Békésmegyei közlöny, 1909 (36. évfolyam) január-június • 1-51. szám

1909-05-13 / 38. szám

Békéscsaba, 1909. XXXVI-ik évfolyam. 38-ik szám. Csütörtök, május 13. BEKESMEGY POLITIKAI LAP Telefon-szám: 7. Szerkesztőség: Főtér, 876. számú ház, hova a lap szellemi részét illető Közlemények küldendők. Kéziratok nem adatnak vissza.. Megjelenik hetenklnt kétszer: Vasárnap és csütörtökön ElíOFIZBTÉSI Din : Egész évre 12 kor. Félévre S kor. Negyedévre 3 kor. Előfizetni bármikor lehet éunegyedenbelDI is. Egyes szám ára 12 fillér. Főszerkesztő: Dr. LÁNG FRIGYES. Felelős szerkesztő: GULYÁS JÓZSEF. Laptulajdonos : SZIHELSZKY JÓZSEF. Kiadóhivatal: Telefon-szám 7 Főtér, 876. számú ház, hova a hirdetések és az előfizetési pénzek küldendők. A hirdetési dij készpénzzel |helyben fizetendő. NYILTTÉR-ben egy sor közlési dija 50 fillér Döntsön a nemzet! Irta: Fábry Károly, országgy. képviselő. Békéscsaba, május 12, Perben áll a nemzet a királylyal, perben van a parlamenti többség az ellennézetü kisebbséggel. Jogállamban semminemű pert sem lehet eldönteni erőszakoskodással, és nem lehet elnyomni az ellenvéleményt sem erőszakkal. Hivatott fóruma van az igazságnak, Közjogi kérdésekben ez a fórum a nemzet Ítélőszéke ! Senki sem lehet a maga bírája, még a király sem, mert felette is áll és őt is kötelezi a törvény. Az 1897. évi XXX. t.-c. szent és világos. Szent, mert a király is szentesitette. E törvény szerint szent jogunk van ahhoz, hogy a mit a nemzet már az 1848. márc. 15-iki 12 pontban követelt, azt 1911. január 1-én megvalósíthassuk: az önálló magyar nemzeti bankot. Ezt a jogot most el akarják tőlünk vitatni. Ha e világos törvény ellenére nem lehet, hát legalább elmagyarázni; ha ezt sem lehet, hát ránk disputálni, hogy ez nekünk nem lesz jó. Lám, egyszerre milyen jó akaróinknak látszanak az osztrákok. A közös uralkodó az osztrákok, a hü alattvalói részéről igy van informálva. Sajnos, van magyar részen is egy kisebbség, melynek mindaz vörös posztó, a mit 1848-ban állítottak fel mint nemzeti követelményt. Nekik csak a közös-ügy, 1867 jó, csak a közösben való élés — a boldogság. És félnek, hogy még a király sem lesz elég állhatatos az 1867-iki közös állapot megvédelmezésében és szaladgálnak a trónörököshöz is. Gróf Zichy János a becsületes közvetítő. Mit akarnak ? A nemzet többsége akaratának letörését? megtörését? Hála a magyarok Istenének, hogy most az egyszer ehhez és ebben gyengék. A függetlenségi párt áll tömören és egyhangúlag mondja ; — juszt sem engedünk! A király állítólag vétót mondott és előre kijelentette volna, hogy: »Nem volna abban a helyzetben, hogy ha az önálló nemzeti jegybank felállítását a nemzet gyűlése elhatározná és törvénybe iktatná, hogy azt szentesíthesse" Ezzel most már ott vagyunk, hogy szembe kerül a nemzeti akarat a királyi akarattal. Sajnos, joga van megtagadni a szentesítést. Reánk pedig az a sajnos, hogy nincs olyan paragraphus törvényeinkben, alkotmányunkban, mint az angolokéban: hogy ha a parlament kétszer megszavaz egy törvényt, ugy az a királyi szentesítés nélkül is valóságos és élő törvénynyé válik. Jó lesz erre is gondolni ! Erre nekünk nagyobb szükségünk van, mint az angoloknak, mert nincs nemzeti dinasztiánk. Érdeke és többi országainak érdeke nem közös a mienkkel, sőt legtöbbször ellentétes, ezért kerül nem egyszer és éppen a nemzetre nézve legvitálisabb kérdésekben, ellentétbe a nemzeti akarat a királyi akarattal. Hányszor ütköztünk már össze? És kényszerűségből, erőtlenségből mindig — a nemzet volt kénytelen engedni. A függetlenségi pártot, mely egy 67-es koalícióval jutott kormányra, erős szemrehányással illeti a reményeiben megcsalódott nemzet, hogy ez is csak engedett, hogy kénytelen volt megalkudni a mindig nehéz, a mindig válságos helyzettel. És sajnos, hogy ezt nem a koalíciónak, nem a koalíciós állapotnak, nem a paktumnak terhére írják, hanem kizárólag a függetlenségi pártnak. Mintha ez volna az oka. Persze jó ezt a lejártatás céljára is hirdetni. És most, mikor keményen lép fel a függetlenségi párt, hogy azt a programpontot, azt a jogot, azt a törvényt, amelyet a 67-es pártok is már egyszer 1907-ben megszavaztak, melyet a király is már egyszer szentesitett—végrehajtsa, akkor ez nemcsak azért ütközik a királyi »nemtetszés "-be, mert a király most már nem akarná, hanem inkább azért, mert az osztrákok és osztrák magyarok sem akarják, akik letagadják azt is, hogy ez a nemzet közakarata, az egész nemzet óhaja volna, sőt letagadják és kétségbe vonják még azt is, hogy az országgyűlési függetlenségi párt abszolút többsége volna a képviselőháznak s így a valódi nemzeti akarat igaz képviselője és kifejezője volna. És ezt elég vakmerőek igy adni be az uralkodónak és elég vakmerőek és botorok arra sarkallni az uralkodót, hogy ebben a kérdésben ne hallgasson a közvéleményre, ne a parlamenti többségi akaratra, hanem döntsön és Ítéljen egyoldalulag önmaga. Az emberi természetben rejlik, hogy mindig inkább hajlik arrafelé, ami neki kedvesebb, vagy kedvezőbb, nem csodáljuk, ha a király is szivesebben hallgatja a közös ügy barátait, de minden erőnkkel tiltakozunk az ellen, hogy azok besugásai, vágyai alapján döntsön — egyoldalulag. Ha nem tudna eligazodni az ellenséges indulatu és érdekeiket mélyen féltő osztrákok gonosz célzatú információin és nem a közös ügy szerelmetes barátainak hatalmukat és pártjukat féltő, igaztalan és jogtalan pártoskodásain, akkor nem szabad és nem j lehet önkényü elhatározásra fektetnie 1 a döntést, hanem azt a nemzetre kell bizni. Döntsön a nemzet! Nem a királyi egyoldalú akarat. Már azért is, mert ebben a kérdésben a király felségjogai nincsenek érintve. Ebben a kérdésben kizárólag csak a nemzet, az ország gazdasági fejlődéséről, gazdssági és pénzügyi önállóságáról folyik a per. Ebben nincs hivatva a korona dönteni, hanem a nemzet, mert csakis az ő érdekéről, az ő javáról, az ő boldogulásáról van szó. Tiltakozunk az ellen, hogy a mi önállósági, gazdasági, pénzügyi, úgyszólván tehát belügyi kérdéseinkben csak a korona döntsön egyoldalulag — Bécsben. Ehhez nem elég az, hogy tetszése szerint kiválogatott és meghívott egyének részéről kér Budapesten információt, azután vissza megy Bécsbe, ott le- és visszainformáltatja magát a kamarillától, az osztrákoktól és egyszerre csak lecsap reánk a döntés/ talán éppen ezért kedvezőtlenül — Bécsből. Ha igy lenne, ha igy lesz, abban mi meg nem nyugodhatunk.. Ne egy ember, ne egyes hízelgő, elfogult tanácsadók, udvaroncok és ne az osztrákok ítéljenek a mi perünkben, hanem maga a nemzet! Apelláljunk a nemzetre! Ez az igazság! Igy megszűnik minden kétség az iránt, hogy a nemzet többsége kivánja-e a gazdasági önállóságot? vagy csak egy állítólagos, erőszakoskodó frakció? Mi nem tartunk attól, hogy a nemzet önmaga ellen és ellenünk fogitélni. Ne vonják el ebben a döntés jogát sem hatalmi szóval, sem furfanggal a nemzettől, mert nemcsak hogy soha sem lesz béke, hanem az igazságtalan erőszak megfogja bőszülni magát! De ha aztán a nemzet ítélt, akkor az aztán szent is legyen ám ugy fent, mint lent! Mert nem a nemzetek vannak a királyokért, hanem a királyok a — nemzetekért! És mert a nép szava — Isten szava ! Békésmegyei Közlöny tárcája. Tövisek. Mindig veszekedtünk, A mig együtt voltunk, Egymástól sok édes Percet elraboltunk. Most persze siratjuk, De a mult, az elmúlt, Az élő szerelem Mindörökre elhunyt. S hiába könyezünk, Fel nem támad többé, Ha mindjárt kötlyeknek Tengere öntözné. Csak szavak kellettek, Csöndes halálához, S bánat-tenger kevés Feltámasztásához. S minek is támadna Egy-két rövid napra, Csak oda kerülne Újra ravatalra. Vértesy Gyula. Két szobor. - A „Kékésmegyei Közlöny" eredeti tárcája. — Irta: Szebenyei József. A halasi református gimnáziumban iparkodtak belémpofozni tizéves koromban a tudományt. Ennek az intézetnek akkoriban nem a legjobb hire volt és Silling tanár urnák, nem tudom él-e még, az Isten nyugosztalja — Silling tanár urnák köszönhetem, hogy valami szent lelkesedéssel gondolok ma is a newyorki Grammer School No. 79-re. Annak a Silling tanár urnák — heptikás, csontos kezű ember volt — köszönhetem ezt a ma is fel-felszakadó érzést, mert ő volt az, aki folytonosan pofozott bennünket, ugy, hogy hetekig kék volt az arcunk. Mikor aztán a newyorki iskolában megismertem azokat a tanárokat, akik pofozás nélkül is tudtak tanítani, valami vad, leírhatatlan gyűlölet élt bennem a halasi református iskola iránt és ezzel kapcsolatosan nagyon szerettem az uj-világi tanáraimat. Ez a szeretetem pedig olyan meleg, poétikus érzés, hogy ma is fel fel lángol bennem, ha eszembe jutnak azok a szeretetteljes, szives emberek, akiktől mindent el akartam tanulni és akikkel szemben csak az volt a gyerekambicióm, hogy meglegyenek velem elégedve, hogy szeressék az iparkodásomat, a szorgalmamat és becsületességemet, mig például a Silling tanár úrral kapcsolatosan csak egy érzésre tudok emlékezni, arra, hogy féltem tőle. Arról az én amerikai iskolámról szeretnék mesélni, mert amit szeretünk, arról szivesen beszélünk. A Grammer School No. 79. az első utcában volt és jártunk benne fiu-diákok néhány ezeren. Február 22-én minden esztendőben nagy ünnepünk volt az iskolában. Az a nap volt Washington születésének évfordulója, tehát nemzeti ünnep, amit meg kellett ünnepelni. Arrafelé az iskolában nem ugy értelmezik a nemzeti ünnepeket, mint nálunk. Itt ha ünnep van, nincs előadás, a nemzeti hőst ugy ünnepli a gyerek, hogy otthon, vagy az utcán kihancurozza magát és áldva dicséri a hőst, akinek ezt a szünetnapot köszönheti. A Washington-évfordulón reggel kilenckor mi pontosan megjelentünk az iskolában, hogy azok, akik ismerték jól Washingtont, elmeséljék nekünk a nap jelentőségét és hogy belénk oltsák mindazokat az erényeket, amikben Washington bővelkedett. Tisztán emlékszem : sohasem arról beszéltek nekünk, fogékony lelkű fiugyerekeknek, hogy milyen nagy volt Washington államférfiúi tehetsége, hogy a világ politikájára milyen kihatással volt az ő szereplése, hogy az államfejlődésre milyen volt a hatása, hanem mindig azokat az erényeket emlegették, azt kellett magyaráznunk, hogy miben rejlett Washington hősiessége, jellemessége, önzetlensége, hogy milyen példákat tudunk az életből felhozni ezek mellett az erények mellett és hogy miben állt az ő nagysága általában. Valóban, a világtörténelem legelrejtettebb világában sem találok hozzá hasonló embert. Az önzetlensége, a szerénysége, nagy tudása, tehetsége, államférfiúi kötelességei amellett, hogy egy1 szerű polgári életet ólt, jó családfő, jó férj és kedves barát volt, aki egy világbirodalmat teremtett az ő mezítlábas katonáival, párját ritkitják a világ történetében. Aminap a városligeti tó mellé vetődtem és véletlenül oda botorkáltam a Washington-szobor mellé. A régi melegség, a sok hódolat, amiket azok a nemzeti ünnepek belémoltottak, azok a a lelkes, rajongó mesék az ő nagyságáról, amiket szinte belevéstek a lelkembe, mind fölszakadtak itt a Keleten, a téli ködös levegőben és szerettem volna megölelni az érc-szobor lábait. Leültem a szobor kőtalapzatára és az elhagyott szürkületben, a csöndes tó mellett lejátszódott előttem az a mese, amit könyes szemmel hallgattunk végig egy február 22-én a Grammer School No. 79-ben. Voltak romantikus, szép történetek abban a szabadságharcban, amely felszabadította az amerikai Egyesült-Államokat. Nagyon rosszul állt egy télen a szabadságharc ügye. West-Point vára volt még az egyetlen, amely tartotta magát. A szép, csodaszép West-Point, a Hudson partján. Bevehetetlen erősség. A vezére, a parancsnoka azonban áruló lett. Pénzért ós rangért át akarta játszani a várat az angolok kezére. A fővezér, Clinton generális, egy Andrée nevü fiatal őrnagyot bízott meg az árulás lebonyolításával. Ez bejutott a várba, megkapta a rajzokat, a terveket és a mezítelen lába ós a harisnyája közé rejtve, indult gyalogosan, amerikai uniformisban vissza az angol táborba. A történelem azt bizonyítja, hogy ha ez az árulás sikerült volna, Amerika ma alighanem angol gyarmat volna. De nem sikerült. Ahogy Andrée ballagott csendesen visszafelé, három amerikai megállította, gyanús volt, kikutatták, megtalálták az iratokat ós bár ígért nekik ezreket, mégis bevitték a főhadiszállásra Washington elé. Ez az Andrée daliás, szép, huszonnégy esztendős francia ember volt, akit a kaland vágya vitt az angol hadseregbe, az amerikai forradalom színhelyére. Nagyon müveit, igen tehetséges katona volt, őrnagyi rangot viselt a hadseregben és a jelen megbízatása is amellett bizonyított, hogy Clinton tábornok nagyrabecsülte. Benedikt Arnold, az áruló generális