Békésmegyei közlöny, 1903 (30. évfolyam) január-június • 1-52. szám

1903-03-05 / 19. szám

XXX. évfolyam. Békéscsaba 1903. Csütörtök március hó 5-én 19 szám. BEKESME&YEI KÖZLÖNY POLITIKAI LAP. Teiefop-szám 7. Szerkesztőség: Fö-tér, 876. számú ház, hova a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. Kéziratok nem adatnak vissza. Megjelenik hetenként kétszer: vasárnap és csütörtökön. ELŐFIZETÉSI DIJ : Egész évre 12 kor. Félévre 6 kor. Negyedévre 3 kor. Egyes szam 16 fillé Előfizetni bármikor lehet, évnegyeden belül is. Felelős szerkesztő: MAROS GYÖRGY. Laptulajdonos: SZIHELSZKY JÓZSEF. Kiadóhivatal: Telefon-szám 7 Fő-tér, 876. számú ház, hova a hirdetések és az előfizetési pénzek küldendők. A hirdetési dij készpénzzel helyben fizetendő. Nyilttér-ben egy sor közlési dija 50 fii. A közös hadsereg. — márc. 4. A politikai helyzet annyira bizonytalan, hogy minden a véletlentől függ. Sokan emlékeztetnek bennünket arra, hogy a mostani helyzet nagyon hasonlít az 1889-iki véderővita alatti állapothoz. Akkor pedig, amidőn a kedélyek forrongása a tetőfokra hágott, egy véletlen eset jött közbe: Rudolf trónörökös halála s ez fordította meg a katonai javaslatok sorsát. Az ellenzék el van tökélve, hogy az obstrukciót keresztül viszi és addig fel nem hagy azzal, amig az ujonclétszám felemeléséről szóló törvényjavaslatot vissza nem vonják. Az ellenzék elhatározásának komolyságát bizonyítja, hogy eddig semmiféle békítési kísérletekkel és ígérgetésekkel sem birták rá az ellenzéket, hogy leszereljen. A helyzetet még súlyosabbá teszi, hogy az osztrák reichsráthnak már mind a két háza elfogadta a katonai javaslatokat és Welsersheimb gróf osztrák honvédelmi mmiszler oly értelmű nyilatkozatot tett, hogy Ő felsége a legfőbb hadúr, semmiféle engedményre sem hajlandó, sem a létszám felemelése, sem az úgynevezett nemzeti követelések tekintetében. Ugyanis az urakháza tagjai erélyesen pártjára keltek a közös hadsereg egységének. Még a jelvények ós színek egységének fentartását is követelték. Mert szerintük ez igen lényeges és éppen nem mellékes dolog a hadsereg egységes szelleme tekintetében. És ezt az egységes szellemet nem hogy közelebb akarnák hozni s nemzeti érzelmekhez, sőt ezektől minél inkább eltávolítani törekszenek. Szerencsésnek mondták a fejlődést, hogy itt századok óta egy olyan hadsereg képződött, mely annak dacára, hogy annyi sokféle nyelvű népfajokból áll, mégis egységes, a vezetés szelleme és a szervezet egysége által. Az osztrákok urak tehát még a dualizmus következményeit sem akarják keresztül vinni a hadseregben. Akárhogy vesszük is a dolgot, annyi bizonyos, hogy a hadsereg közös intézmény. Ha pedig közös, annak minden vonatkozásában ki kell fejezni az államjogi közös természetet. Mert az nem igaz, hogy egységes hadsereget akartak a törvényhozók a magyar részről, hanem csak közös hadsereget, melynek a vezénylete, vezérlete és belső szervezete azonos. Mert az 1867-iki magyar törvényhozóktól a legmesszebb állott az a célzat, hogy a király fizikai személy4nek közösségén, a perzonális unión tul bármivel is szorosbitsák a kapcsolatot a magyar korona országai között. Sőt ellenkezőleg. Az 1867-iki kiegyezésnek az leendett feladata hogy a tényleges állapotot, amelyet az 1849-ben kihirdetett egységes osztrák császárság létrehozott, megszüntesse és tiszt ín a pragmatica sanctióban elvállalt kötele <ettségeknek megfelelőleg rendezze a viszonyokat az uralkodó családdal és az osztrák örökös tartományokkal szemben. A pragmatica sanctió pedig biztosítja Magyarország független önállóságát és szabadságát. A királyi hitlevél és királyi eskü ezenkívül még azt is biztosítja, hogy Magyarországot csakis a saját törvényeinek ós szokásainak megfelelőleg lehet kormányozni. Mindebből következik, hogy a közöshadseregnek nem szabad olyan szervezettel, sőt még külső színezettel sem bírnia, mely Magyarország függetlenségének ós allami önálóságának abrogálását jelentené. Nem szabad a közös hadseregnek sem belső szervezetében, sem vezérletében, sem vezényletében olyan intézményeknek lenni, amelyek ellentmondanak az állami alapelvnek a dualizmusnak. Sajnos, hogy a dualizmus 35 éve után a magyar közjog rovására a katonai közös intézményekre vonatkozólag sérelmekről kell panaszkodnunk ós ezek a sérelmek szakadatlanul napirenden vannak és ezek a sérelmek mintegy felgyülemlenek a tízévenként megujuló véderőviták alkalmával. Ezek adják aztán gazdag tápanyagát azoknak a kétségbeesett vitáknak, amelyek a katonai javaslatok körül felmerülnek. Erre mondta Tisza István gróf minapi beszédében, melyben a közöshadsereg intéz irányének fenntartása mellett szólott, hogy a dualizmus követelményének elhanyagolása a közöshadseregben oly rövidlátására mutat, amely végzetesen megbőszülj a magát. íme ezen bosszú tünete az obstrukció A be nem váltott Ígéretek miatti bosszú. Tisza István gróf csak elhanyagolásról, de nem szándékosságról be szélt. Holott talán a szándékosságnak is vannak tünetei. Hisz odaát Ausztriában a parlamentnek azon tagjai, kik a hadsereg mostani tradícióihoz oly mereven ragaszkodnak, egyrészről a hadsereg teljes egységét, tehát nem is közösségét hangoztatják, másrészről pedig azoknak a követelményeknek teljesítését is sziikkeblüen megtagad ják, amelyek a dualizmusból egyenesen következnek. Hisz Schönborn as Schönburg grófok az osztrák urak házában a mostani szinek, jelvények és zászlók fenntartását a hadseregben a leglényegesebb kellékek közzé sorozzák az egységes szervezet ós egységes szellem fentartása érdekéből, holott ezen irányban a magyar követelmények teljesítésére már a Széli-kormány kötelező Ígéretet tett. Nos hát ez az állásfoglalás az urakháza részéről kínos és ferde helyzetbe hozta a kormányt nemcsak az ellenzékkel, de a saját pártjával szemben is Most már nincs más hátra, minthogy a magyar kormány felelősségének tudatában követelje a reformok azonnal való megvalósítását. Nevezetesen a zászló- és cimerkördés rendezését és a magyar tiszteknek a magyar nyelv szuverénitására nézve azt a minimális követelést, hogy a horvátok kivételével, magyar honos csakis ugy lehet katonatiszt a közös hadseregben, ha Írásban és szóban birja a magyar nyelvet. Szükséges továbbá egy olyan ünnepélyes óvástétel, hogy a hadsereg egysége nem törvényes kívánság és mi csak a hadsereg közösségét ismerjük. A helyes kibontakozásnak, a helyzet tisztázásának más módja alig lehetséges. Az erőszakos művelet, mint a parlament elnapolása avagy feloszlatása, csak olaj lenne a tűzre. Mert el kell ismernie mindenkinek, hogy a hadsereg a dualizmusnak mindezzel a felsorolt követelésekkel tartozik ós amig ez a tartozás, melyet a magyar államjog szempontjából tulkövetelésnek mondani éppen nem lehet, lefizetve nincs, addig mindig van létjogosultsága annak az ellenállásnak, melyet a függetlenségi és 48-as párt kifejt a katonai javaslatokkal szemben. Mig a dualizmus követelményei nincsenek keresztülvive a közös hadsereg intézményein, addig nem lehet szavunk a hadsereg intézményeinek védelmére. Törvényhatósági közgyűlésBékésvármegyének szombaton tartott közgyűléséről már mult számunkban megemlékeztünk. A közgyűlésen elintézett ügyekről, még a következő tudósitá-st adjuk : Békésinegyei Közlöny tárcája. A boldog ember. Irta : Futásfalvi József. I. A kis feketeképü Winter, a világ legjámborabb és legalázatosabb magáuhivatalnoka volt. Kartársai a sivatag hajója névvel tisztelték meg s ez az elnevezés magában foglalta a csöpp emberke egész természetrajzát Bobotoló, fáradhatatlan hivatalnok volt Winter Nepomuk; a megszakadásig szorgalmas, aki a hivatali restanciákat ugy tüntette el, mint a faluzó ezermester a vidéki mecénások zsebéből az ezüsthuszast. Még a rosszmájú hivatali főnök is nagyrabec3ülte Wintert. Ha a polcokkal telerakott, nagy, füstös irodán átsétált, nem mulasztotta el, hogy meg ne veregesse a magánhivatalnokok mintaképének a vállát. — Maga gyémánt, valóságos gyémánt! — Fekete gyémánt, — tódították a kollégák. Winter Nepumokot ilyenformán már a végzett is arra szemelte ki, hogy boldog életet éljen. Egy ember, aki ezernógyszázkorona törzsfizetéssel mindig mosolyogva j ár-kel az embertársai között, sohasem lehet boldogtalan. Ezen a véleményen volt maga Winter is, aki éppen emiatt sohase kórt fizetésjavítást és napról-napra nagyobb szorgalommal végezte el a hivatali restanciákat. A jövő utjai azonban beláthatatlanok. Egy szép tavaszi napon, amikor odakint iagyogó napfény árasztotta el az utcákat s a levegőben virágillatok röpdöstek, a kis feketeképü Winter olyan sötét arccal lépett be az irodába, mint egy szerecsen. Nehéz, terhes gondolatok felhője ült a homlokán s a tollát háromszor is beleütötte a tintába, anélkül, hogy egy sort irt volna. — Winterrel valami baj esett! — suttogták egymásnak a kartársak ós kíváncsian nézegettek át a sivatag hajójára. — Oh, az a lány, az a lány ... sóhajtott fel ekkor Winter Nepomuk ós keserves nekibusulással temette fejét a két tenyerébe. — No, no, mi baj van, Nepomuk ? — tudakolták részvéttel a kartársak. — Egy leány . . . olyan mint egy szentkép . . . ma láttam meg . . . Oh, az a lány, az a lány ! . . . tördelte újra és kétségbeesve tekintett a résztvevőkre. — De hát mi van vele ? — Szeretem. — Csak ugy, egyszeri látás után ? Winter Nepumok busán lógatta le a íejét. — Csak ugy ! — No, ez szép dolog — mondták a kartársak. — Hát most mi lesz ? — Tudom is ón? Főbelövöm magam. — Nepomuk, Nepomuk ! — intették a jó barátok — ez nagy szamárság lesz. Inkább ismerkedj meg vele ! — Nem lehet, nem lehet. — Miért? — Mert ő oly magasan áll fölöttem, mint egy hindu szent. A kartársak tanácstalanul néztek a sötótképü Winterre. Hm, a baj túlontúl nagy Eszerint hát nincs abszolút boldogság a világon. Ettől a szomorú tavaszi naptól fogva a sivatag hajója sülyedósnek indult. A hivatalban már ő is restanciákkal tüntetett, sőt a második héten már odajutott, hogy fizetésemelést kért a főnöktől. Mindezeknek a bajoknak azonban egyszerre vége szakadt. Egy esős délután Winter Nepomuk boldogságtól sugárzó arccal lépett az irodába ós fütyörészve köszönt a kollégáknak. — No mi az Nepomuk, megütötted a főnyereményt ? — csodálkoztak a kartársak. — Nem a' ! Megismerkedtem a lánnyal. — Hol, te ? — Az utcán. — És te megmerted szólítani ? A kis feketeképü ember elvörösödött. — Ugyan ! — mondta sértődötten — hát olyan leány ő, akit meg lehett szólítani? Mondtam már, hogy ö egy hindu szent. — Hát akkor ? Winter Nepomuk kózzel-lábbal kezdett magyarázni. — Tudjátok, esni kezdett az eső. Es az utcán ődöngtem, amikor egyszerre őt láttam meg a túlsó soron. Nekem volt esernyőm, neki nem. Könnyű, világos ruha volt rajta. Láttam, hogy sajnálja a ruháját. Feléje mentem, de nem volt bátorságom, hogy fölajánljam a paraplémát. Csak rá néztem szomorúan ; ő is rámnézett. Majd elkacagta magát ós igy szólt hozzám : „No, hát adja ide !

u — Aztán ? Aztán ? — Aztán . . . Winter Nepomuk táncolni kezdett. Körültáncolta az asztalokat, a szókeket ós túláradó boldogsággal hadonázott. — Aztán . . . most enyém az egész világ. A hindu szent megengedte hogy hozzá emelkedjem. Meglátogathatom A szüleinek beszólni fog rólam ós rendben lesz minden. A kartársak összecsapták a kezüket. Irigykedve néztek a szerencsés Winterre ós titkos elismeréssel konstatáltak ; — No ezt jól csinálta ! II. Winter Nepomuk májustól késső őszig | learatta a városi virágosboltok valamenynyi virágát. A boldog ember naponta óriási bokrétákkal állított be imádottjához, a hindu szenthez. A leány, amikor első ízben lépett be hozzá virágbokrétávat Winter Nepomuk, összevonta a szemöldökeit. — Ejha, Nepomuk ur — mondta ingerkedve—hát ön virágkereskedóst nyitott? — Nem, nem . . — hebegte a jámbor ember, — csak ugy magammal hoztam. — Ennyi virágot ? Winter Nepomuk azt hitte, hogy a hindu szent neheztel a sok virágért. Ijedten dadogta: — Kérem ezt nem is én hoztam. Ez csak ugy hozzám került. Egy barátom adta, aki már régtől fogva . . . — Nos, nos ? — sürgette a tétovázó emberert a leány. Winter Nepomuk keserves feltohászkodással nyögte ki a kétségbeesett hazugságot : — Hát igen. Egy barátom, aki már régtől fogva tiszteli kegyed, megkért, hogy adjam át a virágokat. — Nekem ? — Igen, igen ! — erősködött a csöpp ember elkónyszeredve. A leány átvette a bokrétát ós beletemette az arcát. Aztán kigyuladt a szeme ós a virágillattól megittasulva mondta: — No látja, az ön barátja nagyon kedves ember, Nepomuk ur ! — Ugy-e, ugy-e ? — lélegzett föl megkönnyebbülten Winter Nepomuk.