Békésmegyei közlöny, 1909 (36. évfolyam) január-június • 1-51. szám

1909-01-31 / 9. szám

Békéscsaba, 1909. jan. 24. BÉKÉSMEGTEI KÖZLÖNY 9 gerendási, szentiniklósi, nagyréti gazda ugyanis nagyon fárasztónak találja az állatra, kis csikóval, meg magára' nézve is, hogy többször oly nagy utat megtegyen, igy inkább a selejtesebb magán ménekért fizet. A Gazdasági Egyesü'et, s az elöljáróság helyesen cselekedne, ha a csabai kiienc mén közül 2—2 ménnel a Szalaycsárdánál és a szentmiklósi cjárdánál fedeztetési állomást eszközölne ki. A kisgazdák és a lótenyésztés megérdemelné azt a kevés költséget, mibe a né^y ménnek öt hónapon át való tartása a községnek kerüine. Egy kisgazda Asszonyi szemmel Más idők, más emberek! Amint a maga méreteih >z képest ahikul s változik minden ezen a nagy világegyetemhez viszonyított parányi porszemen: földünkön, ugy a szervezetek, sőt az állati életen felülemelkedő lelki tulajdonságok is megérzik a rohanó idők szelének érintését. Sokszor értékes darabot csiszol le róluk az éppen uralkodó korszellem, viszont kárpótlásul még értékesebb kincset fedezünk fel a leomlott réteg alatt, csak nem kell az újításokat a konzervatívok pesszimizmusával fogadnunk, hanem ha még hibát is találunk benne, rójjuk fel azt a kiforratlanság számlájára; mely idővel maradandó vivmánj'okat produkálhat. Ilyen a modern irodalom. A reálizmus jegyében indult világokat meghódító útjára, de már íefeló is megcsinálta a lépcsőt. Neki az kell, ami legreálisabb. Ami már túlzás. Viszont a maradi költők ideálizmusát keresztül ugorva, a misztikumot, jobban mondva a misztikus hangzást szeretik kultiválni és ez teszi az ujabb verselést homályossá. Eleinte minden fehér volt. Irt.ik fehér dalokat, fehér érzelmektől sugaiva, fehér leányoknak. Rendeztek „feh'ír estélyieket, ahol csodálkozó hallgatás kereste a cimhez a stilszerüséget. Kérdezni nem merte senki, magyarázni nem magyarázták. Körülbelül uzy voltak vele, mint az egyszeri csizmadiamester a cégtáblájával, aki a neve és mestersége alá még odaíratta ráadásul ezt a szót: kéjgáz. S mikor kérdezték tőle, hogy mit jelentsen az, vállát vonogatva. röstelkedett: — Bizony én magam sem tudom, de mert olyan nagyon szépea hangzik kérem . . . A néhai való jó csizmadia-mester tehát már úttörő volt ezen á téren. Legújabban minden fekete. Fekete és szent. Fekete a lányok szive, a csalfasága; ellenben szent a piszok a csavargó kezén és szent a selyemrongy, amit a bortól gőzös céda lány dob a kolduló húgának, ha már nagyon sokat alkalmatlankodik neki. Soha lápvirághoz annyi hythirambot nem írtak, mint manapság. A kertészek magukat reklámozzák általuk. A klikkek megcsinálják a hangulatot, a dologkerülő, kényelemben felnőtt flödt hölgy, kinek a nagynehezen rákent külső máznál egyéb műveltsége nincs, divatba hozza az „édes" fiut. Utána száz meg száz divatosan fásült, jobbára ^íivül „ékes" fejecske bújja aztán az „édes" fiu verseit ós lesz a lapjának oszlopos előfizetője, ha kell, a Kuglerjai árán s a redakcióban széles mosolyra húzza száját a legapróbb „petit" betű is. Mindazonáltal a szecessziónak van létjoga ugv az irodalomban, mint a művészet bármely ágában. Élesíti a kritikát, uj vert önt a tespedőkbe, a figyelmet éppen bizarrságával kelti fel s akaratlan foglalkoztat az irodalommal is, ebben a száraz, csupa érdekvilágban. Ha kinövéseit szelíden letördelik, ama bizonyos modorosságot ós erőltetett eredetiséget kissé határok közé szorítják, a születendő gyermekek életképesek lesznek s nem fognak idő előtt elhunyni a lápvirágok meddő öleiben, hogy most az egyszer ón is divatosan beszéljek. No lám, a gyerekek 1 Hisz tulajdonképpen ezekről akartam írni mai szemlélődésein keretében. A gyerekekről, akiknek egyik zsebében a mennyország, a másikban a pokol. Ez is modern szólásmódnak tetszik, de azoknak, akiket az Isten gyerekekkel áldott és vert meg (pardon!)~ fölösleges a nagyarázat. Persze, akik elméletből ismerik az anyai szív ezer gondját ós aggodalmait, miK alatt vergődve, az örülni sem mer annak a mennyországnak, aminek birtokában van s mit leirni, szóbi foglalni nem is lehet, mondom, azok rosszalólag fogják cs4válni fejüket, a régi jó időkre hivatkozva. Mi panaszkodunk, hogy két gyerekkel sok dolgunk van, holott nagyanyáink tizenkettőt felneveltek. Tényleg könnyebben felneveltek - ha felneveltek. Sőt abba sem pusztultak bele, ha minden esztendőben meg kellett csináltatni azt az „alig-alig rőfnyi" kis koporsót s évről-évre átestek a temetési tortúrákon. A sokszor háromnapos tejbegrií azért csak tovább is ott állott az ablakban s a tésztát megrágta a gyerekek mellé rendelt öreg pirasztdajka a kéthónapos babának, mig a háziasszony a még mindenben követelődző, jólehet már-már deresedő férjem-uramnak a névnapi fánkot sütötte s mig járta nap nap után a sok trakta, vendég, a kicsit épp ugy kitörte a „frász", mint a tavalyi „hajtást" ilyenkor. Pedig a', ingét is elásták a küszöb alá, mégse tudtik kifogni a gonosz szellemen. Minden esztendő elvitte őket, még a vagyont h A sok keresztelő, a sok temetés . .. No de megnyugodtak benne Isten adtat isten elvette. A kis mártir nem tehetett érte szemrehányást. Még mi, megmaradunokák se tehetünk, akik most dolgo, zunk a múltért, dolgozunk a jelenért s dolgozunk a jövőért. Isten őriz, hogy ezzel lekicsinyelném nagyapáink ós nagyanyáink iránt tartozó tiszteletemet, csak éppen azt akarom regisztrálni, hogy a „mt" aszszonya, a mai higeónikus iskolázottság mellett bizony nem kis munkát végez. S ha teljesiti kötelességót, több dolga van, mint abban az időben tizenkettővel —lett volna. Olt, hol a babák részéről a külön ágy, a háló-ing s a minden étkezés előtt való mosdás és asztalkendő nem ismeretlen fogalom, — hol a helyesírást az édesanyjától tanulja a haza jövendő oszlopa, — ott le a kalappal. A kényelmesek és rövidlátók mondják az olyan gyermeket edzettnek, aki pisz* kos. Igaz, a szappanon is lehet egy kis hozományt spórolni, de egy rendes, jól nevelt, jóizlósü, egészséges és okos leány többet ér, mint bármennyi p^nz. Tőke az, mit nem lehet elkölteni s nem is Ideig-óráig tartó apanázs. De persze, nagyon sokan ugy gondolkoznak, hogy jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok. mpo. A színházak tájékáról. — Külön fővárosi tudósítónktól. — (A drámai export.) Az utóbbi években a magyar színdarab valósággal uj kiviteli cikk lett. Itthon az a veszély fenyegetett, hogy belefulladunk a saját vékony zsírunkba, amely mellesleg szólva, nem volt elég arra, hogy az irók fejlődését, sőt talán arra sem, hogy a lótföntartását biztosítsa. Az Ördög győzelmes külföldi vándorlása óta egymást követik a magyar premierek a nagy világvárosokban és a külföldi repertoárokon tisztes polgárjogot szerzett a magyar fémjelzósü dráma is. Molnár F'renc előtt megjárták már a kü földet DJczy Lajos, Herczeg Ferenc, Gárdonyi Géza, Verő György és mások, de az ujabb sikerek talán maradandóbbak. k Berlinben épp most ünneplik Bródy Sindort, a Tanítónő bemutatása alkalmából, Bécsben a Tatárjárás-nak tipsolnak s talán legközelebb a Táncos huszárok-nak, amit szintén felfedeztek az élelmes német direktorok. Ilyen általános föllendülés mellett a szerzők az irodalom nemzetközi piacának rendezését óhajtják, elsősorban Amerikával ós Oroszországgal, ahol valósággal bitang jószág a magyar szellem munkája. Ezen a két helyen csiholnak ki a legtöbb pánzt belőlük az ügyes impresszáriók, di a szerzőnek egyetlen dollár, vagy rubel sem jut. Ez az oka, hogy Lehár Ferenc, a világhírű operettszerző kilépett a magyar állampolgárság kötelékéből, amely neki nagyon drága közösség volt és az a veszély fenyeget, hogy az irodalmi termelés legjavát veszítjük el, mert a va '.von és a hírnév nem szokott isKözel voltunk az otrantói öbölhöz, a mikor a világ legsivárabb tájéka tűnt fel előttünk: Calábria. Néhány hónap előtt itt volt a rémesen pusztító földrengés, mely átható fájdalom kitöréseivel betöltötte egész Európát. Részvéttel tekintettünk a sötét fekete sziklatömegre s legalább a partokról az az impreszsziónk volt, hogy itt aligha veszett el emberi élet. Hogyan is élhetne meg ? Csak Szendrőtől' délre, az Aldunán, a szerb partokon láttam életemben akkora sivárságot. A vegetációnak sehol semmi nyoma, talán a partokon tul más világ van, mert itt a partokon emberi óiét alig képzelhető. A jóni tengernek nekivágva, — a távol szemléletébe merü ő barátom és én valami rendkivülitől megkapatva kiáltottunk fel. — Micsoda rendkívüli, hogy lehet az? — Ugy ül mint trónusán a király. — Ez csak az Aetna lehet, — mondta barátom. — De hisz az lehetetlen, a messinai szorosba még csak 24 óra múlva jutunk. Ám semmi kétség: azA'tna volt, ez a robusztus hegyóriás 3600 méter magas ormával felnyúlva azokba a régiókba, a hol már még az örökzöld hazájában is csak hó van. S fenséges magasságban egykedvűen pipázott az öreg. Alatta felhők kóvályogtak, de az óriást ez nem zavarta. Egy fölötte álló felhődarabnak küldözgette füstjét, mely aztán a fethőfoszlányokbin veszett el. És olvastuk a modern hangulatnak rontópíjában, a Baedekkerben, hogy a tisztelt öregnek kegyetlen tréfái vannak. Hatszáz évvel ezei'őtt 400 falut és várost döntött romba, mikor a pipájára jobban rágyújtott. Olvastuk a Baedekkert ós elvonult lelki szemeinek előtt Herkulanura ós Pompéi Kétszázszoros nagyításban. Ily hangulatok között értünk a messinai szorosba, akkor már a két földnyelven, a csizmasarkon feltűnt Reggió, a kedves Scilla, a tengerészek ismert réme mellett Messina. Valami sötét köd ereszkedett le. Olyan volt, mint egy özvegyi fátyol. Ez a rút feketeség körülövezte Messina városát s alig láitunk belőle valamit, hiszen ugy is egy földnyelv takarja el a kíváncsi idegen elől. Egymásra néztünk. —• Mire gondolsz, — szóltam barátomhoz. — Arra, hogy vájjon ez a fönséges öreg — az Aetnára mutatott — nem söpri-e majd el sokadmagával még a mi életünkben ezt a két várost. Megdöbbentem. Csodálatos : egyet gondoltunk Ez a fekete köd, mely lassan szótterjengett az egész öbölben, vájjon nem-e a facies hippokratika ? Á halál jele. Nem tudtam akkor ennek a gondolatnak szomorú hangulatából kizökkenni. Pedig az öreg Adria már füttyentett ós DM Olaszország jellegzetes hangos zsivaja előretört a kikötőből. A földrengés nemcsak 150 OOJ embert tett hajléktalanná, hanem az olasz nagy kikötök számát egyg.yel apisztotta. Sohase felejtem az öszvérfogatok százait, a máihahordók sürü és piszkos tömegét, a parton őgyelgő fényes reverendakba (a fényesség az Öregség és huzamosb használat következménye volt a reverendákon) kiöltözött piros, rózsaszín, fehér harisnyákban lévő papók nagy csapatait, melyekkel, — ugy vettem észre, — Dál-0 aszország kelleténél többel van megáldva. A mi hajónk deszkát és épületfát rakott ki, a mely valahol a csiki havasokban termeltetett, volt néhány óránk B elhatároztuk, hogy megnézzük a várost, mely nemcsak azért érdekes, mint általában minden szicíliai város: nyüzsgő, eredeti, lármás, rendkívül izgatott, meglehetős piszkos lakosai mián ; hanem érdekes a XVI. századból való Angelo Montorsoli által készített közkúijáról, mely szobrokkal és relifekkel ékes. Igen szép látnivalónak ígérkezett a 900 esztendős Annunziata del Catalani normann-temp.om, a máltai lovagrend háza, mely ma prefekturául szolgál és melyről a Japokban olvassuk, hogy elég épen maradt. Hanem a többiek ? Romhalmaz és szemét-teleppé vált. A hajóból kilépve, megindultunk a városba. Néhány piszkos albergó volt mindössze a parton s az egyikből két gyanús szicíliai férkőzött hozzánk, sugdosva, jelentősen pislogva össze, semmi esetre se volt bátorságunk a két vad idegennek a társaságában. Visszamentünk a hajóra s megkérdeztük az öreg kapitányt, hogy mit gondol a két gyanús alak, mit akar velünk ? Az öreg a következőket felelte : — Ha jót akarnak, maradjanak veszteg. Az egész városon nincs mit látni, Csináljunk egy preferánszot. így maradt el Messina megtekintése s igy nem fogjuk mi látni többé ebben az életben Angelo mesternek gyönyörű kú ját, ha csak az a csod Üatos erő, mely az olaszokban régi történelmi hagyományaik iránt van, nem képesiti őket az egész világ felbuzdult áldozatkészségével mindent ugy nem restaurálni, mint a rettenetes katasztrófa e'.őit Messina állott. Mert századok patináját viszszaadni újonnan készült alkotásoknak — mesésen tudják az olaszok. Egy kétségtelenül túlhaladott kérdés. Az nevezetesen, hogy Messina, hí iba háborog még máig is fold, és hiába ijesztgeti őket, mégis ott fog felépülni, ! ahol ezelőtt állott. És ezt igy modvál| ják: Minden háromszáz esztendőben ; bolondul meg méhében az öreg föld ! Nem lehetünk oly érzékenyek, hogy öt I generáció kereskedelmi boldogulásáért ' fel ne áldozzuk a hatodikat. Biz' ez cinikus dolog, de a nemzetgazdaság efóle elvekkel dolgozik. merni geográfiai határokat. Sajnos, ez igy van. Csak a legnagyobbak kiváltsága az, hogy nyomorban, megaláztatásban is hordozzák az altruizmus keresztjét. A kormány most foglalkozik ezzel a kérdéssel és hihetőleg megtalálja azt az utat, amelyen a hírnév világgá röpül, az arany pedig befolyik az amúgy is szűkösen élő irodalom fészerébe * {Zichy és Szikla) Szombaton mutatták be az Operában gróf Zichy Géza dalművét, II. Rákóczi Ferencet. Az exellenciás szerzőt már a premier előtt megcsipkedtók. Egyik újság azt irta róla, hogy az opera zenéjét csak részben költötte a gróf, a javát Szikla Adolf, az Operaház karnagya adta hozzá és ő volt az, aki a dalmüvet hangszerelte. Zichy kedélyesen fogta föl a dolgot. A Magyar Színpad, amely szokása szerint minden premier előtt meginterjúvolja a szerzőt, fölkérte Zichy Gézát is, nyilatkozzék a darabjáról. A gróf örviden igy válaszolt: — Saját művekről nem lehet irni, mert jót irni nevetséges, rosszat pedig képmutatás. Ez szikláérős meggyőződésem. Ezzel az ötlettel Zichy lehengeritette a Sziklát II. Rákóczi Ferencről. (Tisztelem a mamáját.) .A Parklubban fényes közönség gyűlt össze a hét elején, hogy végighallgassa a szicíliai földrengés károsultjainak javára rendezett hangversenyt. A műsor pazar változatossággal szolgált ós föllépett Európa legkiválóbb basszistája, Kuote Henrik bajor kamaraénekes is, aki tz egész közönséget magával ragadta. Jelen volt a hangversenyen József főherceg ós neje, Auguszta főhercegnő is, akik bementek a müvészterembe és sorba megszólították a közreműködőket. Mikor Auguszta Knote Henrikhez ért, ez mosolyogva hajolt meg és egészen váratlanul, nagy közvetlenséggel igy szólt : — Fenség, tiszteli a kedves mamája A főhercegnő csodálkozó szemekkel nézett a művészre, aki sans gént folytatta : — Igen, Fenség, találkoztam a fen sóges mamájával, Gizella főhercegnővel. Münchenben énekeltem legutóbb £ színházban ós őfensége megszólításává tüntetett ki. Azt is kérdezte, mi i programmom. Én emiitettem, hogy idi — Ah, Budapestre ? — mondott; erre Gizella főhercegasszony őfensége Ott lakik a leányom. — Mit ízen neki Fenséged ? kérdeztem erre én. — Mondja meg neki, művész, hog tisztelem. — Ezt izente s én, ime, teljesítet ezt a kedves kötelességet. Auguszta főhercegnő megköszöni jókedvűen a kedves üzenetet és mel< gen elbúcsúzott a művésztől. Tanácsülés Csabán. Áll&thullaégetöt a hullatér helyei Békéscsaba község elöljárósága pé teken rövid tanácsülést tartott. Néhá tárgy szerepelt csak a tanácsülést De e néhány tárgy között is volt ef amely méltán tarthat igényt a csal közönség érdeklődésére. Ez a tár pedig Bajcsy Gusztáv vezető állaton előterjesztése volt a dögtór kibővíti tárgyában. A dögtér ugyanis már szí nek bizonyult a sok állati hulla be gadására s ezért kibővítéséről gond kodni kell. A tanács az előterjesz alapján meg is bízta az intézőt és állatorvosokat, hogy az ügy fogana sitására nézve terjesszenek elő mield javaslatot. Ebből az alkalomból ismét felszf hozzuk az állathulla-ógetők kérdé Az országnak minden valamirevaló rosa rendelkezik már ilyen hullaégi kemencékkel, melyek felállítását for közegészsógi szempontok tették sz ségessó. Elképzelhetjük, hogy a kül böző férgeknek és bacillusoknak csoda fészkei lehetnek azok az ugi vezett dögterek, melyeken az á hullákat, bármily veszedelmes ragá betegségben pusztultak is el : < szerűen elföldelik. Idők folyamán ez> a terekre szükség lehet még más s; pontból is. Építkeznek, kutakat áí a közelükben ós egyszerre kiüt a