Békésmegyei közlöny, 1908 (35. évfolyam) július-december • 53-105. szám

1908-11-26 / 95. szám

Békéscsaba, 1908. XXXV-ik évfolyam. 95-ik szám. Csütörtök, november 26. BEKESMEGY EOZLONT POLITIKAI LAP Telefon-szám: 7. Szerkesztőség : Főtér, 876. számú ház, hova a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. Kéziratok nem adatnak uissza. Megjelenik hetenklnt kétszer: Vasárnap és csütörtökön ELŐFIZETÉSI DI3 : Egész évre 12 kor. Félévre 6 kor. Negyedévre 3 kor. EiSfizetni bármikor lehet éunegyedcnbelül is. Egyes szám ára 12 fillér. Főszerkesztő: Dr. LÁNG FRIGYES Felelős szerkesztő : GULYÁS JÓZSEF. Laptulajdonos: SZIHELSZKY JÓZSEI*. Kiadóhivatal: Telefon-szám 7 Főtér, 876. számú ház, hova a hirdetések és az előfizetési pénzek küldendők. A hirdetési dij készpénzzel |helyben fizetendő. NYILTTÉR-ben egy sor közlési dija 50 fillér A kisipar bajai. Békéscsaba, november 25. Ma már nem is az iparosság sor­sának javításáról, hanem egyenesen lételének megmentéséről van szó. Az utóbbi évtizedekben a szerencsétlen körülmények egész sorozata zúdult rá a magyar iparos világra, hogy annak létalapját megrendítse, aláássa. Hadd soroljunk föl ezek közül egypárat. Legsúlyosabb baja a magyar ipar­nak kétségtelenül az erősebb, tőkében gazdagabb, fejlettebb osztrák ipar szabad versenye, melyet nagymérték­ben fokoz a megrendelések szabad gyűjtése. Nem elég, hogy a kedvezőbb viszonyok között termelő osztrák ipar­ral szemben semmiféle vámvédelmet nem nyujthatunk iparunknak, de tür­nünk kell azt is, hogy ez az erősebb osztrák ipar ügynökeivel, vigéceivel elárassza az egész országot, behatol­jon a legkisebb faluba is és a szó szoros értelmében kivegye a falatot a helybeli adófizető iparos szájából. Végtelenül sajnos, hogy ezen a szomorú állapoton még kilenc évig nem segíthetünk; legutolsó kiegyezé­sünk biztosítja Ausztriával a szabad forgalmat is, a megrendelések szabad gyűjtését is. Annál inkább kell töre­kednünk arra, hogy iparunk egyéb bajait orvosoljuk; annál megfeszitettebb erővel kell dolgoznunk azon, hogy iparunk e folytonosan működő, káros, romboló hatással szemben is meg tudja állani a helyét, hogy akkor, ami­kor a gazdasági függetlenség rég óhajtott napja földerül, legyen mit védenünk. Rászakadt azután iparunkra a hibás ipartörvény folytán a kontármunka. A legtöbb iparágban az iparűzés meg­kezdését nem képesítéshez, hanem egyszerű bejelentéshez füzi. Ennek folytán a megállapodott tisztes iparnak nyakára nőtt a kontárok serege, ami­nek az lőn a szomorú következése, hogy még a hazai közönség bizalmát is megrendítette a hazai ipar megbíz­hatóságában, szoliditásában. Ez is egyik oka annak, hogy Ausztriából való importunk szédületes arányban nő. Megnehezítette kisiparunk hely­zetét az az iparfejlesztési politika is, mely nagy gyárak alapításával és szub­vencionálásával akarja a versenyt az osztrák iparral fölvenni és azt kiszo­rítani. Ez bizonyára helyes, hazafias, nemes törekvés, de a dolog természe­ténél fogva az a nagy tőkével dol­gozó és amellett kedvezményekben részesülő nagy gyár nemcsak a kül­földi, az osztrák iparral, hanem — és pedig elsősorban — a helyi, a kis­iparral veszi föl a versenyt. Kormányunk ezzel a versenynyel szemben kisiparunkat a szövetkezésre utalja, ami nem jelent egyebet, mint­hogy szövetkezés utján kisiparunk is alakuljon át nagyiparrá, mert a mind­inkább terjedő gazdasági fölfogás sze­rint a tömegtermelésben csakis a nagy­ipar állhatja meg a helyét. De ha igy áll a dolog, akkor ipar­fejlesztési politikánknak alapjává nem a nagy gyárak alapítását és szubven­cionálását, hanem a szövetkezés utján való iparfejlesztést kell tenni, hogy megmenthessük kisiparosainkat. Azza[ az áldozattal, amit iparunk fejlesztésére fordítunk, meg lehetne csinálni azt, hogy országszerte szervezzük az ipa- j rosok szövetkezését és az összes, ily i módon létrejött ipari szövetkezeteket ! el lehetne látni, aránylag rövid időn : belül, munkagépekkel és a modern [ termelés összes segédeszközeivel. Ilyen módon nemzeti iparunknak sokkal szélesebb alapját tudnók megteremteni, mint a nagy gyárak alapításával, ame­lyek mindegyike a szociálista terror és izgatás egy-egy tűzfészke. Itt azután elérkeztünk a magyar ipar egyik legsúlyosabb betegségéhez. Erre a zsenge, elgyöngült magyar iparra valami különös, beteg és idét­len szociálizmus szakadt rá, amelynek párját hasztalan keressük az egész világon. Mindenütt a világon azt hirdeti a szociálizmus, hogy az emberi jólét alapja és forrása a munka; nálunk éppen azt az alapot vonja el, éppen ezt a forrást tömi el a nemzeti terme­léstől a munka megtagadása, a sztráj­kok, a bojkottok utján. A magyaror­szági szociálizmus nem arra törekszik, hogy a munka gyümölcse igazságo­san, méltányosan oszoljon meg a munkaadó és munkás között, hanem arra, hogy tönkretegye a munkaadót. Ezek a magyar iparnak a legfőbb bajai; ezekről panaszkodott az iparos­kongresszus is és ezeknek orvoslását kívánja, hozzátehetjük, teljes joggal. Békésesaba közgyűlése. Mosakodik a parasztpárt! Békéscsaba községe kedden megtar­tott rendkívüli közgyűlése érdekesebb momentumokban nem volt valami gaz­dag. Csupán a jelenlegi járásbirósági épület bérbeadási ügye vert nagyobb hullámokat. Ugyancsak vita volt a köz­ségi orvosok fuvardíja körül is. A gyűlés végén ismét szőnyegre került a Kocziszky-féle bérletmegszün­tetési ügy, melyről már megírtuk, hogy 4600 korona kárt okozott a községnek. A paraszt-párt Pilátusként mosta a kezét, hogy ők nem akarták, de " K o r o s y főjegyző rájuk olvasott. Kimutatta — aminthogy igaz is volt — hogy a pa­rasztpárti képviselők szorgalmazták leg­inkább a bérlet megszüntetését t ezzel veszedelmes praecedenst alkottak, mert azóta tömegesen érkeznek a községhez a hasonló tárgyú kérelmek. A közgyűlés elején Seiler Elek főszolgabíró elnökölt, mert a közegész­ségügyi bizottság megalakításáról ós hivatali helyettesítésről volt szó. A köz­egészségügyi bizottság tagjai lettek a hivatali tagokon (orvosok, állatorvosok stb.) kivül: Z s i r o s András, S a i 1 e r Vilmos és W a g n e r József. Jancsók Endre felfüggesztett katonai nyilván­tartó helyettesítésével a községi törvény 84. §-a értelmében Tóth László segéd­jegyző bízatott meg. E két pont elintézése után Seiler főszolgabíró eltávozott a közgyűlésből s az,elnöklést a gyengélkedő Kovács Sz. Ádám biró helyett Z a h o r á n al­biró vette át. Tudomásul vette a közgyűlés a pénzügyminiszter leiratát, mely szerint az ő közbenjárására a Magyar Általá­nos Hitelbanktól felvett 400,000 koronás Trauttmannsdorf-féle kölcsönből még fennmaradt 200,000 koronányi összeg fizetési határideje 1909 október hó 3-ig meghosszabbíttatott. A belügyminiszternek a kórházi költségvetést jóváhagyó leirata szintén tudomásul szolgált. A községi bizottságoknak még ez év januárjában történt újból való meg­választását jóváhagyta a belügyminisz­ter, ellenben a község területén levő közérdekű vállalatoknál a község kép­viseltetése tárgyában ujabb választást rendelt el. A közgyűlés a Gazdasági Egyesületben való képviseletre kikül­dötte Kovács Sz. Ádám .birót, az Alföldi Első Gazdasági Vasúthoz F á y Samu drt és H a a n Bélát, az Alsó­fehér-Körösi Ármentesitő Társulatba pe­dig K o r o s y László főjegyzőt, H a a n Bélát és Áchim Gusztáv mérnököt. Tudomásul vétettek a megyei tör­vényhatóság jóváhagyó határozatai az 1907. évi tulkiadások, az 1908. évi köz­Békésmegyci Közlöny tarcaja. Emlékezés. Minden szavam egy-egy imádság volt, Minden szavam egy könyörgő sóhaj, Minden érzés bennem érted lángolt, Erted gyuladt bennem minden óhaj . A hűséget nem is én fogadtam, Ő volt, ki azt szentül esküdözte, S hogy hűséges mégis én maradtam, Lelkemet ő zúzta, tépte össze . .. Jobb is annak, ki a nőt a földön Lepkemódra tudja csak szeretni, Mert a nő, mig nincs hol lelket öljön, Hűséget csak addig tud hitetni. . . Somlyó Sándor. Gsákné. Irta: Alba Nevis, — A „Békésmegyei Közlöny" eredeti tárcája. — Csákné, hegyes Feketehegyről, hat­van olajoshaju kis parasztleány oktató nagyságája, finom Kobrák-cipőkben és hollandi főkötőhöz hasonló csipkekalap­ban sétált a balatonfüredi strandon. A nagysága egész esztendőn át gyűjtögette a fürdőzés költségeit. Cse­kély fizetéséből az iskolában flanell­blouzokat és clottkötényeket viselt, csak­hogy augusztusra tafetszoknyát vehes­sen és japáni selyem sálokat, cikornyás mustrával és puha suhogással. A nagy­sága még leánykorában szokta meg, hogy önálló nő létére a nyarat egy-egy finom fürdőhelyen üdülje át, ami egy vidéki tanítónő szemében a világi élve­zetek nagy összeségét jelenti. És a nagysága most sem tudott lemondani erről kélesztendei házasélet után. Sőt! Volt valami igen kellemes és kényelmes abban a tényben, hogy a vendég­könyvbe most asszonyi nevét írhatja s szegény, kopott, távollevő, szürke kis urának oltalmában sétáltál hatja csípőn feszülő szoknyáját a homokos sétá­nyokon. Az ura azalatt otthon kuksolt és gondozta Tibit, a kis fiúcskát, aki min­den éjszakán felébredt és az anyjához kívánkozott és ideges gyermek létére álmában össze-vissza beszélt. A kis fiú­nak minden nap el-elhasadt a nadrá­gocskája és azt fura öltésekkel Csák ur foldozta be, nemkülönben Csák ur maga főzögélte a tejben grízt és a lágy tojá­sokat is. Ez volt a vakáció, a pihenés, sze­gény, szürke tanítómesternek, akinek az ujjahegyei gémberedtek lettek a rossz nebulók üstökeinek ráncigálásától. Kedves változatosság! Most csak házi­dolgokat kellett végeznie és egyet-mást odakünn a zöldséges kertben, meg a tehén körül . . . Az asszony vagy három-négy ud­varlóra is szert tett Füreden. Körül­belül minden héten került egy uj fogás. Okos és ravasz pesti gavallérok, akiket izgatott a magános falusi asszony göm­bölyüsége, raffinált csipkebetétei és akármelyik párisi kokottot megszégye­nítő flirttudása. Igen kevésre mentek nála. Egy-egy csókig legfeljebb, a pon­gyolája nyitott ujján át a vállára. (Izmos és halványrózsaszinü vállai voltak, néha meg vizgyöngyösek, fürdés után, mint két gyönyörű kagyló.) A legfrissebb udvarlója hires ember volt: kopott és kopaszodó iró, aki az asszonyokat általában bestiáknak ne­vezte és minden második szavában be­prütykölt valakinek. Az iró, akit a kár­tyán kivül egyáltalán már nem érdekel semmi, de semmi, megtette a szép asz­szony kedvéért, hogy három hétig há­tat fordított a reménységek mezejet jel­képező zöld asztalnak. Hiába ugratták, hiába kacagták a cimborái, mint egy nagy, szelídített farkas ténfergett Csákné után. Az asszonyt néha esti sétára vitte a fák közt, vagy a vizén, de különösen a vizén. Egy kis fojtott melegség ha volt a levegőben, beültek a csónakba és nekimentek a Balatonnak. — Nézze, — mondta az iró mind­járt kezdetben — én nagyon szeretnék magával tisztába jönni ! Én azt hiszem, maga a legbecstelenebb asszonyfajtából, a mindent ígérő, de semmit sem adók­ból való ... Ha régebben boszorká­nyokat égettek, az talán hülyeség volt, az ilyen asszonyokat azonban bölcs és jó dolog volna máglyára tenni! — Na, — felelte erre Csákné — az embereket tényleg nem érdemes sokra tartani! Egy ilyen kitűnő iró, mint maga, bizonyos körülmények közt éppen olyan unalmas és nevetséges, mint az otthoni segédjegyzőnk. Azt hit­tem : megfogja ez a gyönyörű hangulat, puha viz, kék ég s elmesél nekem va­lami szép, komoly, fenséges mesét, vagy témát, vagy tervet. Szerez egy pillana­tot, amilyet közönséges halandó meg se álmodhat s amelyre én odahaza, a falumban mámorosan és kéjelegve gon­dolhatok majd, de hát maga, ugylátszik, ehhez nem ért . . . A kopasz ember szemében fellángolt valami nagy, határtalan messzeség és tényleg mesélni kezdett; mint mikor a tilinkót művészember ríkatja és kacag­tatja, olyan tökéletességgel ihlette meg az asszony éjszakában fénylő szeme. Napokon át ismétlődtek ezek a sé­ták. A viz elmosta a határokat. Az evező gyakran pihent és Csákné ritkán kaca­gott. DJ augusztus immár vége felé járt ós kellett gondolkozni a hazafelé készü­lésről. Kezdődik újra a tizhónapos kál­vária, az unalmas koránkelósek ós ko­rásfekvések, az iskolaszoba a táblára akasztott térképpel, a nagy ábécék, a törött golyóju számoló-gép, a kifénye­sedett padok s avas olajszagot árasztó hajukkal a Marik meg a Jucik. Csák, az ura is eszébe jutott néha, az arcán a néhány szál színtelen szőr, hegyes bibircsókok közé ékelve, a vas­piruláktól megsárgult fogai, néha éj­szaka, boldogság közben a vigyorgása ... Pfuj ! Csak a fiúra gondolt szeretettel, a hamvas és piros kis jószágra, aki any­nyira az övé volt! — Még három nap! — mondta egy­szer egy éjszakai csónakpárti közben gavallérjának. — Most jól befotografá­lom lelkembe ezt a képet, hogy tiz hó­nap alatt el ne halványodjék Reggel azonban sürgönyt kapott az urától, az iskola nem nyílik meg szep­tember elején, mert az egész környéken dühöng a vörheny. — Tehát nem kell hazasietnem, — gondolta az asszony kimondhatatlan örömmel és féléjszakán át imádkozott, hogy a járvány minél tartósabb és na­gyobb legyen. Másnap tánc volt, a direktor szemé­lyesen hivta meg a vendégeket, oda­ment a szép asszony asztalához is és fülönfogta az irót: — Okvetlenül elgardirozd őnagy­ságát, — mondta — hiszen te már kopa­szodol s nem lehetsz veszedelmes. Az iró mosolygott. Csákné is mo­solygott, de bizonyos izgalommal és aztán megígérték, hogy elmennek. El is mentek. Az asszony ragyogó csipkeruhában (lilaszinü csokrok és tüll­; fodrocskák között átdomborodott kivá­1 natos melle) és drótra épített divatos frizurával. Éjfél után egy kicsit elfáradt, sokat

Next

/
Thumbnails
Contents