Békésmegyei közlöny, 1909 (36. évfolyam) január-június • 1-51. szám

1909-03-28 / 25. szám

Békéscsaba 1909 márc. 28. BÉKÉSMEGYET KÖZLÖTT ható az fel, mert ha M e z e y társulata nem is nyújt tökéleteset, kétségtelen, hogy előadásai mindig élvezhetők és a vidékiek között nem állanak az utolsók között, aminek különben legjobb bizonyítéka, hogy a kerületébe tartozó Békéscsabánál elvitázhatatlanul előbbre haladott más városok közönségének ig- nyeit is kielégítik. A részvétlenség oka tehát a másik tényezőben, a közönségben keresendő és található fel, mert a község nagy lakossága dacára, nincs színházlátogató közönsége. Ilyenné kellene tehát a meglévő közönséget nevelni minden rendelkezésre álló módon. Ez csak ugy lehetséges, ha a lakosság túlnyomó részét kitevő földmives osztályt, a nagy- és középgazdákat bevezetjük és rákapatjuk a színház látogatására. Az eszme merészen hangzik, de nem utópia. Aki valaha megfordult Debrecenben és ellátogatott a színházba, gyakran láthatott páholyokat, amelyekben egy törzsgyökeres „civis", egyszerű gazdaember családjával együtt gyönyörködik az előadásban, sőt, mint nöhány évvel ezelőtt magam láttam, annyira otthon érzi magát, hogy ha melege van, még dolmányát sem resteli letenni. Nálunk is neveltetik gyermekeiket a módosabb gazdák közép és felső iskolákban s egy-egy disznótoruk többe kerül nem egy páholynál, de színházban bizony nem mutatkoznak, mert arra niucsenek rászokva. A gazdaközönség ilyen nevelésére elsősorban maga az elöljáróság volna hivatva, akiket élelmes igazgatónak ingyen páholy, vagy más ülőhelyek nyuji tásával lehetne a színházhoz szoktatns igy a színészet iránti érdeklődést általuk saját rokonságuk, sógorságuk, komaságuk körében fölkelteni. Annyival inkább nagy jelentősége volna a gazdaközönség színházba szoktatásának nálunk, mert hisz az egyháznak a tót nyelvhez való görcsös ragaszkodása mellett a színház az egyetlen intézmény, mely a felnőtteknek magyar nyelvben és szellemben való nevelését előmozdíthatná és igy a magyarosodás gyorsabb haladását lehetővé tenné. A színház berendezésének tökéletesítésével is vonzóbbá lehetne tenni azt a közönségre nézve. Nem akarom ezúttal a nagy átalakítási terveket fölidézni csendes szunnyadásukból, mert annak megvalósítása, amihez sok pénz kell, mindig nagy időbe telik, s a nagy tervek c=ak kerékkötői a csekély, da észszerű kezdetleges javításoknak, melyek alig néhány korona költséggel lényegesen segítenének a legszembeötlőbb hibákon. Nem tudom, ki vezette be a villanyvilágítást a színházba, de annyi bizonyos, hogy nem nagyobb szakértelemmel történt az, mint magának a színháznak tervezése. A nézőtéren ugyanis már bántóan sok a világosság, talán hogy ellensúlyozza a máshol hiányzót. Minden megvilágításnak 'elemi szabálya, hogy a világító test ne zavarja meg a látósugárt, hanem kizárólag a megvilágítandó tárgyra vesse fényét. Nincs szemrontóbb, mint színházunkban a színpad előtt emelkedő boltív falán elhelyezett 4 lámpa, amely a közönség és a színpad között lévén, a színpadra nézőnek állandóan szemébe világit. Ezek a lámpák határozottan útban vannak. Színházban a színpadon kivül lámpa csak a felvonásközökben éghet, már pedig a függönyt megvilágítani céltalan, ekkor tehát nincs rájuk szükség. Játék közben nem volna szabad égni a lámpáknak, de ha eloltják, sötét a színpad. A helyes megoldás tehát az, hogy erősíteni kell a színpad megvilágítását magán a színpadon, de nem a nézőtéren. A hiba házilag költség nélkül kijavítható, csak észre kell venni. Még hátrányosabb a színpad előtt lévő lámpák tulmagas védő-ernyője, a melyekből a földszint közönsége csak derékig látja a szereplőket és ha a színésznek a földön ülve vagy fekve kell játszania, akkor éppenséggel semmit sem látni belőle. Persze, a régi jó kőolaj lámpák magasak voltak s az ernyő azoknak készült valamikor. A villanylámpákat egyszerűen mögé állították, ahelyett, hogy azok kisebb magasságával számolva, a védő-ernyőt lehető alacsonyra álakitották volna át. Az izzólámpák lefektetésével és az ernyő levágásával önköltségben helyrehozható baj, néhány óra alatt. Nem kisebb bosszúság a sugó-lyuk fedele, amely esetlen terjedelmével ugyancsak nagy részét eltakarja a színpadnak. Caak egy kis érdeklődés kellene az illetékes személyek részéről ós csekély költséggel sok javítást lehetne csinálni addig is, mig az a bizonyos nagy átalakítás valamikor megszületik. Móg valamit a világosságról. Nem régiben indítvány feküdt a közgyűlés előtt, a nagytemplom toronyórájának éjjeli kivilágítása iránt. Az eszme tetszett, az érdeklődés meg volt s igy tervek készültek, ajánlatokat kértek az órák kivilágításának költségeire, de hát a nagy apparátus azt a lesújtó eredményt közölte, hogy a tervezett órakivilágilás több ezer koronába kerül.Mi eein természetesebb, minthogy a tervet elejtették, meri — igen helyesen — ugy vélekedtek, hogy a kivilágított órák nem érnek meg annyi, meg annyi ezreket. Nem hiszem, hogy lenne valaki, aki magát az eszmét elvetné, ha a megvalósítás kevés költséggel elérhető volna és ezért kívánom felhívni az érdeklődők figyelmét egy, a gyakorlatban fényesen bevált rendszerrel, amely, hogy sokat mondjuk, 100 korona költséggel megvalósítható. Ha az ember egyszer-másszor idegenben jár s nyitott szemmel sétál, sok mindent lát. Igy tűnt fel nekem egy alkalommal Pozsonyban, hogy ott az est beálltával minden egyes toronyóra, első pillanatra rejtélyes módon, ugy meg van világítva, hogy azon jobban látni az időt sötétben, mint nappal. Alaposabban megszemléltem a dolgot és ime az egész rejtély Columbustojás. Miután a toronyórát csak alulról látjuk, nem zavarja látásunkat, ha az óra fölött egy egyszerű kinyíló vas^! kart erősítünk meg és annak az óra lapjához hajló végére egy villanyos körtét erősítünk, melynek fényét egy, a külső oldalra alkalmazott ernyő az óra számlapjára vetíti s a lámpát a néző szemei elől eltakarja, ugy hogy a lámpa fénye egyedül az óralapot világítja meg Az egész feltűnően egyszerű és a gyakorlatban az üveglappal ellátott és belülről átvilágított óráknál sokkal célszerűbbnek bizonyult berendezés házilag elkészíthető 'ós önköltségben alig néhány koronáért megvalósítható. íme a világosság alig kerül többe a sötétségnél. Dr L-g ban, melyen B a y József gyulavári lelkész mondott buzgó, magasan szárnyaló imát. A gyűlés reggel 9 órakor vette kezdetét a városháza közgyűlési termében Dombi Lajos esperes imájával, melynek végeztével Fekete Márton főgondnok rövid üdvözlő szóval megnyitotta a tanácskozásokat s a tagok igazolása után bejelentetett az elnökség részéről, hogy a beadott szavazatok alapján B a'y József és Böszörmény Béla választattak meg egyházi részről tanácsbirákká, a kik nyomban le is tették az esküt. Vita nóJkül hagyatott jóvá Dombi Bélának gyomai lelkészszé történt megválasztása. Megsemmisíttetett a vásárhelyi presbitérium azon határozata is, melylyel a kántoroknak temetéseknél a magánéneklést megtiltotta ós azt megengedte. Felemlítjük végezetül, hogy szerdán délután az egyház tanácstermében lelkészi értekezlet tartatott és a missziói bizottság, valamint a nyugdíj választmány is ülést tartott, tegnap délután pedig az egyházmegyei biróság hozott határozatokat több ügyben. A közgyűlés tagjainak legnagyobb része pénteken délután elutazott Hódmezővásárhelyről. A békésbáuáti re!, egyházmegye közgyűlése. A békésbánáti refor. egyházmegye csütörtökön és pénteken tartotta meg tavaszi rendes közgyűlését Dombi Lajos esperes ós Fekete Márton főgondnok elnöklete alatt Hódmezővásárhelyen, a városi székház dísztermében, mely iránt azonban most nem valami nagy volt az érdeklődés s az egyes egyházak delegáltjai kevés számban voltak jelen. Jelen voltak az elnöklő esperesen és főgondnokon kivül: Darabos Sándor, Futó Zoltán, Nagy Károly, Szabolcska Mihály, Fekete Gyula lelkészek, egyházi tanácsbirák, dr. Baksa Lajos, dr. Csathó Zsigmond, Pogány Károly, dr. Bartóky József, dr. Zsíros Lajos, dr, Oláh Antal, dr. Széli Gyula világi tanácsbirák, Bay József, Böszörmény Béla, Toreh Gyula, Tóth János, Zolnay Béla, Szabó Emil, dr. Kun Antal ós dr. Bán Zsigmond tisztviselők. Bókósmegye lelkészei közül megjelentek: Koppányi Gyula Csabáról, Somogyi Lajos Sámsonból, Halász Endre Csorvásról, Szabó Mihály Dobozról, Tóth József Köröslaoanyból és Szabó János Ktarcsáról. Közgyűlést megelőzőleg, reggel 8 órakor istentisztelet volt az ó-templomAsszonyi szemmel. A márciusi kora napsugár bebúvik a csukott ablaktáblák hajszálnyi vékony hézagjain, felcsikland álmunkból s megpezsditi bennünk az életkedv legrejtettebb idegét is. A feltárt ablakon beomlik az éltetadó arany hullám, körülcsókol, körülölel, piros rózsa kél arcunkon a csókja nyomán; elernyedten, csukott szemmel várjuk az ölelését, meleg, forró, édes ölelését . . . Evvé Neked Nap ! Evvó neked édes szülőanyánk! Örüljünk s örvendezzünk, mint örül a jácint, a tulipán, siető igyekezettel tolván maga előtt fel a rögöt, mint az ibolya, mely édes illattal köszönti, aki nem kacérkodik soká, hanem az első biztató tekintetre karjaiba hull, él és örül, amig s a meddig lehet. Örül neki az a kis vörös bogár is, mely kibúvik téli odújából s vigan korzózik a napsütötte keritésoldalon csoportokba verődve, majd szétfutva, de szabadon, boldogan. Csak nekünk, „a teremtés urainak" nem tart az örömünk soká, — az a kis nyújtózkodás az ágyban, az a kis gyönyörűség a puha, meleg sugárban . . . Csontos ujját, mint valami soha nem alvó rém, — ránk emeli a kultura egyre jobban terjeszkedő édes szülötte: a kötelesség s mi, habár néha morogva is, de a „nincs appeláta" biztos tudatával rakjuk magunkra a napi rabláncokat. S ha átestünk a lucskolás, a gargarizálás, a kefélés művészetén, amely végre embert lépett és áhítattal csókolta meg mentéje szélét. Észre sem vette. Nézte a ködöt, kereste a napsugarat. — Allah irgalmas! — susogta a török dallamos hangján. A kormányzó összerezzent. Lassan utána mormolta: — Allah irgalmas . . . Isten irgalmas !. .. Roulette mellett. Irta: Benda Jenő. — A „Békésmegyei Közlöny" eredeti tárcája. — Egy társaság a nőkről beszélgetett s valaki, aki már megunta a sok diadalmas Donjuán-históriát, hirtelen ezt indítványozta : — Urak! A célját érő, győző szerelem meséje unalmas, mert hiszen akármilyen tekervényes uton, akármilyen bonyodalmak után jutunk el hozzá, a vég mindig egy és ugyanaz. Javaslom, hogy ehelyett mondja el mindegyikünk sorban, egymásután a legostobább és legszánalmasabb kudarcát 1 Az indítvány tetszett. Az, elbeszélések megkezdődtek. Volt a társaságban egy ur, sz^p ur, középkorú ember, nagyon gazdag és előkelő, aki fele életét nyugodt semmittevéssel töltötte, a másik felét pedig azzal, hogy a föld egyik sarkától a "másikig kóborolva cserkészett az asszonyi kalandokra. Ez mondta el a következőket: — Két évvel ezelőtt, ilyen időtájt, február végén vagy március elején, Monte-Carlóban voltam. A hires kaszinó mindig nagy vonzó erővel volt rám. Nem a játék miatt; a szerelem izgalmán és a szerelem kockázatán kivül minden más szenvedélyt gyűlölök s a játék-szerencse változásait különösen unom. A kaszinóban engem maguk a játékosok érdekeltek. Ez az internacionális, sokfajta társaság, melyben tarka keveredésben lesi ugyanannak a golyónak a futását a világ minden nációja, a világ országútjainak előkelősége és söpredék szemetje. Ez alkalommal az egyik rouletteasztal mellett egy fiatal asszony vonta magára a figyelmemet. Karcsú, magas szépség, aki a nagy tumultusban egészen az asztal mellé szorulva próbálta ki a szerencséjét. Megfigyeltem : kísérője nem volt, de azért nem tartozott azok közé, akik keresetforrásból űzik a magányos csatangolást. Toilettje egyszerű volt, ékszerei középáruak, középosztályu urinőnek ítéltem s amikor játékát hoszszasabban néztem, ez a véleményem megerősödött. Ideges, kapkodó ujjakkal rendezgette az aranyait, feszült érdeklődéssel leste a golyó keringését, az arca eltorzult minden vesztett tétel után. Igy nem féltik a pénzt azok, akik könynyen keresik. Megszabott jövedelmű urinők tudják csak ennyire megbecsülni az aranyat, azok, akiknek az jár eszükben, hogy három elvesztett aranyból már egy uj kalap telik. S amikor az első három aranyat elvesztették, ezt vissza akarják szerezni minden áron s kába kétségbeeséssel dobják a zöld posztóra minden készpénzüket. Az én asszonyom egyre vesztett. Mindig komorabb és komorabb ráncba vonta össze szépen ívelt szemöldök Pici piros ajka szélei reszkettek: az aranyoszlopok elfogytak, remegő kézzel bankót keresett elő a ridiküljéből. A bankó is elment. Azután egy másik is és még egy harmadik. Végül újra aprópénz került elő a ridikülből. Ez is elúszott. A szép asszony sápadtan kelt fel a helyéről. Amikor kibontakozott a tömegből, kábultan simította végig a homlokát, mintha csak most kezdene arra eszmélni, ami történt és támolygó lépésekkel indult a kijáró felé. Ekkor megszólítottam: — Madame, sokat vesztett ? — Nagyon sokat! — felelte kétségbeesetten. — Körölbelül mennyit? — Ezer frankot! Elmosolyodtam. Ez a csekély összeg komikus ellentétben volt a szép asszony rettentő kétségbeesésével. — No, hiszen ez még nem olyan nagy szerencsétlenség! — Rám nézve valóságos szerencsétlenség ! — mondta s szép, tiszta, kék szemét, melyekben könyek csillogtak, rám emelte. S azután elmondta, hogy egy drezdai kereskedő felesége. A kivierán töltött néhány hetet. Most utazott hazafelé, amikor az ördög rávitte, hogy itt kiszálljon és kipróbálja a szerencséjét. És mindenét elvesztette. Az útiköltséget, a szállodapénzt, mindent. — Ötven soum maradt! — mondta teljes kétségbeeséssel. — Már most mit tegyek ? Annyi pénzem sincs, hogy táviratozzak. És vacsorára sem maradt 1 — Egy ilyen szép asszonynak sohasem kell kétségbeesni, — feleltem én. — Vacsorára legyen az én vendégem ! A szép asszony szemeiben az ébredő harag villámai cikáztak. — És ha elfogadja a meghívásomat, szivesen bocsátok rendelkezésére ötszáz frankot. Az asszony arca lángba borult, keményen összeszorította az ajkát. Azt hittem, hogy összeszid, vagy elszalad tőlem. Egyszerre rekedten, elszántan megszólalt: — Adja ide azt az ötszáz frankot! Visszamentünk a roulett-asztal mellé. Az asszony leült a játékhoz, én újra elfoglaltam pihenő helyemet. Folytattuk ott, ahol az imént elhagytuk. De most, mintha babonás szerencsét hozott volna j az én pénzem, az asszony nyert, egyre nyert. Az aranyoszlopocskák visszavándoroltak, egyik bankó a másik után tünt el a ridikülben. Az ón számitásom szerint rövid egy óra alatt kétezer frankot nyert az én pénzemmel. Ekkor felállt a játéktól. Szemeivel engem keresett a tömegben. Boldogan siettem hozzá : — Madame! Gratulálok, hogy szerencsét hoztam önnek! Mosolyogva bólintott a fejével és a kezembe nyomott egy csomó papirpént. — Köszönöm, uram! Itt az ötszáz frankja! Jónapot! — Da madame! — mondtam én dadogva — hiszen ez nem sürgős. És ha jól emlékszem, én meghívtam önt vacsorára! Gyilkos szemekkel nézett végig rajtam: — Uram, én tisztességes asszony vagyok! Es fölemelt fővel ellebegett. Ilegáns úri ruhák és mindennemű libériák mérték szerint I 1 Kész férfi- és fiú-ruhák ESSK SSS- KLEIN GÉZA n,

M""

i

h'

n ruhaüzletében Békéscsabán, Vasut-utc Rosenbaum -féle sirköraktárral szemben