeiben is villamokat szorongatva, egy újságírónak: — A Wekerle-kormány egyetlenegy olyan akciót sem kezdeményezhet, amelyet mi a legnagyobb erélylyel meg ne támadnánk. Ha a viszonyok arra kényszerítenek, mi — ököllel is dolgozunk ! Mi készen állunk a harcra. No tessék. Ugy hiszem, nem kell most már külön részletesen is magyaráznom, hogy kik a botrányok fiai. Justh urók, ugy látszik, megirigyelték azt a kétes dicsőséget, melyet az osztrák Reichsrát szerzett magának, azoknak az óriási botrányoknak a felidézésével, melyekhez hasonlók sem számra, sem kaliberre nem fordultak elő a világ egy parlamentjében sem. Justh ur már előre jelzi, hogy ő botrányokat akar rendezni a parlamentben, mert neki ugy tetszik. A Wekerle kormány hiába kezd a legüdvösebb akcióba is, mely az ország és nemzet boldogulását elősegítik. O nem szavaz meg semmit; ő veregeti a padot, vagy a gyönge liliputi képviselők fejét. Ő baviszi a Házba a felajánlott diszfokost és hangos „huj! huj!" csatakiáltással rohan a miniszterek, meg a visszasóvárgott elnöki pódium felé. Ezt aztán honatyai, sőt államférfiúi ténykedésnek nevezhetjük joggal. ígérgeti pedig mindezt Justh Gyule azért, mert Wekerle a Ház pénteki ülésén be akarja nyújtani a kéthónapos indemnitásra vonatkozó javaslatot, melyre a keddi audienciáján már felhatalmaBékésmegyei Közlöny tarcája. Múlt, jelen. Régi emlékek közt kutattam, kerestem, Lom alján hevertek porlón . .. elfeledteti . .. Fakó levelek, rózsaszínű álmok. Csiliogó pár hajfürt, megszáradt virágok.. Szinvesztett ibolya halavány két szála, Könyhullató ősznek szomorú rózsája. Egy-egy selyemszallag foszladozó vége, Ködbeveszeti idők porladozó emléke .. . Egyenkint, szálankint tűzre dobtam őket, Nézve a gomolygó, halvány felhőket\ Elhamvadt a múltról susogók világa, Rámosolyogtam bölcsőjében ringá Aranyos babánkra . . . Jánszky Elemér. Az utolsó találka. ésmegyei Közlöny" eredeti tárcáta. — Irta : Pallos Árpád. ior, borongós őszi nap volt, mihes László leverten, halálra vált •t haza lakásába, lvégeztetett, — suttogta magáías szemeiben a mártírok tüze Lassan levetkőzött, mint aki gy számára többé nincs ébrezte, hogy a tavasz langy napibbá őt nem csalogatja már, t éneke nem gyönyörköteti, orák kacaja, édes női hang bugása, a hegedű fülbemászó dallamai már nem boldogítják. Fáradtan dőlt, a már megvetett ágy puha párnái közzé. Bár a szobábon izzó volt a kályha s a nagy melegtől az ablakok áthatlan sürü ködpárával boritvák, Pethes mégis ugy fázott, hogy csak ugy vacogott a foga belé. Magára kapta a dunyhát, hogy a didergést kiűzze tagjaiból; mit sem használt. Az átellenes kávéházból vig zene szó, duhaj kurjongatás zaja hatolt fel a szobába. A láz s a kimerültség elnyomta Pethest, s álomba merült. Most boldog mosoly vonaglott ajkain keresztül. A láz működni kezdett. Ismét vissza varázsolta őt a napsugaras forró nyárba, életének abba a boldogságtól, verőfénytől vidám korszakába, amidőn még minden életet, minden szerelmet leheli magából ... ... A labda repült s a tennisz pályán dévajkodó leányok s a fiatalemberek zaja hallatszik ... Most mutatják be Jolánnak, a kacagó szőke Jolánnak. Szive hevesebben ver, megérezte, hogy élte forduló pontjára ért, megérkezett az egyedül uralkodó szivkirálynő . .. A lázálom tovább festi a tarka, színes képeket. .., Most a mulatságot idézi fel varázslatával, a mulatságot, melyet a nyaralótelep ifjúsága rendezezett. Jolán is részt vett a jótékony bazáron s melléje ő van beosztva, ö mindenki által irigyelt, a boldog ... Kimondhatatlan jó érzés vesz erőt a lázbetegen, mig ajkai öntudatlan kacajban törnek ki. ... S most, most — varázsolja bűvös hatalmával a láz élete legbold'wibh örökkön vissza sóvárgott napját, azt a gyönyörű, azt a feledhetetlen augusztusi estét ... A nap vörös korongja, lassan-lassan szállt alá az átellenes hegyek mögé s a fehőtlen égboltozaton egymásután gyúlnak ki a fényes csillagok. Minden csendes. A kis nyaraló telep nyugalmát misem zavarja, csak a nagy vendéglő udvaráról hoz a szellő egyes rejtélyesen bugó hanghullámokat a nagy bőgő messzehangzó hangját... Avagy tán a szemközti kávéház zenekara téveszti meg a lázbeteget ? ... Egymás mellett ülnek a fapadon. Jolán meg ő, kéz a kézben, ajk az ajkon. Lábaik előtt a folyam hullámai csacsognak csobognak tova, mintha csak azt suttogni k, lágv hizelgő hangon: — Ugy, ugy, csak szeressétek egymást, ugy sem tart örökké. — Úgysem tart örökké — suttogta a lázbeteg. A láz most legmagassabb pontjára hág, a beteg kinosan nyöszörgött, mig homlokán az izzadság cseppenként gyöngyözött. Az orvos belépett. Komoly homlokát szigorú redőkbe vonta össze. Haragosan csóválta „mag fejét, midőn az össze-vissza hányt sáros ruhadarabokat meglátta. Alaposan lehordta a cselédet, amiért megengedte, hogy a nagybeteg ura elhagyhassa az ágyát s magát ez által a biztos halálnak kitegye. Hőmérővel vizsgálta az önkívületben fekvőt s indulatos hangon osztogatta a parancsait. Pethes már ekkor nem ismert meg sen kit. Lázálmában össze-vissza bászélt, ki akart ugrani az ágyból, csak nehezen tudták lefogni. Majd elbágyadt. Homlokára kiült a halálverejték. A szemközti ahla^nn a fekete kaszás pengéjének fénye csillant meg ... Az óra kondult. A haragos orvos kimondta a szentenciát: — Isten hatalmas, egyedül ő mentheti meg ez ifjú ember életét! A saisonnak vége volt. A nyaralók siettek vissza a városba. Napról-napra gyérült a korzó s nagy vendéglőben a cigány hiába húzta a szebbnél szebb nótákat, alig akadt hallgatója. Egy szép napon a cigány banda is ott hagyta a nyaralótelepet, ez volt az utolsó intelem azoknak, kik még künn tartózkodtak. Másnap Jolánék szintén beköltöztek a városba s beköltözött Pethes miniszteri fogalmazó is. Olyan különösnek tetszett Jolán előtt a város nyüzsgő áraáradata, az utca tarka-barka képe, a folytonos mozgás, hogy szinte elszódülten kapaszkodott a mellette haladó Pethes karjaiba. Boldogan csevegve haladtak egymásmelleit, mig hátul az öregek összesúgva követték őket. Egész hazáig kísérte Pethes Jolánékat. A kapuál szívélyesen elbúcsúzott. Jolán könnyed léptekkel libbent fel a lépcsőkön, miközben mégegyszer kacéran hátra fordítva aranyos fejét visszakiáltott: — A viszontlátásra ! — A viszontlátásra! — ismételte magában Pethes. Jolánék fényes zsurt rendeztek. Hivatalos volt reá természetesen Pethes is s mint Jolán obligált udvarlója, hevesen csapta körülötte a szelet. Sok fiatal leány, még több fiatal ember volt a társaságban. Egy kiválóan megragadta Pethes figyelmét. Sötét bájuszu, tüzes fekete szemű örmény arcú fiatal ember, ki szempillantásait egy percre sem vette le Jolánról. Pethes már szinte kérdőre akarta vonni a fixirozísórt, de a tüzesszemü, Jolán szüleinek társasá-