Békésmegyei közlöny, 1906 (33. évfolyam) július-december • 56-108. szám

1906-07-15 / 60. szám

BÉKÉSMEGYEI KÖZLÖNY Hosszan ir még Ágoston az ameri­kai életről, majd ezekkel a szavakkal fejezi be levelét: Nem komendálom senkinek Ame­rikát. Megbántam én is, de meg mind­nyájan, hogy kijöttünk. Csak még egy­szer segítene a kegyelmes jó Istenem szülőföldemre, soha többet nem vágyód­nék Amerikába ! Nánássy Géza tragédiájához. Lapunk mult számában hírt adtunk arról a sötét tragédiáról, amelynek sze­rencsétlen hőse Nánássy Géza, az élőhalottak szomorú birodalmába jutott körösladányi származású népénekese. Nánássy Gézának, aki valóságos ba­ritonistája a nagyváradi elmekórháznak, a következő sorokat írja ottani tudósí­tónk: Abban a szomorú hangulatban, mely a tébolydát a megdöbbentő tragédiák otthonává teszi, sokszor vegyül a vélet­len folytán vidámság és kedélyesség. Most egy szerencsétlen sorsa jutott színész változtatja hangossá a nagyvá- . radi elmekórház egyik pavillonját csengő éneklésével. Nánássy Géza ez a boldog­talan tébolyodott színész. Alig egy hete szállították be az élőhalottak házába. A kórház főorvosa az I. szánni pavillon földszinti termében helyezte el Nánássy Gézát. Ott fekszik 15 beteg társaságában a rideg vaságyon. Teste rendkívül leso­ványodott, az' egész emberen valóban csak csont és bőr van. Az orvosok megállapítása szerint mielőtt a kórházba belekerült, napokig éhezett, amellett a folytonos bolyongás és tépelődés teljesen megőrölték nem­csak lelkét, hanem az egész testalkotá­sát is. Arca beesett, ide-oda révedező barna szemébe nincs egy csöppnyi erő, egy szikrányi tűz sem. Torzonborz nagy művészhaja tövig le van nyirva. Egyéb­iránt igen csendes őrült, a többi bete­gekkel nagyon jól összefér, az ápolók­kal, vagy orvosokkal szemben még egyetlen durva vagy indulatos kifeje­zést sem hallatott. Csak akkor hoz a nagy betegszobába élénkséget és moz­galmasságot, mikor eszébe jut, hogy ő Magyarország legelső énekese, az ő bariton hangjánál szebb nincs széles e hazában. Ilyenkor felkél az ágyból, ki­lép a terem közepére, szinpadi állásba helyezkedik és valami dalt kezd hango­san énekelni. A betegek azonnal felül­nek az ágyban és figyelemmel, élvezet­tel hallgatják az éneklést. A megfigyelő orvos szerint Náná­ssy Géza hangját sem a sok szenvedés és'nélkülözés, sem a megtébolyodás nem pusztította el. Hangja áttöri a vastag fa­lakat, a kinyitott ablakon át betölti a csendes halotti nyugodt kertet és eljut az egymástól távolabb fekvő pavillo­nokba is. A fenjáró betegek mind az ablakhoz sietnek, arcuk felvidul és né­mán mutogatnak arra a helyre, a hon­nan az ének feléjük száll. Benn a kór­teremben ezalatt Nánássy egész operett­felvonásokat ad elő Minden arcvonása mozgásba jő, kezével színpadias gesz­tusokat végez. A betegek az éneklés be­fejeztével valóságos tapsviadalt ren­deznek a boldogtalan baritonista üd­vözlésére, aki mély meghajlással és le­ereszkedő mosolylyal fogadja az életből számkivetett társainak ovációját. És megtelik élénkséggel a szomorú palota és boldogak, vidámak az ágyban fekvő őrültek. Néhány hét múlva Ná­nássy Géza elhagyja az ágyát és miután békés, nyugodt, összeférő természetű, a csendes tébolyodottak közé helyezik el. Kiszabadulni alig fog innen Nánássy. De ő maga sem vágyik máshová. Rend­kívül jó érzi magát a tébolydában, foly­ton azt hajtogatja, hogy míg a világ nem törődött vele, addig itt az ő beteg kollégái neki is juttatnak rendes ebédet és vacsorát. És a míg köztük ól, fel fog hengzani egy jobb sorsra érdemes mű­vész éneke ós vidámság, öröm és ma­guk tragikumának boldogító elfelejtése árad keresztül az élőhalottak palotáján. Piaci mizériák. Második sorozat. Lapunk mult számában szóvá tettük azt a tűrhetetlen állapotot, amit a főtéri kereskedések elé telepitett kofák terem­tettek, — pofoncsapására jóizlésnek, köz­egészségügynek és morálnak. Figyel­mébe ajánlottuk az elöljáróságnak a mi­zeráblis állapotokat, amelyek már régen megértek az orvoslásra. A főtéri légynevelő bódékkal azon­ban nincsen kimerítve Csaba piaci mi­zériája. Hasonló tűrhetetlen, vagy leg­alább kifogás alá eső állapotok uralkod­nak a Gabonatéren, ahol hetipiacok al­kalmával hosszú kocsisorok foglalják le a házak elejét, közvetlen a gyalogjárók mellett. A kocsisorok kora reggeltől a déli órákig táborozik a gyalogjáró mel­lett, s mikor elvonul, olyan szemétdom­bot hagy hátra, amilyen csak augias is­tállójában lehetett. Csak természetes, hogy az egészségügyre nincs valami kedvező hatással ez a szemét, de meg rendészeti szempontból is kifogás alá esik. — Nem enyhit ez állapoton az a körülmény sem, hogy amint elvonul a kocsitábor, seprűs emberek jelennek meg a térén és néhány perc múlva porfellegben úszik az egész városrész. A locsolás ugyanis ismeretlen fogalom, a lajtok a Főtérnek csak a Yasút-utcáig terjedő részóig jutnak el, néha még odáig sem. Pedig hát talán a Gabona­téren is Csabának adózó polgárai van­nak, akik hasonló módon akarják meg­tennisznél, itt-ott, mindennap találkoz- I tak azóta. Markó Feri halkan szólalt meg. í — Tehát eljött ide, Kata . . . Kata fölnézett rá. Ugy érezte, hogy ebben a fényes kék szempárban az ő szivének napsugaras üdvössége ragyog. Az az elfogódott hang tele volt szere­lemmel, remegő gyöngédséggel. Egy pillanatig összehasonlította Hollódy Im­rével, a vénülő, hiu és poétás pozőrrel. A homlokáig pirult szégyenletében és gyorsan felelt. — Eljöttem. S ha lehetne, mindjárt itt is maradnék . . Mikor a fejét kényelmesem megtá­masztotta a Markó vállán, aki karjába fogva, rohamlépésben vitte az erdész­ház felé, — mosolyogva folytatta : — De vissza fogok jönni nemso­kára. Jó lesz, édes ? . . . V. A Parnóy lányokat, akik félóra múlva egy-egy fris cipóval tértek vissza, nagy diadallal fogadta az éhes társaság. A másik csapat még nem került elő. Katának ragyogó kedve támadt és min­denkit elragadott a szeretetremóltósá­gával. Hollódy néhányszor a jogos tu­lajdonos büszkeségével nézett körül. Annál nagyobb volt a meglepetése, mi­kor hazafelé, a közben odacseppent er­dészszel indult el Kata. Mitsem gyanítva, csatlakozott Bóbushoz, aki bizalmasan kapaszkodott a karjába és nagy titkot bizott reá. Hogy a Bébus közlései mi­képpen hatottak rá, azt soha sem tudta meg senki; tény, hogy másnap ő kérte meg Parnóynétól a Kata kezét — fiatal földije számára. Parnóy mama, aki már előzetesen értesült a lánya perfideájá­ról, sőt ellenkezése 'mellett sem maradt egészen hajlithatatlan, végre is bölcs arcot vágott a fait accompli előtt s be­érte annyival, hogy hosszú és panaszos levélben köszönte meg Ida néninek a kárbaveszett meghívást. Ida néni ex­pressz válaszában súlyos szemrehányá­sokat tett Katának és keserű gúnynyal illette sógornéját, aki a/, egész családot lóvá tette a „praktikus" Katával. Azt is közölte, hogy amennyire kedvére lett volna Hollódy, épp olyan mértékben, kegyvesztes előtte ennek az „ostoba­ságának a hőse, — magyarán: nem ad Katának semmit. Kata nevetve szorította az arcát a vőlegénye szürke lodenka­bátjához. — Maga ugyancsak póruljárt a prak­. tikus Katájával, szegény barátom . . . Kint állottak a társalgó előtt, a fedett sétányon. Bent Bébus zongorázta a je­gyesek nótáját és énekelte hozzá: „. . . Megbánod még . . Markó Feri aggodalmasan nézett Katára, — Megbánja, JKata ? Maga talán egy fényes pártit dobott el értem . . . Kata gyors pillantást vetett körös­körül. Sehol egy élőlény. Minden em­ber délutáni sziesztát tartott az augusz­tusi hőségben. Nyugodtan ós moso­lyogva nyújtotta csókra a száját s be­hunyt szemekkel is látta a napsugárban I fürdő kis erdei házat . . . óvni tüdejüket a bacilushaddal fertőzött portól, mint azok, akik a Főtéren lak­nak, s akiknek, nem tudni, milyen kü­lönös kegy folytán, megjelenik néha a házuk előtt a vizes lajt és elveri a port. Tudomásunk szerint Csaba nem szenved vizszükséget. Az ártézi kutak bőségesen ontják a vizet, amelynek fe­leslegével akár fél Csabát lehetne na­ponkint locsolni. De ha nem volna elég, ott a Köröság, mely a legszárazabb idő­ben sem annyira vizázegény, hogy el ne tudná látni a locsolás szükségletét. És kérdjük, a városi lajtoknak van-e egyéb dolguk, mint locsolni ós tűz ese­tén szállítani a vizet ? Tudomásunk szerint nincs. A lajtokban sem esik kár, a lajtosok dereka sem hibban meg tehát, ha csak hetenkint kétszer, szerdán meg szombaton a hetipiac után végiglocsol­ják a Gabonateret, amely művelet kü­lönben elkel a Yasút-utcán is, ahol, mint általában Csabán, csak fényűzésből lo­csoltat néha-napján az elöljáróság, meg néha a jó Isten. Sebaj! Majd elkövet­kezik az ősz s akkor nem kell nyelni a port, de helyette vigan hencsereghe­tünk nyakig a sárban. Merfha egyebünk nincs is, van porunk ós sarunk. Aki nem fog fegyvert. Elitélt nazarénus katona. A nazarénus szekta buta bigottsága ismét áldozatot követelt. Napirenden lévő eset, hogy a hivő megtagadja a fegy­verfogást, ellenszegülve törvénynek, tár­sadalmi rendnek, megtagadva a haza és király iránti hűséget, kötelességet. A fa­natikus rajongókkal szemben hiábavaló minden törvénymagyarázat, a felvilágo­sodottság szelleme nem tudja őket el­tántorítani az apostolaik által irott biblia zsoltáraitól, amelyek tiltanak minden­nemű gyilkoló szerszámnak a használa­tát. És semhogy megtadjákhitüket, amely tulajdonképpen nem is hit, mert nélkü­lözi azokat a morális tételeket, melyeket minden más vallásfelekezet törvényei közzé iktatott, némán, szinte baromi meg­adással tűrnek el szenvedéseket, hosz­szas, kínzó fogságot. A nazarénus szekta híveivel, akik leginkább a föld egyszerű fiai sorából kerülnek ki, legtöbb baja van a katona­ságnak. A katonai fegyintézetekben ál­landóan egész sereg nazarénus legény szenved fogságot függelemsértésért. A debreczeni hadbíróság éppen a közelmúlt napokban ítélkezett egy ilyen békósmegyei nazarénus katona fölött. Fagó Pálnak hívják és még 1904-ben besorozták. Bármit tettek azonban vele, eldobta a Manidichert. Végre felettes ka­tonai hatósága hadbíróság elé állította, mely függelemsértésért 3 havi fogházra ítélte. Érdekes a Fagó Pál esete. Nazáré­nus létére ugyanis furfanghoz, vagy, mondhatni csaláshoz folyamodott, hogy j megmentse a bőrét. A hadbíróság előtt ugyanis azzal a mesével állt elő, hogy besoroztatása alkalmával nem tette le a törvényes esküt, tehát nem is kötelez­hető katonai szolgálattételre. Van azon­ban a katonai törvényben egy cikk, amely kimondja, hogy a besorozott egyén előtt, utólag felolvasott' eskünek- ugyanaz a kötelező ereje van, mint a tényleges es­künek. Ezt a paragrafust olvasták a Fagó Pál fejére, akinek az állítását különben megdöntötte az eskütevésnél jelenlevő csabai katonatiszt. A Fagó Pál esete pedig jó arra, hogy tanuljanak belőle a fanatikns nazarénu­sok. Levél haza, Békésországba. - A Békésmegyei Közlöny számára. — Nagybecskerek, junius hó. A bánsági rónák pipacscsal szegett, búzakévéktől görnyedő áldott testvér­földjéről, ábrándos tanyai kutgémek s a vetések között százával sétálgató gó­lyák rokonvilágából köszöntöm inind­nyájokat! — A kedves szerkesztő ur­nák különben ígértem is, hogy beszá­molok útközben szerzett impresszióim­ról, teszem ezt most annál inkább, mi­vel szerkesztő ur megvédte irói reputá­ciónkat, nekimenvón a nagyváradi toll­forgató kartársnak, ki negligálni merte a békésmegyei „Sapphó"-kat. • Minden asszonyi irigységtől menten én is meghajtom a zászlót Nil és Zalai Masa tehetsége előtt. Fogékony leány­lelkűk a vágy ós sejtelem atmoszférájá­ban lebegve, igazán közvetlen ós meg­kapó dolgokat produkál. Elismerem, hogy a „csirkék" elhagytak bennünket veteránokat, ősmunkatársait a Közlöny nek. Mi, kik férjhez menve, beváltottuk aprópénzre azt, a mi mint álom kincset ér, — az ábrándok világából annyira slüyedtünk, hogy nekem például néha nagyobb gyönyörűséget okoz egy sze­rencsésen kifoltozott nadrágja a kis fiamnak, vagy egy jól sikerült almás­lepény, — minden irói dicsőségnél. Azon­ban nem mondanék igazat, ha be nem vallanám, hogy néha engem is meglep a kleptománi és ellopva tulajdon ma­gamat, kedves Lampérth Gézánk szavá­val szólva: „elcsavargok az álmok er­dejébe, hol a gerle bug, a vadrózsafa nyit „Álmok erdeje !" — átvitt értelem, de megfordíthatjuk igy: olyan volt az az erdő, mint egy álom . . . Nagyváradon tul, másfél óra járás­nyira vonaton, és egy jó órai gyalogo­lás után van az a meseország, az az álomerdő, mely valóságos kis kápolnája lehetne az alföldnek, hova eljárhatna imádkozni a természetimádó épen ugy, mint a lelkibeteg. A kolozsvári vonalon menve, mind­járt Várad után, szinte rohamlépésben jutunk bele a vadregényes vidékbe. A szelid szőlőhegyek, mik Szent-László városát környékezik, Élesd körül már hatalmas bazaltóriások, termő foltjaikon százados szilfákkal és üde, zöld hegyi növényzettel. Szétszórtan legelő kecske­nyájak tarkítják a lankásabb oldalakat, a pakulár álla alá szorított egyenes bot­jára támaszkodva, közömbös arccal néz a robogó vonat után s legfeljebb a kecskegidók kapják fel a zajra ? moly­hos fehér fejüket. A tenyészet, a hegy­alakulás úgyszólván évszázadok óta egy­forma ott, az egyetlen változat, mit a kultura végzett, az az egymás mellé fektetett sinpár, mely magasra felhányt kavicsrétegen' kígyózik, csavarog le ós fe 1, Rév állomásnál elérve a Sebes-Kö­rös völgyét, melynek pártján egy mély bevágásban halad odébb, Erdély felé! Mi kirándulók Réven szállottunk le, holott a Zichy-cseppkőbarlanghoz köze­lebb esik Vár-Sonkolyos, a Rév után következő állomás. A vonat ugyan elfut a barlang kis turista vendéglője előtt, ám megállóhely eddigelő nincs. Ha jól tudom, most folynak a tárgyalások ez irányban a kereskedelemügyi miniszté­riummal. Kár, hogy a barlang ambició­zus kutatója és fejlesztője Czárán Gyula, volt aradmegyei nagybirtokos, inimár fenyőlombokkal borított koporsójában alussza örök álmát s a barlang tényle­ges birtokosa, Zichy gróf is betegen fekszik kastélyában. A róvi állomáson leszállva, mindjárt kínálkozott vezető, egy 10—15 éves oláh fiu képében, ki helyes magyar szóval ajánlkozott és mindjárt át is vette fel­öltőinket. Délután 3 óra körül járt az idő, kellemes esős délelőtt után tisztán ragyogott" a nap s körül-körül harmatos volt a fű s szivárványszínt játszott a vízcsepp az üde lombokon. Alaposan fölfogózkodva útnak eredtünk a pálya­test mentén, mert a tényleges út a hegy­oldalban nagyon meredek és eső után igen síkos. Csakhamar elértük kedves ismerősünket, a Sebes Kőröst, mely vigan szökik itt sziklaágyában kőről-kőre, kavicsról-kavicsra. Mindjárt a kanyaru­latnál hatalmas két kőalakzat fogad bennünket, a Ménmaróth-pár, vagy mint a velünk magyarul szívesen szóbaálló oláhgyerekek neveztek: a két püspök. Hegyes, süvegforma kúpjokról csak­ugyan találó a hasonlatosság. A Körös ott helyt-helyt egész a sziklafalat mossa. A lecsüngő vadborostyán és iszalag fantasztikus hálóján üveg-gyöngként tö­rik meg a sok apró vizesós, odébb a fűzfa hajlós ezüstleveles ágát jó darabon sodorja magával az ár. A vasúti töltés mentén pázsitos gyalogút vezet, amely azonban néha oly szűk és meredek, hogy Istenkísértés volna ott valamelyik vonattal találkozni. A vasúti őr eleget korholta is érte vezetőnket, a miből ugyan mi is érthettünk. Közben mind beljebb és beljebb haladtunk a szép vadregényes tájba. Kék és vörössel csíkozott hatalmas kő­óriások sorakoztak az innenső oldalon, bevésett mély rovátkákkal, melyből a kivált vasércet rozsdásra oxidálta a csa­padék. Ez az úgynevezett Rézhegység, mely a Sebes-Körös jobb partján húzó­dik végig. A vasérc mellett többnyire mészkŐaiakulás van, mert rendkivüisok benne az üreg és barlang. A legtöbb

Next

/
Thumbnails
Contents