Békésmegyei közlöny, 1906 (33. évfolyam) január-június • 1-55. szám

1906-03-15 / 22. szám

Békéscsaba, 1906. T XXXHI-ik évfolyam. 22-ik szám. Csütörtök, március 15. BEEESHEGfTEI KÖZLÖNY Telefon-szám: 7. Szerkesztőség : Főtér, 876. számú ház, hova a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. Kéziratok nem adatnak vissza. POLITIKAI LAP Megjelenik hetenk'nt kétszer: Vasárnap és csütörtökön. EkŐFIZETÉSI DI.1 : Egész évre 12 kor. Félévre 6 kor. Negyedévre 3 kor. Előfizetni bármikor lehet évnegyeden belül is. Egyes szám ára 12 fillér. Főszerkesztő : Dr. SAILER VILMOS Felelős szerkesztő: PALATÍNUS JÓZSEF Laptulajdonos : SZIHELSZKY JÓZSEF Kiadóhivatal : Telefon-szám 7 Főtér' 876. számú ház, hova a. hirdetések és az előfizetési pénzek küldendők. A hircLtési dij készpénzzel helyben fizetendő. NYILTTÉR-ben egy sor közlési dija 50 fillér. Márciusi gondolatok. Békéscsaba, március 14. Ünnepén a szabadság kivívásának, ismét hí a haza. Hangos jajszóval, hogy itt az idő, most vagy soha, értsük meg, hogy mindama vívmányok, amiket a szabadság, testvériség, egyenlőség jegyében ezelőtt ötvennyolc évvel megszereztek őseink, puszta - hazugságok, ködbevesző napsugarak, hamisított Írások, amiket kénye-kedve szerint forgat a hatalmi önkény, amely ma újra bitorol, gázol keresztül törvényeken, jogszokásokon, alkotmányon és mindama korlátokon, amelyeket a rend állított föl ennek az országnak az előrehaladásban, fejlődésben, virágzásban való biztosítására. Forgassuk a, história vérrel-könynyel irt lapjait. És amint 1848. március 15-ikéhez jutunk, hevesebben dobog a szivünk, szemünkben öröm és büszkeség, a hála és kegyelet örömkönyei csillámlanak. Dicső napok, nagy napok! Melyeknek évfordulóján szerte ez országban, túl a Tisza és Duna partjain, messze fent a Kárpátok tövénél is, hol a föld mélyében a fényes érc terem, s hol a bércek magas fokán pihenőt tart a fáradt légkirály, a szabadság e szentelt napján minden igaz magyar leveszi gondterhelt fejéről süvegét és fohászt küld, a magyarok istenéhez. És emlékezünk ! Ötvennyolc évvel ezelőtt jutottunk a haza nagy kincseinek birtokába, amelyeknek becsét nem azok ismerték legjobban, a kik azt megszerezték és az értük való hősi küzdelemben martirokul elestek, hanem azok, akik tanúi voltak a népszabadság elkobzásának. Bár egyszer kisütött a magyarság egén a nap, bár újra megtaláltuk az elveszetteket, az örömük telje nem tartott sokáig. Ismét beborult fölöttünk. Szinte fölemelt fejjel sem járhatunk, s a márciusi szent ereklyékre gondolni is bűn újra. A magyarok ősz királya ezelőtt ötvennyolc évvel, amikor 1848. törvényeit szentesitette, a következő óhajtását nyilvánította: Hü magyar nemzetemnek szivemből óhajtom boldogságát, mert abban találom a magamét is. Amit tehát ennek elérésére tőlem kívánt, nemcsak teljesítettem, hanem királyt szavammal erősítve, át is adom a nemzetnek, mint kinek hűségében leli szívem legjobb vigasztalását és gazdagságát. Őszinték voltak ezek, a király szavak ? És megtartattak ? És hanem, kinek a bűne ez ? Vagy egyáltalán nem is bűn, de talán erény ? Érezzük mindnyájan, kik e hazának fiai vagyunk, az igazságot. Ennek törvényei szerint pedig a századok gyűlésével, az idők forgásával együtt halad és fejlődik az emberiség; minden korszak uj kérdéseket vett föl, melyeknek megoldása a nemzetek egész erejét és elszántságát veszi igénybe. De az államok és társadalmak életében felmerülő és uralkodó eszmék, jelszavak, amelyekért sokszor egész nemzedékek vére omlott/lassankint egymásután tűntek el, vagy elhalványodtak, mint a virág, ha elvirágzott, mint bimbó, ha korai fagy ölte meg. Azonban a letűnt jelszó helyett ujabb támadt, s minden jelszó mellett eszme, szenvedély keletkezett. A mi eszméink, a mi szenvedélyünk, amelyet csak hatalmasan felkorbácsolt a jogfosztó hatalom önkényeskedése: a haza- a szabadságszeretet, tehát nem ujak, de régiek, s amelyekhez hűségesek maradunk, mert őseink hagyták ránk, hogy ápoljuk szeretettel a sziveinkben, mert ezek az eszmék a leghatalmasabb fegyverünk, amelylyel minden vészszel, viharral szembeszállhatunk. Ezeknek az eszméknek sátoros ünnepe a mai nap, amelyen lelkünk egész mélyével, honszerelmünk egész hevével üdvözöljük ezernyolcszáznegyvennyolcat, amelynek emlékei ma föltámadnak, a mártírok kikelnek koporsóikból és dicsőséges szellemek suhannak át, legendákat regélve a magyar nemzet szabadságáról. Ezeket a szellemeket, akiknek a lelkesítő eszméi fölemelnek, erőssé tesznek bennünket, nem állithatja meg útjába a szurony s az erőszak és nem az abszolutizmusnak semmiféle hatalma. „Mert elpusztulhatnak nemzetek, rombadőlhetnek országok, megváltozhatnak a felfogások, támadhatnak uj eszmék, lejárhatnak a divatok, keletkezhetnek uj szokások, de a természet örök szabályai sohasem fognak megváltozni. Tél után tavasz jön, az üde március. Es amig az emberi sziv örülni tud a tavasznak, fénynek, napsugárnak, addig a Te napod se tűnik le dicső március Idusa! Néhány szó a magyar nőkhöz, Irta; Teleki Arvédné. szül. gróf Teleki Bella. Engedjék meg, hogy most, midőn oly válságos a magyar Haza sorsa, én Is érintsem azt a kérdést, mely most mindnyájunk lelkét izgalomban tartja és mely minden igaz magyar nőt is cselekedetre szólít fel. —Nagy időket élünk, a ma folyó küzdelem kimenetele fogja eldönteni a magyar nemzet létkérdését! Felujult az az évszázados viszály. A mi régi ellenségünk, a báránybőrbe bujt I farkas, levetette az álarcot és most már j igazi mivoltában fenyegeti legdrágább kincsünket: nemzeti önállóságunkat. De ne ezen csodálkozzunk, ne ezen szörnyülködjünk, ez a külellen, nem belőlünk való vér és hús, jót tőle nem várhatunk, de győzedelmesen megküzdhet vele, a szent jogainak védelmére kelő egységes nemzet. Am de itt a hazában is két tábor áll most szemben : az egyik az ezeréves alkotmány sáncait védi és lerakja uj erőditvények alapjait, melyek ez ősi nemzeti kincset bármilyen kültámaclás ellen örökre megvédelmezendik. E dicső küzdők és munkások mögött áll az egész magyar nemzet. Velük szemben áll i> másik tábor, ez is küzd, ez is dolgozik, de ennek küzdelme dicstelen, munkája rombolás, e tábor katonai bérencek, melyek rést próbálnak ütni a bástyákon, sőt már itt-ott a sáncokba be is hatoltak. Ezek az alkotmányvárát akarják bevenni, hogy a magyar Hazát ellenségeinek elárulják és kiszolgáltassák. És e dicstelen tábor is magyar. Háborúk idején, midőn a férfiak hazájukért vérüket adják, a nők nem csak siratják övéiket, de kiveszik részüket ama nehéz időkben a rájuk háruló kötelességekből: százával mennek lelkesedéstől áthatva a harcok véres mezejére a sebesülteket ápolni, a haldoklókat vigasztalni s a sok fájdalom, nyomor és szanvedés közé az enyhület és a bátorítás csepjeit vegyíteni. A mi mostani vértelen, dicső küzdelmünkben nem vár-e szerep a magyar nőre ? Nem kell-e most is buzdítani/ v gasztalni a küzdőket, öntudatra ébreszteni az ingadozókat, szítani a lelkesedést, mely az erőket megszászorozza ? Nem a mi gondunk-e ez magyar nők ! ? De igenis, a mienk és hasson át mindnyájunkat szent kötelességünk tudata, legyen minden családi tűzhely a hazaszeretet lobogó oltára is és mi legyünk az oltár gondozói és óh magyar nők ! mig a mostani dicső küzdőket lelkesítjük, a gyengéket erősítjük, az árulókat a társadalomból kitaszítva megvetésünkkel sujt/uk, gondoljunk már ma a jövőre is és olyan fiakat neveljünk, Békésmegyei Közlöny tárcája. A köröstarcsai biró. - Aktuális história. Négylovas hintóban érkezik a főnök, Első ülésen a főszolgabirája, Mindenik a csász ár hódoló szolgája, S hogy üresen leli falu tanácsházát, Mérgesen támad az ősz főjegyzőre : „Hol van az a paraszt, akit kineveztem Falu birájának három esztendőre ? Hol van ? vagy tán dacol, de megkeserüli, Fogadom, a sötét tömlöcöt megüli ! Meg is vasaltatom, meg is verettetem, S ha még ez sem használ, főbe is lövetem ! Mond meg neki tüstént, mond meg ezt magának, Majd enni vetek én a Kossuth kutyának ! Rögtön czitáltatni, hol a község szolga ?..•••" Szaporán megindul a község embere Jó Süveges Márton, — sietős a dolga, — Bátyám uram tűstént készüljön kigyelmed, Haragszik-a főnök, hogy nincsen fönn kelmed. Izeni, — ha nem jő — ne várjon kegyelmet! * — Mond meg neki Márton, hogy megöregedtem, Hogy fáradt a lelkem, hogy beteg a testem. Nem is látok már jól, rest is a hallásom, Hogy halni készülök, a síromat ásom. De föl nem mehetek ! Lövessen bár főbe, Ugy is ott a helyem csendes temetőbe'. * Két zsandár a birót bilincsekbe zárva Hajtja maga előtt fel a községházba. * „Ringy-rongy Kossuth-kutya, szemtelen parasztja, Nem kaptad pecsétes levelem parancsba ! ? Ha nem értesz szép szót, majd megmagyarázom, Bozontos iistököd, hogy ha jól megrázom. Tán kéreted magad, talán a dac vezet ? Nemhogy megcsókolnád mind a két kezemet. Nemhogy megörülnél s büszke lennél rája, Hogy lehetsz a császár felesküdt szolgája !" * Nyugodtan szegezi szemét a szemébe A pór a nagy urnák, s benéz a lelkébe. Halk hangon kezdi el, hangosan folytatja, Kiárad szivének lezárt gondolatja . . . * — Mikor megértettük Kossuth apánk szavát Hogy saját gyermeki fojtják meg a hazát, Hogy akiket táplált anyai kebele : Rácz, oláh, sőt horvát mártják a tőrt bele, Hárman mentünk harcba . . . . . . Legidősebb fiam Isaszegnél maradt, Kisebbik fiamat eltemette Arad. S a mikor haldokolt az elárult Haza, Qolyókkal testemben, vánszorogtam haza, Meggyógyult a sebem. Elmúlt -- nem sajnálom S két gyönyörű fiam a feltámadáskor Bizonnyal meglátom : mert meg vagyon irva. De egy vérző sebet, azt viszek a sirba, Fáj, ha majd elszállok a sír fenekébe, Fáj, ha majd eljutok Istenem elébe, Fáj a feltámadás reménylett hajnalán, Még a mennyországban is fájni fog talán Az hogy m kor hazám elfojtva, leverve Idegen czéda nép gúnyjával keverve Ott fekszik a földön s vég fohászt zeng szája ! Bilincset e n f i a teiz í e g e 1 ő b b rája S a kit a honhoz kőt ezer emlékezet, Emel rá legelsőbb szentségtörő kezet! Megmondtam ... s ha tetszik lövessenek főbe, Emelt fejjel nézek a halál szemébe. Itt a bírópálca, nem szorultam rája, Nem leszek a csá szár térdhajtó szolgája ! v Székbe fogózkodva hallgatja a főnök Viaszhalvány arccal a szegény pór hangját Mint eltévedt fiu megtagadott anyja Bus lélekharangját. Azután leborul az asztal sarkára S arcát eltakarva könyzáport hint rája, Zokog keservesen . . . Költészetünk a szabadságharcban. - A Békésmegyei Közlöny eredeti tárcája, — Irta : Nemes Béia dr. Nem tudom, mi markol mélyebben az ember lelkébe: öröm-e vagy fájdalom ? Ugy tetszik, a lelkesedés kisebb számú és kevésbbé jelentős munkát adott az irodalomnak, mint a bánkódás, a harag borús méltósága, a csalódás gyásza ; nemcsak nálunk, — más irodalmakban is. Mintha jobban tudnánk buáulni, mint örülni, jobban tépelődni és sírni, mint remélni és nevetni. Talán azért van olyan kevés humorista, azért szegényebb a "komédia a tragédia termelésénél. A moliére-i vígság is sokszor takar szomorúságot : szerelmi csalódás, képmutatás utálata, emberi gyengeségek rajza a vígjáték álarcában, Emlitsük-e a legnagyobbakat; Dantét komor világával, Skaksperet drámáiban rejlő keservével ? A nagy görög eposzaiban sem olyan derült az ég, mint az iskolai könyvek tanítják. Ezek a gondolatok tolulnak előre, mikor utolsó szabadságharcunk költészetét vizsgálgatjuk. A sírva vigadásban a sírás a túlnyomó. De nem ez az, ami az irodalom szempontjából elmélkedésre alkalmas, hanem azoknak a verseknek tartalomra, műgondra fogyatékos volta, melyeknek a harcok előtt ós közben lelk'esités a céljok. Nem mondjuk, hogy minden költemény ilyen. Legjavának ez a hibája, a legjobbjaink sem módosítanak ítéletünkön. Egy van, kinek alkotásai a remény felkeltésében, fokozásában, a harci tűz élesztősében állandó és fokozatos műtermékek: Petőfi. Különös játéka a sorsnak, hogy a magyar ügy, rohanva közeledő bukása előtt elveszti őt, ki csak lelkesíteni akart és tudott; mert ezután más idők jöttek, másokra maradt a tragédiá elsiratása : tied, hazám, egy szentelt fájdalom . . . Nem voltunk költők híján. Azok, kiket irodalmunk klasszikusai közé szoktunk számítani, látták a vihart keletkezésétől elültéig. Kisebbek egész raja élt és irogatott. A költői termelés főtárgyakép a honvéd alakja, hősissége bontakozik ki; stilus dolgában dalszerű erőtlenség, melyet a retorika nem képes művészivé tenni. Német- és orosz gyülölés lobban fel nem egy helyütt, a kitörésnek nem annyira fenséges, mint költőietlen formájában. A híres jelszavak, mint alapgondolat, bágyadt vagy kiabáló hangok zavarában nyernek kifejezést. A felszabadult sajtó, a jobbágyság megszüntetése, egy új korszak meszszeható vívmányai — nem találnak művészi kezeket! Ezt nélkülözzük legjobban a szabadságharc költészetében. Petőfivel fáj a sort kimerítenünk. Egy ma már elfeledett utínzója, Szelestey László a nagyurakat meggyanúsítja: nekik „előítélet. hálózá be észviláguk keskeny ablakát", nem hisz; nem lehet ott szabadság, hol a gőg fiával a büszke önzés egy pólyán hever; a nép szabadsága ábránd, semmi más. A versek tömegéből egy erős hang válik ki: Garayé, a K o n t szenvedélyes modorában irva a szabaddá lett magyar parasztságról. Szelestey kétkedő hazafisága mintha magyarázata volna a többi író tartózkodásának s egyben lélektani kulcs az egész költészethez. Csak Petőfiről bizonyos, hogy várta, megérezte, kívánta a forradalmat : „Dalom viharodnak élőjele." A többi tartott a nagy vihartól, a nemzetet végzetes helyzetéből más úton, de bölcsen óhajtotta kiszab iditani. Előttük inkább