Békésmegyei közlöny, 1904 (31. évfolyam) január-június • 18-53. szám

1904-04-03 / 28. szám

V nap a kezembe és,csak azért nem locsolom végig a csabai sok bájos és szép lányvirág és kocses menyecskéket, mert, mert . . . gyerek számba mennék még nnjd nálunk. Pedig én még férfi szeretnék ám a szemükben lenni ! Boldog ünnepeket és vidám locsolkodást. Szájról-szájra. Mlkcr a betörő vódekeslk A gyulai törvényszék a minap betöréses lopásért vont felelősségre egy jó madarat. - Nos! - mondja az elnök - mit hozhat fel védelmére, mert amint hallotta is, azzal van vádolva, hogy X. aranyműves boltjának kirakatát betörte és abból egy órát ellopott. — Tévedés az Tek. Kir. Törvényszék 1 - védekezik a jó madár — mert a dolog úgy áll, hogy tulajdonképpen én nem törtem be, hanem : én künntjárkáltam az utcán, az óra meg bennt járt a kirakatban - hát meglehet hogy nem jól gondoltam - hanem én csak innyit akartam, hogy - járjunk együtt!... N*m vállalom : Nagy István sk. Valami pörös ügyben mintegy 2 órai rábeszélés után sikerült a minap a fiskálisoknak a helybeli kir. járásbíróság előtt pár gyomai atyafit nagynehezen egyességre birni. Persze, hogy biró, ügyvédek és felek is roppant megkönnyebbültek, mikor egyik fő-fő perlekedő - Nagy látván uram is - belenyugodott. A jegyzőkönyvet tehát felvették, aztán felolvasták szépen és végül megkérdezték Nagy Istvánt is, hogy no hát megértette-e és ha igen, akkor irja alá. Ó meg szépen a legjámborabb képpel az asztalhoz ül, aztán alá is irja ígyen : — Nem vállalom Nagy István sk. A mellkép. Vármegyénk székhelyének nevét viselő kiváló fényképészünkhöz, Békés Qyulához beállít a minap egy rendkívül nyúlánk megyebeli úr és sürgősen 13 drb m e 1 1 k é p e t rendel. Békés végig néz rajta, aztán önkénytelenül így szólj* «1 magát: - Talán kérem alássan a hosszas formájú M a k a r t vagy Viktória kép jobb is volna hogy necsakafeje, de abecses melle is elférhessen rajta. Hitelesség nélkül : Szemtana Bandi. -r — k magyar védőegyesület ugye. — Értekezés az iparpártolás dolgában. — — április 3. A magyar közélet jelesei már régeb ben mozgalmat indítottak magyar védő egyesület lótesitése iránt a magyar ipar védelmére és támogatására. A mozgalom vezetői nemzetgazdasági szempontból jelentős akciót a törvényhatóságok figyelmébe és támogatásába ajánlották Ennek folytán Békésvármegye alispánja ismételten felszólítást intézett a járási főszolgabirákhoz, hogy az ügy érdekében a helyi viszonyokhoz képest értekezéseket tartva, az ügyet előbbre vinni igyekezzenek. Seiler Elek a csabai járás főszolgabírója e célból tegnap délután 3 órára hivta össze Csaba társadalmának az ügy iránt érdeklődő előkelőit értekezletre, melynek eredményéről alább számolunk be. E sorok kapcsán azonban nem tartjuk érdektelennek a védőegyesület törekvéseiről és céljairól a következőket elmondani. Tudvalevő, hogy közgazdasági törekvéseinknek jó ideje, de uja bban is legfőbb vágya az Ausztriától va'ó különválás ós külön vámterület. Sok in biznak ugy kereskedelmi, valamint ipari fejlettségünkben, hogy e különválás minden károsodásunk nélkül már ma is lehető volna Közgazdánk egy része azonban még erre tartózkodással mer csak gondolni. A magyar védő egyesületek szervezésének vezetősége azonban, amidőn a magyar ipar fejlesztését és pártolását tűzi ki fő céljául, lelkes és tartalmas hangú szózatában egyúttal a gazdasági különválásnak már ma is idejét, szükségét látja és azt gazdasági életünk javulásának hirdeti. Elmondja szózatában, hogy Magyarország intézményeiben a nemzet anyagi megerősítésére célzó céltudatos közgazdasági tevékenységnek idáig minden sürgetések dacára : alárendelt szerep jutott. Hogy iparunk elnyomva van s tehetetlenül sinylődik, nem hogy nagy arányú nyerstermelésünket földolgozni birná s igy kénytelenek vagyunk'termelésünk nagy részét jól-roszul az ország határain kivül eladni s az idegenek önkényének tetszés szerinti ár megszabását tűrni, viselni. a kivándorlás a nemzet legjavát, virágát és legjobb munkaerejét viszi el, hogy lehetne igy nagy, és ellentállásra képes a magyar! Közgazdaságunk ezen súlyos helyzete — úgymond a szózat — kell, hogy a nemzetet eréiyes és céltudatos munkásságra, gondolkozásra és az ujraébredésre serkentse stb. stb Mint ebből is látható, a védő egyesületek szervezésének intézői tehát, amidőn a gazdasági különválást nyiltan szemelőtt tartják, nem teledkeznek meg az egyidejűleg e törekvések támaszára szolgáló jelen ipari fejlesztésünk jobbá, erősebbé fejlesztésének elsőrendű kérdéséről sem Sőt talán ez maga még ma a fontosabb munkájuk. A cél és törekvés mindenesetre nemcsak szükséges immár, de nemzeti jobbvoltunkért helyes ós lelkes is. Adja isten, hogy a védő egyesületek létesiiésével mind az meg is valósuljon, amint lelkes vezetői elérendő törekvésül kitűztek. Az értékes ós nagyszabású szózatot különben nem kisebb országos férfiak mint Vaszary Kolos Forenc hercegprimás Borozdás arcú, görnyedt, vén paraszt Fölsóhajt: „Hej, teremtő Istenem, Mire való e sok üres kalász, Ha nincsen benne semnliféle szem." Szegeny paraszt, én érzem bánatod. Mi telt kalászok, mi vagyunK a mag. Büszkén, de könnyen hajlongó fejet Csak tartalmatlan lelkek hordanak. Bostkovica Arthur. U t o n. Mint a villám, mint a szélvész, Repülünk a vonaton . . . Tekintetem jobbra-balra A távolban jártatom. Kémény-e az, avagy torony . . . ? Magaslik ott valami . . . Messze-messze a távolban . . . Ki tudná megmondani . . . Akár kémény, akár torony, Haladunk csak azt látom . . . Dereng fénye szebb jövőnek Édes magyar hazámon . . . Gyár kéménye, templom tornya, Munkás kéz, hívő kebel: Ez a boldogulás útja, Mely fokról-fokra emel. Oda, hol a miveltséggel Jólét s jogrend fog kezet; Ezer éves küzdés árán Egyszer már célhoz vezet . . . Kémény-e hát avagy torony . . . ? Nem kutatom, nem bánom . . . Szebb jövőben bízó hittel Tekintek szét hazámon, Száll fel égbe fohászom. PetrovioB Soma. A zászlót el ne hagyd! Irta : Ibrányi Miklós. Amikor Tóth Sándor belépett saját jó szántából a haza függetlenségeért küzdő honvédek sorába, Erzsikének, a Bogár Erzsikének a szivét is magával vitte a táborba lelkesedése mellett . . . Leányszó, ígéret ! Azt mondta az Erzsi: — Vissza foglak várni, imádkozom érted, édes Sándorom, minden este s reggel .. . Mi lett a vége ? Semmi lett a szép szó, eltűnt mint a futó felhő s mikor Sándor fél év múlva társaival Acs alá került, akkor már kontyba kötötték a haját az Erzsikének. Sándor, amint meghallotta, hogy menyecske lett a kedveséből, éppen pipaszó mellett, esteli táborozásnál, felállt üllő helyzetéből, felnyitotta a pipája födelét, megigazította, megnyomkodta a dohányt benne, aztán megint reá zárta a kupakot, nagyot szitt belőle, mintha ebbe a nagy szívásba akarná beleölni mindeu gondolatát, a másik percben pedig ugy vágta a sátort tartó cölöp szegletéhez, hogy az szerte széjjel törtt. — Volt, nincs — szólott — kiszíttam, eldobom. Egy szóval sem mondott többet. Ettől az időtől nagyon szük lett a szava. Mit gondolt magában, mit nem, azt ki tudná megmondani ? Hanem annyi áll, hogy a bátor Tót.h káplár még vakmerőbbé vált, kereste a halált, de nem volt a káplárnak szerencséje hozzá. Pedig a halál kaszájának busásan volt dolga Acs körül ! Valamely portyázó honvédszázad, nem messze az ácsi erdőtől ellenségre bukkant. Rövid harc fejlődött, a honvédek vitézül küzdtak, a zászló közöttük volt, csak meghalni lehetett, vagy győzni. Az ellen megfutott. — Előre a zászlót! — szólt érces hangon a napbarnított arcú, magas kapitány, mire a golyótól átlyuggatott, ősszerongyolt nemzeti szinü lobogót előbbre vitte egy izmos komáromi fiú. A kapitány renbe akarta állítani századát, de hasztalan, mert a század harmada, a legbátrább fiúk a futó ellenséget üldözik ; vak szenvedélylyel szuronyt szegezve rohantak s mind jobban távolodtak. Nem mentheti meg a földi hatalom a haláltól őket. — Fujd. a tagadódat! — ordit a trombitásra elkeseredetten a kapitány. Egyet sodor a bajuszán s a futó ellenség után rohanó csapatra esik tekirtete; az arcán tükröződik vissza, mit összeszorított ajkai közt morog: Megálljatok, a zászlót ne hagyjátok el ! Egy sebesült jaj kiáltását hozza a szellő a dombok felöl, néhány lövés hallatszik újból, egy az üldözök közül elesett . . . E pár perc alatt irtóztató csatára kél a kapitány szivében két érzelem: a bátorság és a fegyelem. 0, ki sohasem félt a haláltól, kit a szerencse csillaga el nem hagyott, kit a golyó nem fogott, veszni hagyja a bátor kis csapatot? Az a szenvedély olvasható le arcáról, amelynek percében még a legerősebb férfi is képtelen magán uralkodni. Ilyen percben minden, mi máskor törvény, szabály vagy szentség talán, megsemmisül. Onkénytelen kiröppen kardja hüvelyéből, mely még az ellenség vérétől nedves : a vad rohamra való lelkesedést átleheli a katonákra is. A trombitás parancs nélkül riadót fuj, mindegyik honvéd szive megdobhan, a fegyverre pattognak a szuronyok ; egy a lelkesedés, egyetlen vezényszó, amit a kapitány kiált: — Utánam ! . . . Még néhány száz lépés választotta el a bajtársaktól a segitöcsap\tot, ám ekkorra már az ellenség észrevette, hogy az üldözök nagyon kevesen varnak ; tömörültek s szembe fogadták a honvédek támadását . . . Csak még pár percig türelem és kitartás. A Mária-képes zászló, mint a megmentés angyala fennen lobog és közeledik. Az előbb megfutamodott ellenség egy része halom mellől sortüzet ad a vakmerő kis csapatra. Tóth Sándor káplárnak megrogyott a térde. Fel akarna emelkedni sietve, de nem tud ; nem érti, miért zsibong az egész teste ? . . . A többiek, mintha már nagyon messze lennének, olyan homályosan látja őket, mindig messzebb, messzebb, pedig ugy rémlik neki, hogy a szuronyok zörejét, a fegyverkakasok csettegését egész közelről hallja s nem bir felkelni, még egyszer minden erejéből fel akar emelkedni, de torkát ugy szorítja valami, lélegzetvételre annyira képtelen. Összeszedi magát, a fegyvert görcsösen szorítja egyik kezében ós magasra emeli ; hiszen mindjárt rohan ő is . . . Ekkor esik vissza, néhány.vércsepp buggyan ki száján, hörgésszerű hangot hallatt és egyszer kileheli lelkét. — Szuronyt szegezz. Előre! — hallatszik a kapitány szava s mint bősz fergeteg, ugy veti magát az ellenségre a segítő honvédcjapat. Volna-e erő, mely e rohamnak ellent állani tudna? Hiszen bajtársaik testén rohannak keresztül s a haldoklónak vére bosszúért kiált. A csatakiáltást szitok, jajkiáltás váltja fel . . . Az ellenség megtizedelve futott, hanem a vakmerő kis csapatból csupán öt. legény maradt . . . A kapitány gyülekezőt fúvat. Arca olyan, mint egy bronz-szoboré, nem árulja el azt a nagy fájdalmat, melyet az, elveszített bátor fiuk miatt érez ; nem szabad a lelkesedést megsiratni. — Előre a zászlót ! Az a zászló pedig most még rongyosabb és barnább volt a lőpor füstjétől, azonban szent volt. A komáromi fiu megállott a sor előtt; az örök álom országába tért Tóth káplártól vagy harminc lépésnyire. A kapitány felismerte messziről fekvő helyzetében is a derék katonát. Fájó köny tolakodott szemébe. — Vissza te áruló köny! — magába fojtja fájdalmát, a Mária-képes zászlóra mutat és dörgő hangon, hogy minden legény emlékébe vésse, ezt kiáltja : — Honvéd, a zászlót el ne hagyd !