Békésmegyei közlöny, 1906 (33. évfolyam) július-december • 56-108. szám

1906-08-19 / 70. szám

BEKESMEGYEI KÖZLÖNY Békéscsaba 1906. aug. 26. ezrével rakja a „Karpathia" uszó szörnyetegre hetenkint a kivándorlókat. A munkaadónak meg kell ismerkednie és meg kell barátkoznia a szociálizmus lényegével és törekvéseivel. A mi ebben az emberi helyzet javítására irányuló, méltányos, keresztülvihető, valami módon elszámolható, vagy másra áthárítható elem van, azt tiszteletben kell tartania és jóindulattal bírálnia. A munkásnak nem a nyers erőszak szakító, törő harczi szenvedélyével kell a munkaadó ellen támadni, hanem a megértetés erejével. Nem szabad szem elől tévesztenie a nemzeti munka életképtsségét s e munka bármily szerény képviselőjének, a munkaadó viszonyainak mérlegelését. Ahol a munkás szociálizmus magát a nemzeti ipart nem veszi tekintetbe, ott bűnt követ el a magyar nemzet fogalma alá eső nagy népcsalád érdeke ellen s kihívja üldöző hatalmát, ahol pedig az iparüzővel hatalmi erőszakoskodás követ el, azt megalázni és szabad rendelkezésében gátolni törekszik, ott társadalmilag ellenszenvessé válik. Sem egyikre, sem másikra nincs szükség, mert a szociálizmus igazi eszményei e kártevő ut kikerülésével is előbbre vihetők. Az államnak, a nemzeti közakaratnak, minthogy saját vérerejéről van szó, ebben a harcban résen kell lennie és nemzeti ipara érdekeit közgazdasági mozdulataival akként kell fedeznie, hogy mindkét méltányos érdek kiegyeztetésével kasznot hajtó lehessen a világversenyben is a nemzeti gazdasági munka. ' A jogrendszerek és törvények mindig alkalmazkodnak az élet felfogásaihoz és szükségleteihez. Kétségtelen, hogy az emberiség ez új gondolatviharai és az életbe átvitt harcai következményeikben új törvényes ruhát igényelnek. E törvényeknek azonban az életből kell kiindulniok, azoknak anyagát, például ipari téren maguknak az iparosoknak kell — változott viszonyaik kitüntetésével — kézre adni. Hogy az iparosok ezt tehessék, sokkal többet kell maguk között, a maguk életbevágó, iparüző dolgaikkal foglalkozniok, mint eddig tették. A segédmunkások világszerte szervezkedtek, mert az élet harcában gyengébbeknek érezték magukat, mint a munkaadók. Most azonban szervezőtöknél, rajongó összetartásuknál a fegyelmezett, mindig a közösség célját tekintő munkásságuknál fogva ők az erősebbek. Most tehát a munkaadókon, az iparosokon a sor, hogy mint gyengébbek, ők szervezkedjenek, korántsem olyan harcra, hogy a másik részt letörjék és elnyomják, hanem, hogy a szervezett harcos táborral szemben a maguk szervezetének erejével életérdekeiket megvédelmezzék. Ez a szervezkedés világszerte folyik. í Másra is szükséges a szervezet. Arra, ; hogy szakmabeli iparuk üzésének belső • törvényeit az iparosok maguk között megállapítsak és egységesen járjanak el a harmadik érdektárssal, a fogyasztóval szemben. Ebben a szervezkedésben derül ki az is, hogy mily kötelező törvények illeszkedjenek a megváltozott viszonyokra. Valamikor az iparosok maguk szabták meg törvényeiket a szentesitett céhszabályokban. E kezdetleges és szakmánként illeszkedő kis lokális ipartörvényekben sok üdvös melegség rejtezkedett, amit a későbbi hideg ipartörvények nem tudtak pótolni. Igyekeznünk kell e régies családi hagyományokat és sok üdvös belsőségeiket közös társadalmi akarattal modern alakban életre kelteni Általában az iparosoknak immár sokkal többet kell a saját ügyeikkel foglalkozniok, mint idegen közügyekkel és foglalkozásuk fénypontjául ne a hangzatosság, az elegikus panasz, vagy a büszkén vádaskadó bírálat legyen, hanem a szerény, de biztos kétszer-kettő. Ma már minden iparos érzi, hogy közös nagy ellenségek állnak kívül a falakon és nem egymás ellen kell folytatni a harcot, hanem a viszonyokban rejlő közös ellenségek ellen. Minden iparágnak keresztül kell menni azon a tisztitótüzön, mely az őszinte egyetértéshez vezet, a melyben az erősebbek példát adnak a gyengébbeknek, hogy kölcsönös lemondással is elő kell mozdítani az együttes érdekek sikerét. Ezen az uton is apostolokra van szüksége az országnak és az apostol, ki ezen a téren lángra, cselekedetre tudná gyújtani az országot, szintén sokat érdemelme. Addig, amig maguk az apostolok elérkeznek, apostoli munkájukat mindenütt, ugy is az iparosok élén álló szervezeteknek kell végezniök. Nagy munka, szép munka, nehéz munka, bele kell kezdeni mindenütt! Magyarország veszedelme. Kiabáló számok. Az országos statisztikai hivatal száraz kimutatásai néha-néha némaságukban is orditóan kiabáló számadatokat tárnak az ország közönsége elé. Számokat, amelyek megállítják a gondolkozókat. Mint most is, amikor közlik, hogy a magyar társadalom pálinkára 186,923.183 koronát, sörre 45,597.870 koronát ós borra 174,967.500 koronát költött el a közelmúlt évben. Ha rátekintünk e számok határtalan nagyságára, összeszorul a szivünk, s egy cseppet sem csodálkozunk azon, hogy a hajdanán hős szittya nemzet csenevész unokái lehorgasztott fővel s koldusbottal vitorláznak át az ÓceánonHiszen ha ezt a rengeteg összeget csak egy évre lehetne összegyűjteni, nem maradna ebben az országban község iskola, vagy templom nélkül, s kevesebb lenne a nyomor, a köny. Ha azt mondjuk, hogy e honban nincs talpalatnyi tér, mit vér ne áztatott volna, elmondhatjuk azt is, hogy nincs egy talpalatnyi tér, mit könyeink ne áztattak volna. Es ezt a vérrel és könnyel oly gazdagon áztatott szent földet száz és százezren hagyják el, ott csendesebb az élet, mint itten: a tengeren túl. Ott a törvénynek szigorú intézkedései óvják az embert az alkohol mértéktelen élvezetétől. Ott az életbiztosító ügynököknek első késdése: iszik-e szeszes italt ? Ha igen, akkor csak állja a betétet, amit fizetnie kell. Angliában a korcsmában csak egy félóráig maradhat a vendég, aztán távoznia kell. Ott a korcsmárost szigorúan büntetik, ha olyan vendégnek ád italt, aki részeg. És igy hozhatnánk fel különböző rendszabályokat, különböző államokból, amelyek az alkoholizmus csökkentését célozzák. Nálunk is történt valami. Megmozdult az egész társadalom, — befordult a fal felé tovább aludni. Hadd csinálja a kormány, hadd csinálják a hatóságok. És a kormány csinálja. A közoktatásügyi minisztérium minden hónapban kibocsájt egy két ukázt, fölhiva a tanítói kart és társadalmat az alkoholizmus elleni küzdelemre. A pénzügyminisztérium pedig minden hónapban szaporítja az italmérési engedélyek számát. És mi a végeredmény? Iskola ha nincs is minden faluban, de korcsma akad háromnégy is. Tehát az állam az egyik kezében az orvosságos üveget, a másik kezében a mérget tartalmazó üveget nyújtja felénk, Igy a társadalomra hárul a kötelesség, felvilágosítani a népet arról a határtalan nagy kárról, amit a szesz élvezete erkölcsi, egészségi és gazdasági téren okoz. A mi népünknek megkövesedett hite, hogy a pálinka éltet, anélkül munkásember nem élhet. Hogy micsoda veszedelmeket hordoz méhében ez a tudat, annak a részletezését, a sötétebbnél sötétebb képeket mindannyian ismerjük. Valljunk be őszintéu, hogy a mi társadalmunk e téren vajmi keveset, mondjuk éppen semmit sem tesz. Évek óta csak a sajtó tartja napirenden a kérdést, Itt handa-bandázunk, a fehér asztal mellett pedig iszunk rogyásig, Közben azon gondolkozunk, hogy teljes abszisztenciát fogadjunk-e, vagy tartsunk ki amellett, hogy étkezés után egy kis vizes bor nem árt. Igy bizony nehezen haladunk. Szó se lehet arról, hogy a fenti számok egyszerre elenyésszenek. Évről évre fognak azok csökkeni, ha kötelességünknek ismerjük e csökkentést, minél nagyobb mértékben előmozdítani. Mert egy pillanatra szem szabad elfelejtenünk, hogy e számok csökkenésével egyenes arányban kevesbednek a koldusbotok, s apad a köny. A felénk nyújtott két üveg közül, amennyivel közelebb jut hozzánk az orvosságos üveg, annál távolabb kerül tőlünk a mérget tartalmazó. Szó sincs róla, hogy egy kis számvetési feladat fölférne a minisztériumban is. Horribilis összeget vesz be az állam, az bizonyos. De ha ezzel szemben a másik'serpenyőbe rakjuk az árvaházakra, az elmegyógyintézetre, 'szanatóriumokra, lelencházakra, bíróságokra, ügyészségekre, börtönökre kiadott öszszegeket, (tagadhatlan, hogy ezekben az intézetekben a vezérszerep az alkoholizmusé) s emellé helyezzük azokat az erkölcsi, gazdasági ós egészségi károkat, az utóbbi serpenyő az előbbivel szemben jóval lejebb sülyed. De ne nézzük tétlenül e pusztítást amely következményeiben öldöklőbb minden pestisnél, minden háborúnál Akármelyik Rómába vezető utat választhatjuk, csak oda érjünk! Dutkay, az örök. —Ahol nem tudják, mit csináljanak — Gyula városa érdemesült rá erre az alcimre, Miután vezetői valóban nem tudják, mit csináljanak, szerencsétlen kezű polgármesterükkel, Dutkay Bélával. Az egyik eleven akarja niegnyársalni, a másik felspékelni, s még jó, hogy eddig nem találkozott kanibál' aki egyenesen az éhsége csillapítására óhajtja felhasználni az ég és föld közt logó polgármestert, aki aligha meg nem bánta már jó egynehányszor, hogy lakója lett ennek a nyomorúsággal teli sártekének, de leginkább hogy polgármestere lőn Gyula városának. Mert hogy furán áll az ő szénája, az bizonyos. Küldik is, meg engedni sem akarják. Azaz, hogy csúfondárosan elakarják rajta verni a port, hogy még haló porában is megemlegesse a polgármesterség ócska dicsőségét. A legegyszerűbb volna, ha Dutkay lemondana nyugdíjigényéről. Ám erre nem hajlandó, de még ha hajlandó volna Is, nem engednék el szárazon. A képviselőtestület nagy többségének a felfogás ugyanis, amint jeleztük már lapunkban, hogy Dutkayt sikkasztásért büntető bíróság elé kell állítani és megfosztani a kérelmezett nyugdíjtól. Ez természetesen, amint már volt alkalmunk kifejteni,, túlhaladott álláspont, mivelhogy egy jogerősen befejezett fegyelmi Ítéletet megváltoztatni jogában nem áll sem egyeseknek, sem a képviselőtestületnek. Gyulán azonban mégis Dutkayn hanghullámai még ott vibráltak a levegőben, amikor Paoló ajkán felcsendült annak második verse. Sokkal meghatóbb, sokkal szívhez szólóbb ós sokkal fájdalmasabb volt ez a másiknál. A rózsák ünnepéről szólt, ahol a legszebb rózsa, minden velencei szépek büszke királynőjejmeghóditotta a troubadur sziAét, rabul ejtette a lelkét, a troubadurét, aki azóta nappal árnyéka, éjjel epekedő lovagja Velence legszebb leányának, akinek szerelméért legkisebb áldozat volna lehozni az égről a legfényesebben tündöklő csillagot. Fluvia, a koldus mohóságával szívta lelkébe a szerelemtől lángoló vallomást s a dal kábító illatától mámorterhesen zárul le selymes szempillái. Csak ugy suttogta Trevizián mellére borulva: — Hallod őt szent atyám ? Vétkes vagyok-e hát, ha elkárhozom ós szeretem őt? — Gyermekem, édes gyermekem, — csitította a leányt az ősz patriárka. — Ez a vétked megbocsájtatik. A gondolák e pillanatban a parthoz értek. Lorenzó villámgyorsasággal ugrott ki csolnakából ós udvariasan segítette ki a szigetre Trevizánt és Fluviánt. Egy kézszorítás és egy kézcsók, azután efyáltak. A tekintetük és a kézcsók azonban elárulta, hogy a lelkük egygyófort a szerelmes éjben. II. írtak vala pedig ezerötszázhetvenhat augusztus huszonhetedikét, mikoron éjnek idején félrevert harangok rémes kongása verte fel álmából Adria gyöngyének lakóit. A harangok kongása borzalmas hirt hozott tudomására a szerelem városának. A leggyilkolóbb halált: a pestist. Orozva suhant be a lagúnák fényes palotasorába a sárga halál ós személyválogatás nélkül gyilkolta le áldozatait. A szerelmes nóta kihalt a szivekből, gyász, mélységes gyász költözött a lelkekbe. A csókra vágyó piros ajkakon halálhörgóssó torzult a mosoly, s amint a dogek levéltárának analesei hirdetik, éktelenül eltorzult hullák borították az utcákat, tereket. Kongtak a harangok rémesen, száz és száz napon és éjen át. A lángvérü velencei nép pedig feketébe öltözött és imádkozott. De gyönge volt a harangkongás, erőtlen a fohász a legszörnyűbb rémmel szemben. Es nem volt hatalma Paoló Reniernek sem, aki pedig egyik legerősebb dogéje volt Velencének, összegyüjtó tanácsadóit és amint határoztak, ki lőn hirdetve szent Márk terén ; — Halállal lakol az, aki a dogé parancsa ellen véteni merészel. A dogé pedig megtiltja a szerelmet. Pallos vár arra, aki idegen házba belépni merészel, halál a legnemesebb lovagra, aki csókot ád jegyesének, pallos az anyára, aki keblére öleli gyermekét, pallos arra, aki dalolni, zenélni merészel. A drákói parancsot feketecsuhás kapucinus atyák vitték házról házra, nehogy a fejvesztettség még súlyosbítsa a rettenetes istencsapást. Trevizán, az ősz patriarka maga sietett Paoló Lorenzihoz ós atyai jóindulattal kötötte a szivére: — Amig a sárga halál el nem vonul Velencze felül, ne merészeld átlépni palotád kapuját, annál kevésbé Fluviádnak küszöbét. Ötezer más ifjú van, aki nélkülözni kénytelen kedvesének ölelését, csókját, s kétszáz virágos házban epekedik menyasszony. Mindnyájan megtartják a dogé parancsát, te sem idézheted elő magadnak éa arádnak vesztét. — Atyám! — csókolta Trevizán palástjának szegélyét Torenzó, — kérésed, bármily nehéz is hallanom, parancs, amelynek engedelmeskedni tartozom. Vidd el szerelmes szivemnek csókos üdvözletét Fluviának ! III. A szent Márk-téren, ahol máskor szelid galambok ezrei röpdösnek, borzalmas látvány tárul. Síri csöndesség, csak egy két alabárdos néma őr jár le s föl. A tér közepén pedig áll a bakó. Véres a bárd, mely példaadás okából nap-nap után üti le a parancsszegök fejeit. A kivégzettek sorában nemes ifjak is szerepelnek. Hiába, a szerelem nagyobb hatalom a dögénél ós fölötte még a sárga halál réme som tud uralkodni, Most is egy nemes ifjút kisérték a a vesztőhely felé. Egy csók volt a bűne, egyetlen egy csók, amelyet jegyesének adott. Ösz aggastyán olvasta föl a rögtönitélő tanács határozatát, miközben könyeket törült le arcáról. — Paoló Lorenzi pallos általi halállal büntettetik, s az ítélet végrehajtatik, mert a dogé parancsa ellenére elhagyta palotáját ós megcsókolta menyasszonyát. Trevizán, az ősz patriárka, akinek karján haladt az elitélt, zokogott. — Fiam, mit tevéi! Ha ezt Fluvia megtudja, meghasad a szive \ ,. , Tovább nem tudott beszólni, csak sirt, sírt keservesen ós görcsösen kapaszkodott az ifjú karjába. Az alabárdosok azonban megragadták ós eltuszkolták, Lorenzit pedig az emelvényre hurcolták. A büszke patriciusi fej dacosan hajolt a tőkére, de egy hang nem tolult az ajkára, egy köny nem szökött a szemébe. A hóhérbárd magasra villant, de ahelyett, hogy a tőkére sújtott volna, hátraesett a hóhér kezében és utána hanyatlott a hóhér is. Egy irtózatos hörgés szakadt föl a hatalmas termetű ember melléből, az arca éktelenül eltorzult és néhány perc múlva a sárga halálé volt. Lorenzó pedig várta a halálos sujtást.' S hogy késett, csak akkor emelkedett föl, amikor az alabárdosok rémülettel rohantak el mellőle ós futásban is félelemmel hányták magukra a keresztet. Csak Trevizán rohant oda az elitólt ifjúhoz és ölelte szivére. — Paoló! — rebegte, — megmentette életedett a kegyelmes Isten. Borulj térdre és áldd szent nevét, adj hálát kegyelméért ! És maga is térdreborult ós imádkozott. Majd személyesen tett jelentést a csudálatos, de egyben rémes esetről a dogónak. Azután sietett Fluviához, elmondva annak Paoló nagy-nagy veszedelmét és különös megmenekülését. Fluvia sirt az örömtől, nyakába borult a szent atyának s nagy-nagy fogadalmat tőn: — Az Űr menté őt meg, áldassák