Békésmegyei közlöny, 1905 (32. évfolyam) január-június • 1-64. szám

1905-06-11 / 59. szám

328-ik oldal értesíteni a képviselőház elnökét. Ha azonban a kormányt a jövő héten sem neveznék ki, az ellenzék nem várakozik tovább, mint junius 19-ig. Arra időre okvetlen összehívják a képviselőházat és foglalkoztatni fogják a bizottságok által előkészített tárgyakkal. A politikát élénken foglalkoztatja Oszkár svéd királynak a norvégek által történt detronizálása. Svéd és Norvégia között majdnem hasonló viszony állt fönn, mint Magyarország-Ausztria között. Természetesen Bécsben éppen ellenkező szempontból tárgyalják ezt vérnélküli forradalmat, mint nálunk. A bécsi nézet szerint az udvart Norvégia példája arra tanítja, hogy a hadsereget ugy kell megtartani, amint van, a magyar befolyás érvényesülését nem szabad megengedni s inkább abszolutisztikus intézkedésekkel megkisérleni a nemzeti akarat megtörését s egy kis katonai kormányzással engedékenységet szerezni. Ausztriában azonban tudják, hogy a közös intézményeket zavartalanul nem lehet fentartani, hogy ha Magyarország a hozzájárulás költségeit megtagadná. Most inkább foglalkoznak tehát azzal a kérdéssel is, hogy miképen lehetne legalább a közös ügyek anyagi részét megmenteni. Ezzel szemben a magyarság hangulata mindenfelé a nemzeti küzdelem mellett nyilatkozik meg. Sőt sok helyen a lakosság türelmetlensége nehézzé teszi, hogy a szenvedély kitörését visszatartsák. De szomorú jelenség is vetődik e képek közé. Tudniillik a nemzetiségek között magyarellenes felhívások kezdenek terjedni, mivelhogy az izgatók keresik a hasznot abból, hogy a közfelfogás szerint az udvar ez idő szerint azokat kegyeli, akik a magyar törekvésekkel szemben készek felvenni a harcot. Ezen közben pedig a szabadelvüpárt keresi az uj programot. Az erre irányuló tanácskozásokat a párt intéző bizottsága most már csak az ünnepek után folytatja, azzal a céllal, hogy a párt elé javaslatot terjesszen, hogy minő álláspontot foglaljon el a párt oly kormánynyal szemben, mely nem a parlamenti többségből alakul ós nem a többségre támaszkodik. Belefoglalják azt az eshetőséget is, hogy a kinevezendő kormány átmeneti jellegű lesz és e céljául a kibontakozás létesítését jelöli meg a parlament szine előtt. Az csak későbbi kérdés, hogy mi lesz a teendő abban az esetben, ha az uj kormány a képviselőházban be sem mutatkozik s csak a hivatalos lapban jelenik meg a minisztérium kinevezése és a képviselőház elnapolása. A szabadelvű pártnak ez idő szerint egyetlen tagja sincs, aki ily esetben azonnal ellenzéki állást ne foglalna el. Igen valószínű, hogy a szabadelvű párt intéző bizottságának a jávaslata egyúttal uj programmot fog tartalmazni a párt részére s ugy állítják fel a kérdést, hogy a párt azon kormányt támogatja, mely e programmot magáévá teszi. Ebben főképen a belső kérdésekre fordítanak figyelmet s a katonai dolgokban tüzetesen megjelölik a kilences bizottság munkálatának ama részleteit, amelyeket ezután kell teljesíteni. Ez egyúttal verbuváló program lesz, melynek az a célja az is lenne, hogy a 67-es alapon állókat együvé toborozza. Hogy milyen eredménynyel fog az járni, azt csak sejteni se lehet, mint ahogy a politikában minden bizonytalan ma. Annyi bizonyos csupán, hogy elértük pünkösd ünnepét, amikor mint végső terminuson jelezve volt a válság megoldása s mint a tények sajnosan igazolják, ma is ott vagyunk, ahol négy hónappal ezelőtt állottunk. Csak az elkeseredés nagyobb, mint akkor a lelkesedés volt. És az elkeseredés csak növekszik. Ki tudja meddig feszül a hűr ós mikor pattan el? Szemlélődés. Két indítvány. Csaba nagyközség és nem nagyváros. De egyáltalán nem is város, csupán Magyarország legnagyobb nagyközsége. Lakosságának munkálkodása, vezető férfiainak bölcs kormányzása azonban ennek dacára ugy anyagiakban, mint erkölcsiekben és külsőleg is olyan nivóra emelte alig két évtized alatt a vármegyének ezt az első és legnépesebb helységét, a környéknek gazdaságilag, kereskedelmileg, iparilag és sok egyéb tekintetekben is ezt a fontos gócpontját, hogy méltán vetekedhet az országakárhány jelentősebb városával. Mindezekből pedig nem azt akarjuk kihámozni, hogy többet vindikálunk Csabának bármilyen tekintetben, mint amennyit vindikálhatunk. De azt sem akarjuk ezzel mondani, hogy most már Csabának népe ^vezetőivel egyetemben pihenhet a babérokon. Ezt éppen nem. Anélkül, hogy többet akarnánk, mint amennyire föltétlen szüksége van Csabának, csak a jövőben megvalósítandó szükségletek néhányát említjük fel példaképpen: A csatornázás, kövezési program, utcarendezések, állomáskibővités, iparos tanonc-otthon létesítése, színház és muzeumépités stb. Nem szólva e nagyobbszabásu és csak fokozatosan kivihető tervek megvalósításáról e helyütt, egy sokkal könynyebben keresztülvihető tervről akarunk néhány megjegyzést tenni. Olyan tervről, amelyet hogy eddig meg nem valósítottak, az igazán csodálatos és szinte érthetetlen. Ha nem akkera helységbe, mint Csaba, de sokkal kisebbe belépünk, anélkül, hogy jártunk volna ott valaha, ha birtokába vagyunk valamely cimnek, azt minden nagyobb nehézség nélkül megtalálhatjuk. Nem ugy Csabán. Nemcsak az idegenek, hanem benszülöttek sem tudják magukat kellőképen ós világosan tájékozni, mert Csaba utcái legnagyobb részének becsületes neve sincs, a számozás pedig olyan valami példátlan rendetlenségben van, hogy ember legyen a talpán, aki el tud rajta igazodni. Folyószámok vannak ugyanis, amelyek minden következetesség nélkül egyik utcáról a másikra ugranak. Na már most ha esetleg valahol uj ház épül, vagy uj utca nyílik, akkor következik az uj telkek számára valamelyik mellékutca száma mellé egy sereg alszámozás. Természetesen, ez is minden rend nélkül. Hát ezen a botrányos állapotokon segíteni kell. Rendeztessenek az utcanevek és számozások, mert annyit legalább is megkövetelhet külsejéhez ós városias színezetéhez Csaba. Amint tudjuk, ennek megvalósítása nem is ütköznék oly nagy akadályokba. A tervet ugy az utcák elnevezésére, mint számozására már évekkel ezelőtt a legkifogástalanabb módón elkészítette a mérnökség. Csak a képviselőtestület elé kellene terjeszteni jóváhagyás és végrehajtás végett. Annak idején azzal vették le ezt a kérdést napirendről, hogy a telekkönyvezósekkel egyidejűleg oldassék meg. Mivel pedig a telekkönyvek rendezésének kérdése pihen, marad a másik kérdés is — szégyenére Csabának elintézetlen. Pedig balhiedelem az, hogy a két kérdést egymástól különválasztva nem lehet megoldani. Nagyon is meglehet, csak szakítani kell holmi előítéletekkel. Csaba utcaneveinek és számozásának helyes formában való reformálását sürgős megoldás végett tisztelettel ajánljuk az illetékes körök figyelmébe. Az alábbi sorokban Békésvármegye tanítóihoz, illetve az általános tanitóegylet járásköreihez szólunk. Rövid néhány szóval kifejezhetjük mondanivalónkat: Találják meg annak a módját, hogy a kezelésük alatt álló népiskolákban hozassék be a kézügyességi oktatást, azután pedig mondják ki, hogy minden járásköri és közgyűlés alkalmával a gyerekek munkáiból rendeztessenek kiállítások. Többet úgyszólván fölösleges is mondanunk a tanítóknak, akik — bizonyára kivétel nélkül — teljes mértékben átérzik a kézügyességi oktatás fontosságát. Nemcsak az erkölcsi nevelés, hanem a gyakorlati hasznosság szempontjából is nagyon fontos és kívánatos, hogy a haza leendő polgárai már a népiskolában egy bizonyos fokú kézügyességet sajátítsanak el, megszerezhessék a munkát és abban örömet leljenek föl. Ez pedig csak úgy érhető el, ha a gyermeket már a népiskolákban oktatják a kézügyesitő foglalkozások azon ágára, amely a növendékek korának és nemének megfelel. Szívleljék meg e sorokat Békésvármegye hazafias tanítói. Régi írás. A vármegye levéltárából. Amint lapunk egyik mult számában jeleztük, serény munkálatok folynak Békésvármegye levéltárában. Évszázadok mulasztásainak pótlása, a megboldogult elődök hanyagságának, vagy túlságos kényelemszeretetének helyredolgozása. Mindez abból az alkalomból, hogy a vármegye levelesládáját költöztetik az uj helyiségbe. A rendezés nagy munkáját, mint jeleztük már, Antalóczy Nándor főlevéltáros végezi megfeszített szorgalommal. A megfakult írások, porlepte akták tömege csak most bontakozik ki teljes nagyságában. És most tűnik ki az is, hogy mennyi sok történelmi műemléket, régiséget, érdekesebbnél érdekesebb és értékes anyagot rejtenek magukban az eddigi levéltári helyiségül használt régi vármegyei börtönök. A sok érdekes ujabb leletek közül alább bemutatunk egyet. Egy igen érdekes kegyelmi instanciát, mely 1719-ben íródott Békésen, s amelynek választékos stilusa nemcsak meglepő, de érdekes világot vet a korabeli nemzedék gondolkozásmódjára is részben. A megfakult sem borultam, könnyeket sem suttogtam, olyan egyszerű volt vallomásom, de igazabb, őszintébb, mint bármely hasonló jelenetem megható, — bár betanult szövege. Az asszony édesbús meglepetéssel nézett rám, akárcsak multam árnyai ugyanily alkalommal, de nem enyelgett oly kacér vonakodással, mint azok, nem sértette meg e pillanat báját, költészetét színlelt kétkedéssel, a mivel titkon bátorságra ösztönöznek a hiu Júliák, — hanem közeljött hozzám, ós gyönyörű kezét ajkamra forrasztva, megakadályozta, hogy tovább beszéljek. — Ne gyötörj ! — esdekelt zokogásba vesző hangon, — hiszen én is szeretlek, nem volt ez érzésnek „tegnapja", aminthogy holnapja se lészen, mert bele kell halnom . . . Esküvésként hangzottak ezek a szavak, — és amint éreztem bársonyos kezét, amely most erőtlenül lesiklott ajkamról és a vállamon pihent meg, amint beszívtam égető lehelletót ós láttam elfojtott zokogástól vonagló vállait, — elvesztettem az eszemet, hatalmasan föllobbanó szenvedólylyel magamhoz öleltem és lehajoltam az arcához. Hogy mily szörnyű változáson ment i át e percben szépséges arca, — csak az tudja elképzelni, aki elhiszi, hogy én, az alkalom tolvaja, a társadalom büntet- f lenül járó gonosztevőinek egyik kegyetlen, családi szentélyt, bókét romboló tagja, — nem éltem a csók szabad jogával. Olyan megilletődéssel tartottam karjaimban őt, mint egy beteg, alvó kisdedet és még a kóbor éji lepkét is, mely körülrepdeste aléltan lehanyatló fejét, — elriasztottam közeléből. Ekkor szelíden kibontakozott karjaim fogságából, melyek inkább már a védelem, vagy támogatás könyörületes szándókával fonták át, semmint az öleés vágyával, — és én alázatos engedékenységgel bocsájtottam őt szabadon. Kissé szédülve még — hozzádőlt egy fatörzshöz, ruhájának lángoló biborszine megenyhült a szelid holdfényben, mint egy kísértetbe csaló phantom, úgy hatott a sötét háttérrel összeolvadó alakja, csak halvány arca ragyogott a gyöngyház minden változatában, aszerint, miként a bujdosó hold gyönge sugarai játszottak rajta, — és a szeme zárult le bágyadtan, kéjesen, akárha puha párnák között szunnyadna. Nem állhattam tovább szó nélkül, pedig úgy éreztem, hacsak sóhajtok is, — eltűnik, szétfoszlik bűbájos álomlátásom. — Egy csókot adj! — könyörögtem az ima hagján, — egyetlen csókot ! és kivánd érette cserébe az életemet . . . Nagy, nehéz, veszedelmekkel teli pillanat, csupa szédítő dallam a levegő, csupa észbontó, gondolásvesztő mámor minden lólekzet, micsoda szűzies szempárnak kell annak lennie, mely féken tart és hasonlóvá tesz az oltár előtt térdeplő rajongóhoz, a kinek merész vágya nem terjed tovább a köntösszól csókjánál? . . . Oh asszony! gyönyörű örökálma örökbús lelkemnek, aki azért tagadtál meg valamit, h ogy a másik pillanatban mindent remélni engedj . . . mert lágyan, miként álmodott zene, — rebbent el ajkáról a kórt csók terminusa : — Jöjj el érte holnap alkonyatkor! A társaság oszladozott, búcsút vettünk mi is egyszerű, gyáván siető kézszorítással, de a tekintetünk összeölelkezet ós kezünk izzott, remegett, úgyannyira, hogy mig máskor bravúros könnyedséggel hajtottam négy szürkémet, — ezen az estén átadtam a gyeplőt öreg Jánosomnak. — Hajts ! — szólók, amint mérsékelt ügetéssel mögöttünk maradt a csöndes kis város, — hajts olyan észvesztő sebességgel, hogy hét óra múlva már kastélyom terraszáról nézzem a csillagos eget ! És repültem a vágy szárnyán, amint leáldozott a nap, — foszlott a tajték, miként derült ősszel a légben úszó ökörnyál, csattogott a nyolc patkó, melódikusan csöngött-bongott az ezüstszerszerszám, útszéli cserje, fü, fa, virág j rohanni látszott elém, a rét nekem on! totta illatát, a madarak nekem dalolták az öröm, a győzelem hymnuszát, de én — ah! . . . nevető szemmel lengettem kalapom, — egy asszony vár! — szerelmes csó kai rám vár a legszebb asz! szony ! . . . Tovább már nem is emlékezem világosan, csak mintha dülöngő házak lejtenének fürésztáncot körülöttem és | ón a kör közepén állanék, aztán az elébb mellettem oly sebesen tovasuhanó fü, fa, virág mind visszafelé futna, táncolna őrült kavarodásban, mi ez ? hová tiint! 'a gyeplő kezemből? hiszen pusztaieve-! | gőt szorítom helyette, álomból ébredezem ? a kocsi fordult föl velem ? a föl- ; dön heverek ? vér vagy pipacsmező ez j a meleg-vörös szin, a mibs belékáprá-1 zom ? honnan szál feléin a hervadásnak ez a nehéz kábitó illata? mintha tüskés cserjegalyak fogódzanának belém marasztaló ölelésekkel ... De megrázom vállaimat, durván, erőszakosan, és egy alak megtántorul mellettem, mig karjai, melyek ellentállón utamat zárták, — fáradtan lehanyatlanak vállaimról. Most ránézek ébredező, visszatérő visszatérő eszmélettel és az iszonyatos sejtelem, mely az őrület küszöbéhez hajtott, lesújtó bizonyosságá válik. Az ő férje! . . . dadogom hangos szánalommal, s mig agyam működése megint szünetel, szemem révedezve körüljár ós fölissza a szomorúság képét. Csupa siró, eltorzult, gyászos arc, a rémület, a borzalom megkövült vonásai ós az arcok, e ház e környezet lassan felismertetik általam. Ah igon ! tegnap voltam itt, tegnap, mikor vidámságtól volt zajos a háztáj, amikor ugyanezek a vendégek kacagtak, táncoltak a hársak alatt, akik most a fájdalom deliriumában dőlnek a falhoz, fekete fátylakba burkolva. A megtaszított férj, az őszülő aggastyán, akinek barátját ellöktem magamtól, — megtántorult és ellőttem szabad lett a rosszul védett ajtó. Százan hajolnak elém gátló karokkal, ezer hang beszól hozzám csillapító, siránkozó szóval, de ón elhárítok minden akadályt és bebotlom az ajtóküszöbön térdre egy szobába. Valami ájulásféle érzéketlenség zsibbaszt el, majd langyos melegség önti át arcomat, akaratlanul a fejemhez kapok és a kezem vértől lesz piros. Az irtózattól-e, amit a vér látása okoz? vagy a fájdalomtól ? — de mintha megdermedne bennem minden ideg, halk segélykiáltással fölemelem fejem, hogy megszülessen néhány tigolatlan, értelmetlen, állati hang, a vadember jajszava az őserdő ölén. Mert ravatal áll a szoba közepén, gyertyaláng lobog körülötte. Látom, hogy a halott egy szépséges fehér asszony, akinek imádott feje élő gyöngyvirágpírnán pihen, a szeme lezárva, sötét pillái alatt örök titokzatossággal hunyt ki a világ, arca márványszerű, mozdulatlan, sápadt, a holtak megengesztelő, enyhetadó mosolya nélkül és mély bánatbarázdák árulkodnak az utolsó percek gyötrelmeiről, virág, tömérdek virág egészen beborítja ezerszer megcsudált tökéletes alakját és fölismerem ezt