Békésmegyei közlöny, 1909 (36. évfolyam) január-június • 1-51. szám

1909-04-11 / 29. szám

2 Békéscsaba. 1909 április II. triával egyezzünk meg. Éppen olyan, mint mikor az osztozkodó testvérek egyike azt mondja a másiknak, hogy: „a két ló közül választhatsz, de azt megmondom, hogy a Szürkét nem adom !" Előre is tudhatjuk, hogy Ausztria — ha csak tőle függ

L— semmimód sem egyezik abba bele, hogy bennünket karmai közül — ilyen fontos pénzügyi téren — önállóságra elbocsásson. De hát ezt — törvény szerint — nem tartozunk tőle kérni, mert nekünk meg van a saját jogunk ahhoz, hogy a saját bankunkat — megkérdezése nélkül is — felállíthassuk. De erre meg az uralkodó hogy mit fog tenni? — sajnos — megint nem tudhatjuk. Van jog, van törvény és nincs azt végrehajtani kellő erőnk. De ha nincs erő, akkor az valóságos nemzetközi csalás volna, amit Ausztria velünk szemben 1907-ben elkövetett, mert minden tisztességes kereskedő is, ha egyszer valakivel kiegyezett, megegyezett és portékája árát is felvette, ugy az egyezséget becsülettel be is szokta tartani. De hát ilyennek ismerjük-e mi 400 óv óta az osztrákot? Az osztrák nagyon jól tudja, hogy az önálló bank előfeltétele az önálló vámterületnek, nagyon jól tudja, hogy ha ez az előfeltétel megvalósítása most sikerül, ugy 1917. évben az önálló vámterület is meglétesülhet, ami által a gazdasági elmaradottság és lekötöttségből felszabadulunk és Ausztria nagyon sok szép és nehéz milliócskától esnék el. Hanem ha ezt mi is tudjuk és nemcsak tudjuk, sőt fájdalmasan érezzük is, akkor annál inkább és annáj erősebben kell e jogunk órvényesitósón küzdenünk, összetartás ós legnagyobb kitartással dolgoznunk. És sajnos — mit látunk? Ebben a gazdasági életkérdésben is kétfelé szakad a nemzet. A kishitűek, a kislelküek félnek, hogy egy önálló magyar bank nagy gazdasági rázkódtatással, esetleg hátrányokkal és veszélylyel fog járni; a másik rósze pedig attól retteg, hogy ismét összeütközés támadhat ebből a — koronával. Arra el kell készülve lenni, hogy esetleg áldozatba, anyagi veszteségbe is fog kerülni, de hol van harc, mely áldozatba ne kerülne? Talán arra is kerülhet sor, hogy összeütközés támad a nemzet és az osztrákok által vezetett — kamarilla között, de lehetett-e csak valaha is valamit szépszerivel kivívni ? Gyáva és nem magyar az, aki a harc elől félve félrevonul. Ám jöjjön, ha kell, harc ;mi a jog és törvény alapján állunk, jogosan és törvényesen követelhetjük, hogy e jogunk megvalósittassók s ha tömörülünk, ha ebben egyek leszünk, ugy nem foghat ki rajtunk ... sem az osztrák .. . sem az .. . ördög, s az 1899. évi XXXVII. t.-cikk nem maradhat csak irott malaszt, mint a hatvanegy év előtti április 11-ón szentesitett törvények, hanem életre kél, kell, hogy életre keljen! Ugy is legyen! A Virágvasárnaptól Húsvétig terjedő időszakát az évnek a keresztyén világ Nagyhétnek nevezi. Ma azonban gúnymosoly villan föl sok ember arcán, ha a vallásos költészet ezen magasztaló elnevezését hallja. És ez, ha nem helyeselhető, de igen is érthető dolog. Mindent bírálgató, sokszor kegyelet nélkül agyonbiráló korunk légkörében legtöbben ma semmit se tartanak nagynak, kivéve tán saját egyéniségüket. A zivataros légáramlat ellen nehéz Zeppelinnek küzdenie. És ő mégsem tesz le a fáradságos küzdés sikerének reményéről. Bátorítja őt életkockáztató küzdelmében a hit ereje. Ugyanígy az erős hit teszi a vallásos embert bátorrá, midőn a Nagyhét időszakához fűződő világtörténeti események méltatásába merül s idegesek túlzásának bélyegzi azt a fölvillanó gúnymosolyt, mely a „Nagyhét" szónak hallatára sokaknál mutatkozik. Kár lenne tán azokkal vitatkozni, kik onnan származtatják a „Nagyhét" elnevezését, hogy ez a nagyböjtnek véget vet. Ki böjtöl ma? Talán csak az, kit helyzetének rosszul leplezhető nyomorúsága ily önmegtagadásra kényszerit. Azokkal se lenne tanácsos szóba állani, kik anyagias életnézetükhez akkor is makacsul ragaszkodnak, ha annak lelküket megnyugtató erejében maguk se hisznek. Ezek aztán korunk csodás találmányainak magasztalásában fáradhatlanok. Elvakítja őket a villamos fény ragyogása s közéletünk erkölcsi hanyatlását e káprázat miatt alig sejtik. Csodákat beszélnek a színképelemzés kioktató hatásáról, melyek a térbeli végtelenség titkairól szólnak s nem hajlandók beismerni azt, hogy a nagy értelmi fejlődés dacára társadalmunk vallás-erkölcsi életében nagyon tökéletlen és beteg. Elragadtatással beszélnek a Röntgen-sugarak mindent megvilágosító bűvös erejéről s nem akarják észrevenni, hogy napjainkban nem ritkán már a gyermekvilág lelki életében is különböző bűnök rozsdája emészti az ártatlanság szűzies tisztaságát. Nyomozzák a láthatatlan világ bacillusait s azok romboló működésében felismerik a közromlás okát, de nem akarnak tudni a megmérgezett közgondolkodás és elaljasodó közérzület azon veszélyes tüneteiről, melyek az életszabályozó eszmék és erények iránti tiszteletet napjainkban aláássák. Ezek a lelki élet szükségleteit megismerni nem törekszenek, vagy tán elismerni nem is akarják s bírálgató pesszimizmus alapján állva, a Nagyhét idejét tartalmatlan ürességnek nézik, mely felmerül a számítgató értelem előtt köd és pára gyanánt, hogy csakhamar minden lélekmivelő befolyás nélkül alámerüljön a gyorsan muló idő végtelenségébe. Egészen másképp fogja föl azonban a vallásos lélek a Nagyhét tanulságos emléknapjait. Az erkölcsi igazságok iránt fogékony vallásos lélek előtt felujulnak az isteni célok megvalósításáért magát feláldozó Isten-ember végső küzdelmei. Szinte hallani véli az ingatag néptömeg Hozsanna!" kiáltását, midőn hitünk szerzője virágszőnyegen Jeruzsálembe vonul. Látja életét nemesítő emlékei közül kiemelkedni ama jelenetet, midőn a szemkápráztató népszerűség a gyanúsítás, rágalmazás és ármánykodó árulás mérgező befolyása alatt fékezhetlen gyűlöletbe- csap át. Felujul előtte az a siralmas látvány, midőn búskomor sejtés között drága Mesterükkel a tanítványok az utolsó vacsorát ülik, melynek végén a pénzéhes, elpártolt áruló csókja a vérszopó ellenség kezébe szolgáltatja azt, ki soha senkinek sem vétett. Felemelkedik előtte a Golgotán a nagypénteki kereszt, a tövissel koszorúzott véres fő, mely a megalázó keresztfán halálos küzdelmeiben is Istentől kér bocsánatot a bűnös emberiségnek érdekében. Látja az isten- és emberszeretet ártatlan áldozataként meghalni azt, ki halálával uj életet szerzett követőinek. Látja, amint a drága Mester hívei kínos fájdalomban roskadoznak, hitükben ingadoznak s a zsarnoki hatalom dühétől remegve elzarándokolnak a szent sírhoz, honnan e hír örömhangja zeng feléjük: „Akit kerestek, nincs itt! Feltámadott!" E megrendítő világtragédia minden eseménye a Nagyhét minden pillanatát gondolkodásra serkentő erővel szólaltatja meg a hivő lélekben: „Boldogok, akik hisznek!" Vajha bennünk is élne e reményt fakasztó és sikeres küzdésre képesitő erős hit akkor is, ha nemcsak vallásunk közel kétezredéves történetével, de hazánk és magyar nemzetünk ezeréves küzdelmes fejlődésével foglalkozunk! Vajha bennünket is lelkesítene közéletünk küzdelmeiben az a meggyőződés, hogy amig nemzetünk életérdekeiért önzetlenül harcolunk, Isten védelme alatt állunk! Vajha élne és uralkodna mindenkor bennünk is azon közérzés, mely nem kétkedik abban, hogy mig nemzetünk jogos követeléseinek megvalósítására törekszik, addig a nemzetek sorsát intéző Mindenható ad nekünk önzetlen vezéreket, józan belátást, törhetlen erőt és egyetértő akaratot arra, hogy jobb jövő felé emelkedjünk. A kishitűek elvesztik az önbizalmat s ott válnak gyávákká, hol önerejükre támaszkodva különben célhoz juthatnának. Ellenben a bátrakat Isten is segíti. Lám, a keresztre feszitett Megváltónak követőit, ezt a kis csapatot is az erős hit tette képessé arra, hogy felvegyék a küzdelmet a velük ellenszenvező pogány világgal szemben s végre is diadalra jutottak. Magyar nemzetünkben — hála Istennek ! — van ész, erő, akarat s törhetlen életképesség és ha mindezt a nemzet jobb jövőjébe vetett erős hit éltető hatalommá egyesíti, előbb-utóbb a pokol kapúin is diadalmaskodunk. Az uj életre ébredés e tavaszán, a hazafias, önzetlen uj életre feltámadás reményétől áthatva, boldog húsvéti ünneplést kíván kegyes olvasóinak Banka Gyula. Köztisztviselők helyzete. A magyar köztisztviselők a magyar közéletnek, államnak, vármegyének és általában a társadalomnak a legrosszabb helyzetben levő tagjai. Sokat emlegetik a kisbirtokos- és munkásosztály súlyos helyzetét, azonban ma már azokon is segitve van s az állam ujabb és ujabb törvényhozási intézkedésekkel siet a segítségükre, csak a tisztviselői osztály az, amely ki van szolgáltatva minden oldalról reánehezedő életfentartási viszonyoknak. Lássuk csak a magyar köztisztviselőknek ez a helyzete hogyan is áll elő, mik a bajnak az okai s mik volnának a teendők, hogy a helyzet javuljon. A magyar köztisztviselőnek, még mielőtt erre a pályára lépett volna, 16—20 évi tanulmány utján kell a képesítést megszereznie abból a célból, hogy a tisztviselősködést a legalsó fokon megkezdhesse. Ez a 16—20 évi tudományos kiképeztetés, ami a gyakorlatban való kivihetősóget illeti, — mondjuk — nem olyan nagy dolog, bár annak, aki komolyan tanulni akar ós tud, sok fáradtságot okoz, de az idő tekintetében igenigen hosszú és egy egész kis vagyont jelent a tanittatási költségekre fordított összeg. És már most mit látunk? Az ifjú kikerül az iskolából, telve szebbnélszebb reményekkel és dicsvágygyal, a tisztviselői pályát, amelyet választót!, szépnek találja — mert még nem ismeri — dolgozni s a saját munkája után akar megélni és kinevezik — díjtalan fogal! tnazó gyakornoknak. Nagynehezen eljut a ranglétra legalsó fokára, fizetése lesz 1400 korona s — Az volna jó nekünk, Anna. De hát nem volt a kérdésemben semmi, ami bánthatna téged. Önkéntelen jött . . . tudni akartam valamit ... De kérlek, kezdj hozzá a mesédhez. Mindjárt félnégy. — És neked négykor nyilván randevúd van ? — nevetett a leány idegeskedve. — Nincs, — mondta a férfi hidegen és cigarettára gyújtott. —De kissé feltűnők leszünk a sétáló publikum előtt. Te pedig kerülted a föltűnést valamikor. Vagy nem ? — Ne beszélj igy, Sándor. Fáj ez a hang tőled. Hiszen nem, ismersz és nem tudod, hogy mit érek! És azt sem tudod, milyen rosszul becsültek meg azok, akik azt mondták, hogy szeretnek. — Oh . . . többen is voltak, Anna ? Azt gondoltam, Oyögy az első férfi az életedben. — Az első férfi te vagy az életemben. De mielőtt Györgyöt megismertem, jegyese voltam valakinek Azt hittem, hogy szeretem s fiatal, fehér, meleg énemnek minden ragyogó álmát az ő alakjához álmodtam. Röghöz kötött mivoltából magammal akartam ragadni az én csillagoktól besugárzott világomba. És ez az ember hideg pástétomnak nevezett és megcsalt az első asszonynyal, aki az útjába akadt. — Hogy tudtad meg? — Hogy tudják meg az ilyet? Mindig kerül egy egy irgalmas hóhér, aki megölje a legszebb álmainkat. Én akkor meg akartam halni. Undorodtam az élettől, a szerelemtől, — magamtól. Ugy éreztem, hogy a csókjának az emléke beszennyez. Borzasztó időket vergődtem át. Azután megtanultam mindent, ami fiziologia és megértettem, hogy nem ő volt a hibás, hanem az én elzárt nevelésem. De segíteni már nem lehetett a bajon. Undorodtam tőle és az egész világtól. Akkor jött György és egy alkalommal elmondtam neki az én szerelmi hajótörésemet. György mosolygott rajtam. Szegényvérü, sápadt álmoknak nevezte az érzéseimet és azt mondta, hogy fel fogja költeni bennem az asszonyt, a szerelmes asszonyt. És én ugy vágytam rá, hogy valaki megértsen, valakivel együvé dobbanjon a szivem ; ugy féltem a magánytól, amely lélkemet lassú szárnycsapással feketén körüllengte, hogy elhittem neki mindent. Elhittem, hogy felköltött, elhittem, hogy a csókjában megtalálom a nagy, gyönyörű lázakat, amiktől ember-virágok fakadnak. Hagytam csókolni magamat és nem éreztem semmit. Se lázat, se undort. Azt gondoltam, hogy talán az én idegrendszerem beteg, magam vagyok perverz és nem fogok gyönyört találni soha csókban, ölelésben. De annál több szikrázó, hideg lángolást, annál csodásabb, észvesztőbb, halálo sabb szépségű álomlátást vártam a lelkünk szeretkezésétől. Két olyan intellektus, mint György meg én, — gondoltam — minden szépet és nagyot megtalál együtt, ami van, volt és lesz ezen a világon . . . — És akkor a menyasszonya lettél. Elutaztál az édesanyjához és végigünnepeltetted magad a famíliájában, mint György jövendő felesége . . . — Ne mondd ki ezt a szót, — könyörgött Anna, — iszonyodom . . . Igaz, elmentem. Vágytam rá, hogy egy kicsit dédeli gessenek, szeressenek. Olyan szegény voltam ! De ha nem volt helyes, miért hagytál menni ? Miért jöttél velem ? — Hát nem te hívtál ? Hát nem én vagyok az egyetlen rokonod ? Bár inkább vitted volna magaddal Mari nénit, hogy ne kellene látnom a riadt, kijózanuló tekintetedet, amivel körülnéztél a biedermeieres vizitszobában, mikor ketten maradtunk ! Azóta mindig ezt a pillantést látom és tudtam, hogy mi vár Györgyre. A leány megint csak vállat vont. — Azt hiszed, hogy a szűkös viszonyok, a korlátolt emberek voltak fcim ki' ábrándító hatással? Nagyon tévedsz. Egyszerűen megéreztem abban a percben, hogy nem Györgyhöz s az övéihez tartozom, hanem hozzád. És ha jól megfigyeltél volna, nem » kijózanuló"-nak mondanád a nézésemet, de mámorosnak. Mert ugy néztem rád, mint aki azt várja, hogy ragadd meg a kezét és fuss vele messze, messzire . . . \ — Késő éj volt, Anna. — Mit tesz az? Hát futottunk volna az éjbe, az éjbe ... De te nem mozdultál. Ahelyett bejött György és leült mellém a bársonyszófára. A néni is betipegett és kihúzta a virágpohárból az egyetlen szál rózsát és erővel a hajamba tűzte. És én tűrtem a lehetetlen komédiát, tűrtem, hogy György a kezemet csókolgassa, az anyja a fejem simogassa, — olyan mindegy volt már akkor minden! Láttam, hogy nem szeretsz és azt mondtam magamban: rá fogok taposni a szivemre és leszek György1 nek hűséges, szerető párja. — Nemes elhatározásod pecsétje volt az a hosszú, odaadó csók, amivel jó éjszakát kívántál neki? — kérdezte a festő s a hangja gúny és elfojtott düh között ingadozott. — A hosszú, odaadó csókkal tőled búcsúztam, — mondta a leány lassan, — s még akkor azt hittem: örökre. Azután egyedül ma/adtam a biedermeieres szobában és vártam, hogy történni fog valami. Fáradt voltam az úttól, de csak felöltözve ültem az ágy szélén egész éjjel s egyre az ablak felé figyeltem. Ugy éreztem, hogy lépéseket kell hallanom, hogy egy kéz halkan megzörgeti az ablakot s egy hang, a tied, hivni fog magával az éjbe, az éjbe. Aztán megvirradt és a fehér mollfüggönyön keresztül lángoló, narancsszínű sugár ömlött a vállamra. Kinyújtottam a karomat a fény irányában és a kezem olyan áttetsző rózsaszín lett ebben a világításban, mint egy barackvirág-szirom. Üde, gyöngéd, harmatos. Es neki ez a kéz nem kell, gondoltam, s olyan kimondhatatlanul fájt valami bennem. Akkor csattant odakint a konyhában az ajtó s a tornácon csakugyan a te lépésed hallatszott Szóltál is a nénihez, hogy nem maradhatsz, megfeledkeztél sürgős,elintéznivalókról. Mentsenek ki nálam. Es mentél. És én vártam, hogy az ablakom alatt egy fél pillanatig tétovázni fog a lépésed. Es a szivem minden húrja a szétpattanásig feszülten várta J. . . De nyugodtan mentél tovább, egy félp.illanatra sem állottál meg. Es akkor gyorsan ledobáltam a ruháimat s belebújtam a

1 rettenetes, csupatoll ágyba, fülemig huítam a nagy pehelydunnát s fogvacogva próbáltam Löwy Jakab L. és Társa cég férfiszabó-üzlete Békéscsabán Csakis kiváló minőségű árúk, Az ország neves üzleteivel versenyttartó szabás, kivitel. Főtér, a kath. templomival szembea. Közbizalmat szerzett és pontos kiszolgálás. Polgári és katonai egyenruhák.