Békésmegyei közlöny, 1903 (30. évfolyam) július-december • 53-103. szám

1903-12-03 / 97. szám

XXX évfolyam. Békéscsaba 1903. Csütörtök, december hó 3-án 97. szám. sc BEKSME6YEI KÖZLÖNY POLITIKAI LAP. Telefon-szám 7. Szerkesztőség: Fő-tér, 876. számú ház, hova a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. Kéziratok nem adatnak vissza. Megjelenik hetenként kétszer: vasárnap és csütörtökön. ELŐFIZETÉSI DIJ : Egész évre 12 kor. Félévre 6 kor. Negyedévre 3 kor. Egyes szám 16 fillé 1 Előfizetni bármikor lehet, évnegyeden belül is. Felelős szerkesztő : MAROS GYÖRGY. Segédszerkesztő: BELENCÉRESI DEZSŐ Laptulajdonos: SZIHELSZKY JÓZSEF. Kiadóhivatal: Telefon-szám 7 Fő-tér, 876. számú ház, hova a hirdetések és az előfizetési pénzek küldendők. A hirdetési dij készpénzzel helyben fizetendő. Nyilttér-ben egy sor közlési dija 50 fii. A hamupipőke. dec. 2. E lapok mult vezércikke meg­emlékezett az uj választáson várható pártalakulásokról s a már létező pártok­tól. Minden párt programja ismere­tes, minden párt azzal indul a válasz­tásba s azok, akik a közjogi politizá­lást nem tartják a fődolcgtiak, bizony megegyezhetnek abban, hogy minden párt programjából hiányzik valami, amit ha benne láthatnánk: bátran mondani lehet eró'sebb lenne a magyar. Mondjuk, hogy a régi pártoknak meg van a programja, amelytől nem térhetnek el, de amelyet boviteni le­hetne. Itt van azonban az „Uj párt" amely most alakult. Önálló vámterület, gazdasági függet­lenség, magyar vezényleti és szolgá­láti nyelv, tisztviselők fizetésrendezése, pénzügyi önnállóság, választói jog ki­terjesztése, állami szuverenitás, mind­mind szóba került. Nem felejtkezett meg a főudvarmester a magyar köz­oktatásügyről s^m, sőt megemlékezett a magyar társadalomról és az erős közép osztályról is. Csak egyet hagyott ki, csak egyre nem akadunk reá, ha e hosszú sort végig járjuk s ez: a magyar köz­egészségügy. Vagy el lehet képzelni az erős magyar középosztályt, a ma­gyar társadalmat közegészségügy nél­kül ? Vagy hogy az csinálódik magá­tól ? Majd elmondjuk hogyan. Végezzünk előbb a csekélységek­kel. Ilyenek a kanyaró, a vörheny és a difteritisz. Ezek évente kétszer, tél­víz és tavasz idején végigseprik jár­ványszerüleg az országot s elviszik a gyermekek felét. A mint méltóztatnak tudni, megmondotta már Deák Ferenc: a magyar anyák évente csak egyszer szülnek. Ez anno 1866 volt. Máig megváltoztak a viszonyok, tavaly pél­dául 20.000 gyermekekkel született kevesebb, mint két éve. Felmerülhet a kérdés: hiszen nem a minisztérium csinálja a járványokat. Hát azt nem; de azt az állapotot igenis a minisztérium teremti, hogy ez országban, melyben még a cédu­lás bábák és a halottkémlő parasztok nemes intézménye dívik, 1300-köror­vosi kör nincs betöltve. Ez azt jelenti, hogy 1300 községben nincs orvos. Lám, hogy ezeken a helyeken járvány idején a lakosság fele el nem pusztul, azt igazán a jó Istenen kivül senki meg nem akadályozza. És ez a nép mégis él. Rettenetes energia ! Nem gon­dolják az illetékes körök, hogy ezzel az energiával a magyar régen megkét­szereződött volna, ha nem pusztítaná élete fáját a beteg közegészségügy férge ! Az 1901-ben történt összeírás sze­rint Magyarországon 34,852 elmebe­teg és hülye létezik. Ezek közül 5000 van elhelyezve, a többi szabadon jár­kál s veszélezteti a közbiztonságot. Kulturáltam vagyunk s minden évben ott szerepel a közegészségügyi kimu­tatásokban a bélpoklosság. Nem is szólván a pellagráról, trachomáról. Ma­gyarországon 7—8000 ember hal el havonta tüdővészben De hát ez nem is lehet másképp. 38 és fél millió ko­ronába kerültek a tábori tarackütegek. Ugyanekkor a magyar birodalom összes közegészségügyi kiadása : 4 és fél millió korona. Franciaország, Anglia sőt a kis Belgium is külön közegészségi minisztériumnak felállításán fáradozik, nálunk pedig csak évekkel ezelőtt álla­mosították—az állategészségügyeket! Közegészségügyünk államosítása ? Em­berek egészsége ? Er ől ki beszél ? Senki! De sebaj. Elkövetkezik erre az or­szágra az az idő és talán már nincs is távol, hogy nem lesz obstrukció, meglesz a megszavazott ujoncjutalék és nem lesznek újoncok. Talán akkor! Dr. Nem lesz béke. - Fővárosi munkatársunktól. — Budapest, dec. 2. Kedden üres volt a képviselőház ülés­terme, a hon atyái a pártok otthonában, a klubbokban csinálták a békét. Az az, he­lyesebóen mondva, csinálták volna, ha a a béke galambja, amilyen váratlanul fel­röppent, oly hirtelen nem hullott volna szárnyaszegetten vissza. Manapság a politikai életben sokszor ébredünk olyanra, ami az —napon előző hihe­tetlennek látszott. Igy van a békével is ; még tegnap mindent vártunk tőle, ma pedig semmit se várhatunk. Pedig erősen lehe­tett hinni a kibontakozás eshetőségében Kossuth Feren olyan eszméket vetett fel, amelyeknek megvalósítása sürgősebb nemzeti létkérdés, mint a függőben maradt katonai programmpontok elintézése. Az, amit Kossuth a választói jog kiterjesztése dolgában bókeföltótelül kitűzött, korszak­alkotó lett volna a nemzet életében. Két­százezer polgárnak az alkotmány sáncaiba való bevonását kivánta, kétszázezer küzdő katonával akarta szaporittatni az alkotmá­nyos jogokat gyakorló polgárok számát. Csak a jobbágyság megszüntetése ér fel jelentőségben azzal, amit ennek a nagy­szabású választó jogosultsági reformnak a létesítése eredményezett volna. A szociális reformoknak még egész sorozata létesülhetett volna. A létminimum adómentessége, az otthon védelme a végre­hajtás ellen, a munkáshitel megteremtése a nyomorban sinylődőket segítette volna fel. A városokat és községeket talpra állí­totta volna a fogyasztási adó átengedése ; a kisbirtok hitelének konvertálása, az uzsora­törvény szigorítása, a vidéki építkezések adómentessége megváltásként jött volna a senyedő, pusztuló középosztály számára. Minderről azonban alig lehet már be­szélni, miután a béke szekere megfeneklett. Már a tárgyalás első napján ott tartottunk, hogy a parlamenti békességből nem lesz semmi. Sajnos, ez látszik bizonyosnak. A derék intenció hajótörést szenvedett, mi­előtt azok, kik a nemes feladatra vállal­koztak, kibogozhatták volna a parlamenti összegabalyodás sok ezernyi szálát. Nem lesz tehát béke, hanem harc, elkeseredett, kinos harc. És az a csodálatos, hogy a béke éppen a Kossuth-párt magatartásán törött meg, tehát azon az oldalon, amely­től ezt legkevósbbé várták. Hiszen éppen Kossuthók voltak azok, kik a béketárgya­lás eszméjét felvetették, ők terjesztették be az alku tárgyát képező pontokat s csak a néppárt, meg Szederkényiék fenye­getődztek a kerókkötés munkájával. A függetlenségi párt legutóbbi érte­kezletén húzták meg a béke felett a lélek­harangot. Izgatott vita után 27-en az obstrukció leszerelése ellen s 27-en az obstrukció folytatása mellett szavaztak. A szavazatok száma egyenlő lévén, hátáro­zathozatal nélkül oszlottak szót. Kossuth Ferenc nem szavazott, de a szavazás be­fejezte után kijelentette, hogy lemond a pártelnö ksógröl. Ebbeli el hatá­rozása megmásithatlan. Az értekezlet harcias tagjai ezután még tovább együtt maradtak s kimondták, hogy a technikai obstrukciót folytatják. Ez most a helyzet, amely igen számos kombinációra ad alkalmat. Mi következ­hetik most ? Első sorban is az, hogy a Kossuthpárt ketté válik és külön fognak sorakozni a béke és külön a harc emberei. Békésmegyei Közlöny tárcája Ébren. Csendes éj borúi a földre, Fényes napra sötét éjjel. Nyugszik minden, álmodozik A világon szerte-széjjel. Egyedül csak vágyó lelkem Őrködik a nagy világon S mindaz, amit épit, tervez : Boldog jövő . . . tündér álom. Feljő a nap . . . lángsugára Elűzi a setét éjet, Megújhodva, megifjodva A mindenség újra éled. Egyedül csak vágyó lelkem Álmodozik egyre . . . fájón -. Mert hogy nem tarthat örökké Boldog ábránd . . . tündér álom ? ! Molnár Jáuos. A tövis Irta : Goda Géza. Egy negyven negyvenkétévesnek látszó uri embert láttam mindennap lemenni a hotel terrászáról. A hóna alatt esernyőt szorongatott, kimért lépése volt, s végig tudott menni a hosszú eszplanádon a nél­kül, hogy egy pilanatra is megbámulta volna a kilátást, mely a tóra s nagy, zöl­delő hegyekre nyilt. Nem érdekelte semmi s bár csinos, jól ápolt arcú ember volt s a hölgyeknél bizonyosan kedvelt ember lett volna, sohasem vettem észre, hogy asszo­nyokra nézett Egy napon a tó partján találkoztam vele. Égy nagy kövön ült s a térdére tá­masztott kezébe hajtotta a fejét. Olyan me­reven nézett a földre, mintha valami ol­vasni való lett volna a parti fövenybe irva, vagy valami nagy titkot rejtegettek volna a csillogó porszemek. Egy darabig csönde­sen ült a helyén, aztán az esernyőjével kezdte piszkálni a homokot, mi közben olyan idegesen bökött a porba, hogy most már megerősödött bennem az a gondolat, hogy ez az ember keres ott valamit. — Elvesztett valamit ? — kérdeztem. Az idegen rám nézett s mosolyogva mondta — Érdekli önt? — Bocsánatot kérek, — feleltem — segítségére akartam lenni. — Köszönöm — mondta röviden s megemelve a kalapját. — Elvesztettem valamit, de sohase fogom megtalálni. A földben van és sohasem kaparhatom ki. On nem segíthet nekem a keresésében, de a szívességét köszönöm. Barátságosan beszélt, a hangjában volt valami megnyerő s valami bánatos titok­zatosság. Kék szeméből intelligencia su­gárzott, de egyszersmind az a fáradság, mely a nagyon szenvedő emberek szemé­ben látható. — Legyen szerencsém, — mondta, s a mohával benőtt kőre mutatott. Leültem mellé s most már ketten néztük a part fövényét, a csillogó porsze­meket, a zöld vizű hegyi tó hullámait, melyre a hegyek szóles, nehézkes árnyékai feküdtek. — A föld a legnagyobb titoktartó, — kezdte az idegen csöndesen. — Napjá­ban tízezerszer megkérdem tőle, hogy igaz-e s nem felel. — A föld ? — Az. Vannak dolgok, melyekre az emberek nem tudnak felelni, csak a föld, az pedig'nem akar. Mosolyogtam, — Mit akarna tudni a földtől ? — Valamit, amit ugy is sejtek, de nem tudok bizonyosan. Semmi okom nincs arra, hogy elhigyjem azt, ami gyötör s mégis kinoz a bizonytalanság. Ez a tövis, melyet a szivembe vert a végzet s melyet nem tudok kihúzni a szivemből. Tudja-e ön, hogy mi a legnagyobb kin a világon ? — Igen. Ha az ember olyan dolgokkal gyötri magát, melyeket sohasem tudhat meg. — Nem az. Az a legnagyobb kin, ha valamit tud s mégis kételkednie kell benne. — Nem értem. — Mindjárt megért. A feleségemet El­zának hívták. Mikor elvettem, én voltam a világ legboldogabb embere, mert Elza szép volt, fiatal és minden erény, mely fiatal leányt diszit, meg volt benne. Mikor^haza­vittem a házamba, magam emeltem le a ko­csiról s ugy vittem be a szobánkba, mint a kis babákat szokták. Itt a balkaromon pi­hent a feje s a kókselymes főkötő alól ki­villogott a szeme. Ugy éreztem gyakran-, mintha most is a karomba volna. Mikor a szobánkba érkeztünk, letettem egy zsöllyébe s odakuporodtam a lába elé. Fölnéztem rá s mindig azt gondoltam, hogy babát hoz­tam a házamba. Szőke, fényes haja volt, s ugy omlott ki a főkötője alól, mint egy nagy csomó finom selyem. — Baba-asszony. — Az. Baba-asszony a szó legkedve sebb értelmében. Fehér cipőcske volt a lá­bán s emlékszem, hogy mikor lehúztam, sokáig tartottam a kezemben s néztem Azt gondoltam, hogy mi férfiak mindig azt hisszük, hogy nagy, erős csizmában kell járnia annak, aki minket el akar érni s mégis mindig kis selyemcipőkkel fognak meg bennünket. Másfél évig éltem nyugod­tan Elzával. Mulattatott az, hogy olyan egyszerű, mosolygós és finom volt.. Az egész élet olyan volt előtte, mint egy számvetés, melyben előre tudja az ember az eredményt. A második óv végén az jutott eszembe, hogy a férfinak egyenletek kellenek sok ismeretlennel, milliomodik hatványokkal ós végtelen mennyiségekkel. Arra gondoltam, hogy Herkules fénykora akkor kezdődött, mikor elhagyta a szövőszéket s kalandokra indult. Hűtlen lettem Elzához s elhanya­goltam. Nem érdekelt, mert nem tudtam mást látni benne, mint azt a babát, mely­nek kék selyemfökötőjc alól kilóg az arany­haja ós kivillog a kék, gyermekes szeme. Minden héten elutaztam Budapestről s Bécsben tartottam szerelmes találkozóimat. Eleinte sikerült elhitetnem Elzával, hogy üzleti ügyben járok, utóbb nem titkoltam semmit, sőt egy izben megmutattam Elzá­nak a szeretőm arcképét is. Kegyetlen voltam hozzá, mert azt gondoltam, hogy gyermek. Pedig Elza megérett, asszony lett belőle s minden szenvedély, a mely az érett asszonyokban ól, már akkor benne is égett. Egy napon, mikor távol voltam tőle, súlyosan megbetegedett. Nem is értesítet­tek róla s a mint a cselédségtől megtud­tam, Elza megtiltotta, hogy értesítsenek. A halála után jöttem csak haza. Már ak­kor kiterítve feküdt s a mint ott álltam a ravatala mellett s zokogva néztem rá, ugy éreztem, hogy valami erős asszonyos vonás van a szája szögletében s hogy az a fehér csipke, mely a ravatal virágai kö­zül kivillogott, az asszony ékessége, s nem babaruha többé. Nem szégyellem bevallani, hogy ebben a percben támadt föl újra lelkemben az a szerelem, melyet iránta éreztem kezdetben. De ez a szerelem sok­kal erösebb, kínzóbb volt, mint a régi. Odaroskadtam a ravatal mellé s belezokog­tam a sárga rózsákba, a kaméliák közé

Next

/
Thumbnails
Contents