Békésmegyei közlöny, 1909 (36. évfolyam) január-június • 1-51. szám

1909-01-14 / 4. szám

I Békéscsaba zott egyebet, minthogy a törvényhatóság Tótkomlós és Sámsom községek bevonásával alakitsa meg a vasútépítő részvénytársaságot és elfogadva az átdolgozott terveket, azokat jóváhagyás céljából terjessze fel sürgősen a kereskedelmi miniszterhez, aki kizonyára mielőbb és gyorsan meghozza döntését, mivel a tervek átalakítása teljesen megfelő az általa hangoztatott kívánságoknak és követelményeknek. Mint illetékes helyről értesülünk, Hódmezővásárhely tanácsának az a szándéka, hogy mihelyt az átalakitott tervek jóváhagyva leérkeznek a minisztériumból, nyomban meghirdeti a vasút építésére a nyilvános árlejtést s annak eredményéhez képest, — akkor már minden irányban tájékozott lévén a vasútépítés költsé *eiről, — nyomban megalakítja a részvénytársaságot, ezzel egyidejűleg természetesen gondoskodva arról is, hogy időközileg a kereskedelmi minisztériumban megtartassák az engedélyezési tárgyalás. Ha mindezek a dolgok megtörténnek, akkor még csupán a vasút üzemfentartásának és igazgatásának kérdése körül kell végleges' és szerződéses megállapodásokra jutni az Alföldi Első Gazdasági Vasút részvénytársaság igazgatóságával s ezek után kezdetét veheti a vasútépítés, mely elé Tótkomlós és Sámson birtokossága annyi reménységgel és várakozással tekint. Szó sincs róla, a vasútépítés ügye még sok utánjárást, sok tanácskozást és több oldalú körültekintést igényel, de mi bizunk abban, hogy ha az érdekeltség lelkiismeretesen és fáradságot nem ismerő ambícióval néz utána a dolognak, még a jelen év folyamán kiépíthető lesz a keskenyvágányu vasút, amely a tiszai rakpart kihasználásával és értékesítésével szoros összefüggésben áll. Öngyilkos gyulai iparos. Beleugrott a kútba. A vármegye kályhásmestere, L uk á c s Péter, különös módon vetett végett vasárnap délelőtt életének. Beleugrott az udvarán lévő gémes kútba és mire észrevették tettét, már meg is halt. A városszerte ismert ember öngyilkossága nem nagyon lepte meg Gyula lakosságát. Mindenki tudta, hogy az életének nem lesz jó vége. Utóbbi években ugyanis nagyon odaadta magát az ivásnak. Üzletét elhanyagolfa, nem nézett utána semminek. Minden jövedelmét a korcsmákba hordta, ugy hogy régebben elég tekintélyes vagyonnal rendelkező iparos fokozatosan szegényebbé és szegényebbé vált. Mint ilyen esetekben szokás, vége lett egyúttal a család békének is. A háborúság és civakodás lett otthonos a Lukács-féle portán. Felesége folyton kérlelte, hagyjon fel az ivással, térjen vissza a rendes emberek társaságába" nézzen a mestersége után, de nem használt semmit. Lukács megígérte ugyan' hogy megváltozik, de a jóbarátok és borcimborák csábitgatásainak nem tudott ellent ádani. Végre is felesége azzal fenyegette meg, hogy elválik tőle, ha meg nem javul. Ez sem vezetett eredményre. Lukács tovább folytatta a dorbézolást. Az asszony ekkor beváltotta a fenyegetést és benyújtotta a válókeresetet. Vasárnap volt az első nap, amelyen üres lett a Lukács Péter háza. Meg volt tehát a jogcím is az ivásra. Lukács alaposan beborozva ment haza déltájban. Még részegen is érezte azonban, hogy hiányzik az asszony. Hivta, hívogatta, de hiába. Szavaira senki sem felelt. Végtelen keserűség fogta el ekkor a lelkét. Leborult az asztalra és sírt, Majd hirtelen elhatározással kiszaladt az udvarra ós belevetette magát a kútba. A házbeliek nagysokára vették csak az öngyilkosságot és kihúzták a kútból Lukácsot. Már ekkor azonban késő volt minden segítség. Az öngyilkos kályhásmestert kedden temették el nagy részvét mellett. A szegény leány szerencséje. Húszezer koronás nászajándék. — Külön fővárosi tudósítónktól. A Duna partján és az Adria mentén egy időben szárnyal a hir egy dúsgazdag budapesti gyárosról, aki nagylelkűségének egészen különös és meglepő tanújelét adta. Egy eljegyzési értesítésre azzal felelt, hogy borítékba tett húsz darab ropogós ezres bankót és elküldte a boldog leánynak, aki legjobb esetben is egy meleghangú táviratot várt. Az eset azonban nem ilyen egyszerű, mert ahogy semmi sem történik a világon ok nélkül, legkevésbbé történhetik bizonyára az, hogy egy milliomos csak ugy máról-holnapra meglepetésképpen húszezer koronát ajándékoz valakinek. Szegényebb fajta emberről talán el lehetne ezt hinni, de nábobnál nem vameghivását nem akarta visszautasítani, tehát elfogadta s igy egy napon a szép Izár-völgybe rándultunk. Huber útközben hirtelen rosszul lelt, persze csak kifogás volt az egész s a legközelebbi fogadónál kiszállott, mert mint mondta, érzi, hogy csendben pihenni kell pár órát s ezután én vettem át az autó vezetését. A hölgyek ^ellenkezése dacára, mind sebesebb ütemben haladtam előre s mig végre őrült rohanással száguldtunk és egy hirtelen kanyarulatnál a távolból szakadék tátongott, én a néni felé fordultam s rémes hangon szóltam : — Oh, nagynénék legjobbika, tönkre akar tenni három emberéletet, vagy nekem adja hugocskája kezét? — Nénike, édes néni, mondjon igent, — kérlelte Margót — vagy szerencsétlenség történik. A nagynéni az automobilból kihajolva, észrevette a közeli mélységet, holtra sápadt és . . . igent mondott, beleegyezett kérésünkbe. Örömrivalgással hirtelen más irányba tereltem az autót és vissza töffögtünk Huberhez a fogadóba. — El vagyunk jegyezve, egymáséi leszünk, — kiáltottam felé messziről. — Ennek őszintén és szívből örvendek, — szólt Hubar, — hisz most bevallom, hogy én is azon a pon;on vagyok, hogy ... A néni lesújtó pillantással mérte'végig Hubert ós e pillantás hatása alatt hirtelen elhallgatott. A néni ugy látszott, most értette csak meg, hogy összeesküdtünk ellene mindanynyian, de mindennek dacára megtartotta szavát, hü maradt Ígéretéhez, mivel az elmeséltek után hat hét múlva meg volt az esküvőnk és ón Margotom boldog férje vagyok. — Izgató, érdekes kis történet, — szóltam. Braun kacagott. — Itt lakunk, — mondotta — jöjjön fel hozzánk, bemutatom feleségemnek. Hívásának engedve, nemsokára elegánsan bútorozott szalonban ültem, egy végtelenül bájos asszonykával szemben. | — Ön, uram, automobilon jött 1 Münchenbe? — kérdezte ő. — Oh bárcsak ón is utazhatnék már egyszer. Látja, kérem, én soha, de soha életemben nem ültem.autón. — Nagysád elfelejti, — szóltam ón mosolyogva, — az eljegyzése előtti napot, mikor nagynénjével . . . — Nagynénémmel? Nincs nagynéném. Meglepetéssel tekintettem barátom felé, ki a legártatlanabb arccal élvezte cigarettáját, ügyet sem vetve felém. — Szüleim falun élnek, — folytatta beszédjót a fiatal asszony, — atyám rajong a szép jukker fogatokért, azonban semmi érzékkel sem bír a benzin, vagy gáz-jármüvek iránt, az uracskára jövedelme pedig njég nem elég arra, hogy mi az automobil-sportnak hódolhassunk. — Tehát nagysád nem árva ? — Isten mentsen ! — Na, dehát akkor igazán nem értem. Braun kényelmes karosszékéből felállott és egész nyugodtan igy szólt: — Nos hát, tudja meg, édes barátom, hogy én azt akartam bebizonyítani önnek, midőn eljegyzésem állítólagos történetét elmondtam, hogy nem csupán önöknek, költők, írók, újságíróknak van élénk képzelőtehetségük, de még anyagot is akartam szolgáltatni önnek, egy kis tárca megírásához. Erre már igazán nem volt ellenvetésem, siettem is azon melegében megírni azt, de ha talán kedves olvasóimnak nem eléggé tetszik, tessék panaszaikkal Braun úrhoz fordulni, mivel az egészért ő vállalta el a felelősséget. gyünk hozzá ^jisva, mert azok már a mesében is Mszivüek voltak. Pólából, az osztrák-magyar kikötővárosból a napokban levelet kapott csepeli Weisz Manfréd, az Európaszerte ismert töltény- ós konzerv-gyáros. Egy hadbiztos özvegy^ illedelmesen tudtára adta, hogy a leánja menyasszony. — Talán emlékszik még a leányomra — irta az asszony — abból az időből, mikbr még ólt az urau ós móltóságod sűrűn megfordult nálunk Régen volt ez, idestova tizenhét esztendeje, de talán még nem felejtette el. Ez bátorít fel arra, hogy értesítsem a mi családi örömünkről. Weisz Manfréd meghatottan olvasta a levelet, derengett előtte sok régi szép emlék, majd felütötte az üzleti könyveket és — már emlékezett. Igen, jó barátja, meghitt embere volt a pólai hadbiztos, ami érthető is: a gyáros szállítója volt a hadseregnek, a hadbiztos pedig átvette a szállítmányokat. Ott Pólában ő vette át, másutt mások, sok hadbiztossal yolt ós van ma is dolga csepeli Weisz-nak, aki milliókra rugó árúkat és hadiszereket szállít az ármádiának. Tehát: elolvasta a levelet és nyomban elintézte. Válaszolt az özvegynek, szívélyesen gratulált és meleg szavakkal aposztrófálta a boldogult hadbiztost. — Mintha ma is látnám, - irta — kedves, derék ember volt és bizony most is megindultan gondolok reá. Oh, hogy nem élhette meg a leánya örömünnepét. A levél azonban nemcsak ezektől az alkalmi szólamoktól dagadt, hanem húsz darab vadonatúj ezrestől, amiket a gyáros odafektetett a meleg sorok közé, ezzel a sokkal szerényebb összeghez illő megjegj'zóssel: — Tiszteletem ós megemlókezósem csekély jeléül küldöm bájos leánya számára ezt a mennyasszonjú ajándékot. A nagypecsétes levél Pólába érkezett. Elképzelhető a sovány nyugdíjból élő özvegyasszony meglepetése, a mennyasszony boldogsága és ámulásbámulás mindenütt, ahová híre futott a pesti gyáros ritka áldozatkészségének. Ma is kózről-kézre adják a levelet a nagy garnizonban, sőt a pólai szenzáció bejárja a hadsereg többi fészkét is, ugy hogy nincsen ma a k. u k. Armcenak népszerűbb szállítója Weisz Manfrédnál. Budapesten meg a gyáros mondta el az esetet néhány bizalmasának. Akadt egy, aki megütközve tudakolta, hogy lehet kereskedő ember ilyen könynyelmü. — Azt érteném, — mondotta szemrehányóan a barát — ha még élne az a pólai hadbiztos . . . Weisz Manfréd csöndes mosolylyal válaszolt: — Tudod, barátom, babonás ember vagyok. Meghalt, meghalt, az igaz, de ón hiszek a lélekvándorlásban. — Ki lehet ez ? Ki lehet ezr ilyen kérdések hangzottak el egyn után. Nem ismerte senki. A korcsmá ia csak a vállát vonogatta, mikor tu kozódtak tőle az idegen felől. A csodálkozás azonban akkor t el tetőpontját, mikor az idegen elő

1 kabátja zsebéből egy tányér nagysé üveget, óvatosan megtörülgette zs kendőjével ós fürkószően vizsgálta TÍ keresztül a padlót. — Mi az ördögöt nézhet ez az e ber? . . Ki ez, mi ez? . . Valami pi féta, vagy apostol ? — csak ez a kérd hangzott mindenfelől. A rejtélyes idegen, mikor látta, hoj a kíváncsiság már elérte a maximumo hirtelen felállott és recsegő, borízű ha: gon a következő beszédet tartotta: — Magyarok ! Emberek ! Én vagyc az a hires Rideg János, aki mindej tud a nap alatt. E nagy üvegen keres tűi, melyet egy éjszaka álmomban kii dött Mihály arkangyal: be látok a föl alá és meg tudom mondani, hogy vanpénz elásva vagy nincs. Tudok ezenki vül betegeket gyógyitani, haldoklóka visszaadni az életnek. Szóval minden tudó vagyok. Forduljatok hát hozzáír emberek mindenféle dolgotokban. Nem bánjátok meg, mondhatom. A gyulaváriak csakugyan kaptak az alkalmon. Hamarosan körülvették a mindent tudó prófétát, ostromolták kérdésekkel, adtak neki enni-inni, amennyi csak belé fért. A barátkozás folyamán aztán kijelentette az idegen, hogy jó pénzért bárkinek hajlandó megvizsgálni, hogy van-e pénz elásva a háza tájékán. A gyulaváriak— ami természetes is.— erre rettentő kíváncsiak voltak és csakhamar tekintélyes summa került a próféta bugyellárisába. Erre megindult a menet. Sorba jártak egy csomó házat, meg udvart. Az idegen a nagyító üvegen keresztül figyelmesen megvizsgálta a talajt, de kevés szerencsével. Mindenütt csak azt a stereotip választ adta : — Itt nincs elásva pénz. Aminthogy igaz is volt. Egyik helyen meg egy beteg gyereket vizsgált meg és csekély 10 koronát csalt ki tőle. Másutt szörnyű szerelmes pillantásokkal méregetett végig egy Tóth Esztei nevü hajadont, akinek megígérte, hogy nemsokára érte jön ós elveszi feleségül Attól is kicsalt ez ígéret fejében egy ki: pénzt. A gyulaváriak csak akkor kezdte! gondolkozni az idegenről, mikor jé megrakodva elutazott. Akkor látták csa be, hogy csalóval volt dolguk. Feljeler tették tehát a csendőrségnél, merl^ csak hamar kinyomozta a rejtélyes „tudós"Rideg János simándi csizmádul sze mélyében és megindította ellene az e.' járást. A gyulavárii „tudós" Meglátja a föld alatt a pénzt! Nevezetes vendége volt a mult héten Gyulavárinak. Az egyik korcsmában ugyanis, éppen mikor tele volt vendéggel, megjelent egy középtermetű ember, akinek deresedő haja a vállaira omlott és kopott kabátjának a gallérja tudós módra fel volt gyűrve. Hogy tudós volta annál szembetűnőbb legyen, még pápaszem is fityegett az orrán az idegennek. A jó gyulaváriak érthető kíváncsisággal lesték a tudós férfiú mozdulatait. Ő pedig gondoskodott arról, hogy a figyelem állandóan felé terelődjék. Kakátját ünnepélyes gesztusok kíséretében akasztotta fel a fogasra s mikor az asztalhoz ült, a homlokára ütött, aztán tenyerébe temette az arcát és ugy tett, mintha gondolkoznék, közben fensőségteljes, lenéző pillantásokkal mérte végig a vendóg-koszorut. A gyulaváriak csodálkozva nézték. Csakhamar suttogás keletkezett. A részeges favágó. Dorbézolás á piaoébe 1. Ismert alakja Békés községn Püski András favágó.. Nein ari ismeretes, ami díszére v; hátik az e bernek, hogy tudniillik szc - mas mu kás, hanem egészen má . öv ugyanis nagyon szereti á időnként keres egy kis pér haza a családjának, kaner legközelebbi korcsmát és A mult év május 8 Menyhért korcsmáros ado. kis munkát. Kapott az öi meg bort is eleget. A b azonban nem volt neki ejé

; mikor már volt a fejéb Olyankor mindig többv ván az ember. Püski ur a fejét, hogyan lehetne kis italra. A korcs mám tett, mert az már még lett volna, mikor Úgyis Egyszerre észrevettt van a pinceajtó. Nem több. Hamarosan lenn cében. Ha már odalenr nem iszik holmi koc lami jobbat. Először ív dolt. Szegény ember u, olvat. Dnyóhúzóia azoj