Békésmegyei közlöny, 1905 (32. évfolyam) július-december • 65-119. szám

1905-10-04 / 94. szám

Békéscsaba, 1905. XXXII-ik évfolyam. 94-ik szám. Szerda, október 4. ELŐFIZETÉS HELYBEN : Egy évre .... 20 K Félévre .... Negyedévre . . . VIDÉKEN: Egy évre. ... 24 K Fé! évre . . Negyedévre 10 5 12 6 It • I 0zl0iy POLITIKAI N A PILAP SZERKESZTOSEQ és KIADÓHIVATAL: Békéscsabán, Főtér 876. sz. Nyilttér sora 40 fillér. Hirdetések négyhasábos petit sor 10 fillér. Egyes szám ára 6 fillér. TELEFON-SZÁM: 7. Főszerkesztő : Dr. SAILER VILMOS Felelős szerkesztő: PALATÍNUS JÓZSEF. Laptulajdonos: SZIHELSZKY JÓZSEF TELEFON-SZÁM: 7. Békéscsaba, okt. 3. Abban a küzdelemben, melynek szintere az a szerencsétlen, évszázadokon keresztül vérreláztatott ország, két ellentétes tábor harcol egymással: a magyar nemzet, mely a hazának becsületes vérrel és pénzzel adózó fiait foglalja magában és a másik a Burg, az ő híveivel. Egyik a királyi esküvel megpecsételt törvénykönyvet tartja a kezében, a másik egy papírlapot, amelyre valamelyik bécsi lakáj irta rá szépen kicirkalmazva a levegőbe lógó képzelt jogokat. A küzdelem elkeseredéssel folyik most már mindkét oldalról, anélkül, hogy egyik fél is engedne egy jottányit. Az irott törvények nem téphetők szét, a papírlapról sem akarnak egy betűt sem letörölni. S mivel a viszonyok még nem fejlődtek és remélhetőleg nem is fejlődnek odáig, hogy ököllel vagy karddal érveljünk, megmarad harctérnek a szó és az irás, a gyűlés, meg a tinta és papiros, helyesebben : az újság. Hogy e téren milyen argumentumokkal folyik a harc, azt láthatjuk a napi sajtóban. Egyik oldalról a törvényeket magyarázzák többé-kevésbbé imparlamentáris kifejezések kíséretében, másik oldalról félremagyarázásokkal akarják elsikkasztani, ugyancsak többé kevésbbé pokróc-stilusban a nemzeti jogokat. „Minden korszak, mely fordulóhoz vitt népeket és társadalmakat, kereste és megtalálta a hangot, az irásmodort, melyen az emberek szivéhez, eszéhez és szenvedélyéhez szólott. A nagy korszakok adták a legkiválóbb stilmüvészeket s a nagy stilmüvészek csinálták a nagy korszakokat. Lelkünkben összefutottak és találkoztak a népek vágyai, szenvedései. S a teremtő erő, mely lelkünkben fészkelt, hangot tudott adni a nagy érzéseknek, melyek megértetlenül hevertek az emberi szivekben." Hangot adnak ma is a nagy érzéseknek, hanem a modor nem az, mely kifejezője lenne a lelkekben összefutó vágyaknak. Kivánja a hazának minden fia a boldogulást, de hogy a modorral, a hanggal, melyet a cél érdekében használnak, mindenki egyetértene a küzdők közül, az nem létezik. És éppen ezért igazat kell adnunk annak a politikusnak, aki ezeket mondja: ./Önvédelmi harc ez, melyet hirdetünk. Meg kell akasztani útjában a minden oldalról előtolakodó Ízléstelen hangof, mert ma-holnap odajutunk, hogy megértetlenül hangzik el minden szó, mely a jó ízlés korlátai között mozog. Ahol megrögzött szokássá válik, hogy az emberek ujjaikkal nyúlnak a tálba, ott nem fogják megérteni, hogy az ember miért eszik késsel, meg villával. De szabad-e az Ízlésnek meghajolni az ízléstelenség terrorizmusa előtt? Szabad-e átvedlenie csak azért, hogy néhanapján őt is megértsék? Már pedig közel a veszély, hogy nem értik a szót, melynek gyökét nem a csapszékekben költötték. De a veszély egész nagyságát nem is ez rejti magában. Mert végre is az ember a szükség kényszerének engedve, koncessziókat tehet az Ízléstelenségnek. Tehet, ha tud tenni. De ott az igazi veszedelem, még ha akar is, nem tud Ízléstelen hangon beszélni, nem tud lesülyedni abba a kioakába, amelyből ma ezek is, amazok is a szavakat, meg az argumentumokat szedegetik s igy, ha akarná is, többé nem tudná magát megértetni az elparlagiasodott lélekkel. Pedig még van mondónivalónk. De hogyan beszéljünk majd, ha nem értik nyelvünket ? Ezért, s csakis ezért kell megkezdeni a védelmi harcot a mosdatlan száj trónrajutása és megkoronázása ellen." * Az alkotmány védbástyái: a vármegyék, rendre bontották ki a hazafias ellentállás zászlaját. Szinte nemes versengésre keltek a passzív rezisztenciában. A törvénytelenségnek ellentálló törvényhatóságok küzdő táborához a kezdet kezdetén csatlakozott Békésvármegye is, mely megtagadta a kormánynak az adót, az újoncot, # az élet és hatalmat adó vért és pénzt. Úgy Békés-, mint a többi vármegyénknek az ellentállása eddig csak negatívumukból állott. Tiltakoztak, óvást emeltek az alkotmányt fenyegető veszedelmek ellen. A pozitív ellentállás ott kezdődik meg, ha jön az erőszak. Erre az eshetőségre is számítanak a törvényhatóságok, amelyek egyike-másika már ecélból megalakította az alkotmányvédő bizottságot. Ennek a bizottságnak a szervezete, T n R C n. Elhagyott szerető. Cseng a pohár, szól a tüzes nóta, Borba' jürdik a szoba padlója. »Engem sajnál, értem sir az ég is — Azt a hűtlent elfeledem mégis.« Húzd rá cigány ! S szól a szilaj nóta. Pedig húzzák már három nap óta, A mióta temeti a lelkét Megcsalatott, egyetlen szerelmét. »Hej, cigányok, jélre a vonóval, El a dallal, el a tüzes borral. Kiderült már, nem sirat az ég se' — Azt a kislányt nem felejtem mégse.* Elek A jó fiu/) — A Békésmegyei Közlöny eredeti tárcája. Irta: Hegedüs-Bite Gyula. I. — Takarodjál ki az én házamból! — Ordította fölháborodva a fia felé Rác Márton. — Semmirekellő, naplopó fiúra nincs szükségem. Más fiu ilyenkor már keres, segítségére van a családjának, téged pedig minden iskolából kicsaptak s most becsületes munkás sem akarsz lenni. Takarodjál! Soha többé ne merj a szemem elé kerülni! A fiu rongyos ruhájában, dacos, szinte kihivó arccal állt az apja előtt. — Hiszen megyek, — mondta oda hety*) Mutatóba a fiatal iró októberben megjelenő .Strófák három macskáról'' cimü elbeszélés kötetéből. kén, — nekem nincs szükségem rátok. Meg tudok én magam is élni. Rác Márton csak hallgatta ezeket a szavakat. Keserűség tolakodott a szivébe s fájdalmában leroskadt egy székre. A fiu szó nélkül, fütyörészve az ajtó felé tartott. Ezt már nem tudta elviselni Rác Márton Fölugrott, utána szaladt s megütötte a fiát. Azt egyszeribe kihozta flegmájából ez az ütés. Nem azért, mintha fájt volna neki, hanem önmaga előtt előtt szégyenlette. Visszaütötte és sebesen eliramodott. Rác Márton végigtámolygott a szobán. Ez az ütés égette a testét. Odanyúlt, simogatta. Bizsergett, lázongott a vére azon a helyen, pedig a fiu alig, hogy megérintette. De Rác Márton szemében iszonyú egy ütés volt ez. Lehanyatlott az a karja s néni tudta felemelni. Jajgatni kezdett s mikor hazajött a felesége, a másik fiával, kínlódna nyöszörögte : — Meghalok 1 — Az istenért, mi bajod van ? — rohant hozzá rémülten az asszony. — A karom . . . nyögte Rác Márton, a János megütött . . . — János ? — villant föl a harag Rác Mártonná szemében. Mit csinált János ? — Megütött . . . — Hol van az a fiu ? — toporzékolt, — hol van János ? — Kikergettem. — Erre a szóra egyszerre lelohadt az asszony haragja. De amint odameredt a szeme a férjére, erőt vett a szivében feltámadt gyengeségen, s a kisebbik fiát maga mellé véve, szeretettel simogatta meg az arcát, — Édes kicsi fiam, te vagy az én egyedüli reménységem . . . A kis fiu elcsudálkozott ezen az ellágyuláson s mert nem tudta mit csináljon, sirni kezdett. — Csak sirj, — nógatta az anyja. Csak sírj . . . Csak olyan ne légy, mint a bátyád, a János . . . — A János szóra fölpattant Rác Márton : — Mától fogva megtiltom, hogy a János nevét szájatokra vegyétek. János nekünk nem fiunk. n. Mikor a János kiért az utcára, semmiféle megbánást nem érzett. Durva, rossz lelkű fiu volt, akit összeférhetetlen, dacos természete miatt mindenünnen kidobtak. Csak ment, ment, maga sem tudta merre. Nem gondolt a jövőre. Hogy lopni fog, azt sejtette. Mindent, mindent inkább, mintsem hogy dolgozzék és fáradjon. Piszkos, külvárosi utcákon bandukolt keresztül, lehorgasztott fővel, s a kezében levő vékony bottal az üzletek kiálló pléh tábláit ütögetve. Beért a belvárosba. Elvegyült az illatos ruháju, elegáns járókelők közé. Néha bámész szemét rámeresztette az egyikre-másikra, ugy, hogy azok félve tapogatták az órájukat. "Ahogy befordult a legnépesebb utcába, nagy csődületet látott. Valami idegen ország fejedelme járt itt, annak a kocsiját vette körül a tömeg és éljenezni kezdte A fejedelem kihajolt a kocsiból és mosolyogva köszönte meg az óvációt. János odafurakodott. A kíváncsiság űzte. Keresztültört a tömegen s éppen a fejedelem kocsija mellé jutott, amely az összetorlódott emberektől nem tudott tovább menni. (Folytatása következik).