Békésmegyei közlöny, 1903 (30. évfolyam) január-június • 1-52. szám

1903-01-11 / 4. szám

teni, amely meg is fog felelni hivatásának-; kisebb községben azonban ily intézményt felállítani lehetetlenség. A kis tisztviselők érdekében minden községnek a leggyakorlatibb módozatokat kell keresni, mert ezzel saját érdekét is előmozdítja. Midőn az a tisztviselő megöregedik s nyomorúságba jut, — ugy is csak a község segélyére szorul, amely segély havonként okvetlen kitesz 10—30 koronát. A megyében igen számos példát lehet erre találni, hogy a község segélyezi egykori munkásait. Ennél azonban sokkal gyakorlatibb megoldást talált a mezőberényi képviselőtestület K o 1 o z s i Endre első jegyső indítványára. A képviselőtestület a község összes segédtisztviselőit beíratta három-három könyvre az országos gazdasági munkássegitö pénztárba. Ezzel az egyszerű móddal

ra kérdés meg van oldva ; a tisztviselőnek havi 30 korona nyugdija lesz munkaképtelenségének beálltára. Nem nagy összeg, de mégis jobb a semminél, mégis jobb nyugdijat húzni egy állami intézménytől, mint a községtől kérvényezni s kapni kegydijat, amelyet utóvégre is bármikor meg lehet tagadni. Azonkivül még a tisztviselő baleset ellen is biztosítva van. A községre nézve is sokkal kedvezőbb ez a megoldás. Mert tisztviselőinek biztosítási dijában összesen sem fizet annyit a segitőpénztárnak, mint amennyit egy embernek kegydijban egy-két év alatt kifizetne. Ismeretes dolog, hogy a segitőpénztár tagjának nem okvetlen szükséges földművesnek lennie, felvesznek a helyi bizottságok iparost is, ha foglalkozik — bármily keveset is a földmüveléssel. Vagyis a felvételi szabály igen terjedelmesen nyújtható. Mégis felmerülhet az a kérdés, hogy az országos központ felveszi-e a kis tisztviselőt a segitőpónztárba, ha az egyáltalán nem foglalkozik földmüveléssel. A mezőberényi helyi bizottság a kérdés ezen oldalát is elintézte. Felirt a központhoz, hogy felveszik-e a kis tisztviselőket ; a válasz az volt : örömmel. Semmi sem áll útjában tehát annak, a községi segédszemélyzetnek is nyugdija Vagyen. Meg kell jegyeznem azonban még azt, hogy a biztositó fél a község s igy személy változásnál — ha az illető át nem veszi a biztosítást — a község azt másra átirathatja. Valószínűleg figyelemmel lesznek e sorokra a községi elöljáróságok s a kis tisztviselők ; s nem hihető, nogy akár az elöljáróság ilynemű indítványát, akár maguknak a tisztviselőknek ily kérelmét egy méltányos képviselőtestület visszautasítsa. A esabai színészetről. Hát ilyen is van ? . . . kérdezi mosolylyal egyik-másik olvasó. Igen is: van! Csakhogy ez is azok közé a megoldatlan kérdések közé tartozik, amelyekre ugyancsak sok tintát ós nyomdafestéket pazaroltak már eleddig, s most, a reánk köszöntött uj óv küszöbén, tűnődve a mult alkotásain, arra a tudatra ébredünk, hogy ezzel a fontos kulturkérdéssel is ott vagyunk, mint sok más egyébbel — villanyvilágítás, szövőgyár, állomásbővitós stb. stb. — ahol a mádi polgártárs. Végzete, szomorú végzete az a sorsnak, hogy Csa bán, a kezdő évvel vissza-vissza kell térnünk azokra a kérdésekre, melyek a tünő évekkel mintegy hagyományul szállottak reánk. Igy vagyunk a színészet ügyével is. Pedig még a rosszakarat sem foghatja reánk, hogy nincs érzékünk ez ügy, hazafias, nemzeti jelentősége iránt. Hisz elődeink három évtizeddel ezelőtt emeltek csarnokot Thespsis istenasszonynak ! És ha részrehajlatlan bírái vagyunk önmagunknak, szégyenkezve kell bevallanunk, hogy az előttünk élt nemzedék a mult század hetvenes éveiben a | magyar nemzeti ügy oltárán szebb áldozatot hozott a hazafias készségnek a „kőszínház" felépítésével, mint mi, mai epigonok, akik hangzatos frázisokkal hirdetjük ugyan a hazafiságot, de eközben szépen aludni hagyunk oly ügyet, melynek okos, céltudatos felkarolásával a magyar nemzeti szellem, a nemzeti érzés fejlesztéséhez hatalmas lépéssel közelebb juthatnánk. S hogy ez igy van, ebben nagy szerepet játszik a mi jószívűségünk. Nem vagyunk eléggé körültekintők a körünkbe érkező társulatok megválogatásában. Nem vádolunk ezzel senkit, legkevésbé a csabai szinügyi bizottságot; mert sokszor ugy alakul ki a helyzet, hogy más megoldás nincsen. De, hogy igazunk van, igazolja a Balogh ^.rpád társulatának szomorú emlékezetű tavalyi szereplése. Teljesen igaza van a hazai vidéki színészet egy jelentős tényezőjének, aki igy jellemezett bennünket: „Csaba ez idő szerint olyan útba eső állomás, amely szinte túlságos vendégszeretettel tár kaput minden kopogtatónak !" Mimagunkat becsüljük meg tehát akkor, ha rigorozusabbak vagyunk azoknak a körülményeknek megállapításában, amelyek biztosítottsága mellett körünkbe fogadunk egy-egy átvonuló társulatot. A megbirálásnak ez a metadusa azonban még nem közeliti meg az intézkedésnek azt a mórtékét, amelyen a színészet kérdését megoldottnak tekinthetjük ; mert nekünk arra kell törekednünk, hogy nej „átvonuló" társulatok keressenek fel ben1 nünket, hanem végre-valahára „állandó" társulatot biztosítsunk magunknak. — Ugyancsak nagyzoló a cikkiró ! — véljük hallani innét is, onnét is. Honnét vegyünk Csabára állandó színtársulatot, mikor itt sem megfelelő színházról, sem a közönség kellő müpártolásáról, sem a községnek áldozatkészségéről nem beszélhetünk. Hisz ezeknek a tényezőknek hiánya folytán még Balogh Árpád is, az ő 8—10 tagból álló társulatával, csak hüledezett az üres napikassza előtt. Igaz biz az ! Sem színházunk, sem közönségünk, sem áldozatkészségünk. Bár a közeli és régmúltban Aradi, Krecsányi, Rakodczay, Makó, Szalkay igazgatód teljes megelégedéssel, mosolygó arccal távoztak körünkből. * Tehát nincs színházunk ! A mai férőhely, avatatlan építész által, érzék nélküli testület rendelésére, akként épült, hogy berendezésével már a három évtized előtti igényeknek sem felelhetett meg. Alacsony, szük, rossz beosztású nézőtér, szűk orkeszter, kicsinyke kis színpad ós három, ketrecnek is csak nagyfokú jóindulattal nevezhető öltöző. íme, a teljes és kimerítő leirása a csabai szinháznak. Sülyesztőkről, zsinórpadlásról persze álmodni sem lehet. Jobb társulat díszleteit a színpadon nem alkalmazhatja, hacsak, mint a ratler kutyákat szokás, fülét farkát meg nem csonkitja. Mikor a szinpad méreteit egy az udvaron elhelyezett kút szabályozza, mikor a színház tetejébe tánctermet, melléje jobbról-balrói üzleteket építenek, hogy a tőkebefektetés ne csak erkölcsi, de anyagi hasznot is eredményezzen : a mainál kedvezőbb eredményt nem várhatunk. Elodázhatlan kötelessége tehát az illetékes tényezőknek, hogy ennek a színháznak sürgős átalakitásáról gondoskodjanak; mert a fenti leirásból mindenki előtt tisztán áll a helyzet, hogy a csabai „színház" nak nevezett „ószeres raktár"-ba elsőrendű társulatot nem kaphatunk s ha kapunk is, az csak egyszer sikerül, másodszor ugyan az a társulat messziről fog elkerülni bennünket. Hisz ilyen berendezés mellett még a nemzeti szinház tagjai sem adhatnak illúziót gerjesztő előadást! Reméljük, hogy ebben a fontos kérdésben a község képviselőtestülete tudatára fog ébredni az áldozatkészségnek, amelylyel e hatalmas kulturális ügynek tartozik. Reméljük azt is, hogy az állam segitő jobbja is kezet fog velünk, amikor a magyar nem- J zeti közművelődés «lő nozditásáról van szó ; elég e tekintetben a:.okra a lélekemelő pélfiJfe?*Jueiyeket a*? áJ.iajn áJdíizsíkészsóge, lelkes főispánuuk fáradhatlan közbenjárására Gyulán ós Orosházán statuált. ! És ha lesz megfelelő színházunk, lesz „állandó" színtársulatunk is. Nagyon jól ismerjük és bizonyos fokig helyeseljük is azt a kormányzati törekvést, mely a magyar vidéki össz-szinészet érdekét olyként véli ós kívánja biztosítani: hogy a már meglévő, sőt talán tul nagy számban levő téli állomásoknak nyári állomást teremtsen. Addig a fokig lehet helyes s a vidéki színészet ügyére áldásos ugyanis ez a tö1 rekvés, mig egy-egy speciális fejlődését nem ke fiából a viszonyok évtizedek foly alakultak, hogy a közönség k^rt késő őszi, vagy épen téli idényhez ott a nyári idénynek forszirozás - no. hosszú időre megakasztja a színészet ir hajlandóság fejlődését, de tönkreteszi s vh szahozhatlanul lerombolja azt az eredményt, melyet több évtized öntudatos munkásság? alkotott a tovább fejlődésre alkalmassá Ezek közé tartozik Csaba is. Itt — hossz

1 évek tapasztalata igazolja — csak november—májusi idő alkalmas arra, hogj 40 — 60 előadáson keresztül egy-egy társula színházi publikumot kaphasson. Itt tehá olyan törekvés, hogy a város nyári állo mássá alakuljon át, nem érvényesülhet hacsak nem kivánjuk elveszíteni azt közönséget, amely a megszokott idénybe] hiven kitartott a szinészet ügye mellet A csabai közönség erre az egy időre kor centrálta erejét, s igy bizton remélhet hogy — ha szinházát a mai fejlett ige nyekndk megfelelőleg átalakítják — álland társulathoz jut. Ennek a célnak elérésére igen alka masnak láts; ménye, m idején mi •• felkarol > ik. Sajr. a hozzá füzoi en menn^ teljesedésbe Az nAlibiJi ne sikerült, mert a szövetségbe ni ieru zett városok nem rendel "'c,, i erővel arra, hogy egy társulatot eltart, nak. Dugáb.i dült a miskolci kerületbe való csatlakozás is. Ily körülmények között megváltáskóü kell üdvözölni azt a legújabb tervet, mel Csabát Araddal kivánja szini-szövetsógl" vonni, az egyesülésnek olyas természetévé mint aminő a nemzeti ós várszínház szt vétségét jellemzi E legújabb terv sserii az aradi társulat a november—áprilisi h; hónapos téli szezonban é -t ként k ítszt járna át Csabára, egyik alkalommá dráma-víaj >tt a „szini kerület" ek in-té; z eszme keletkezései -! at> masszőr a'-z opera-o aíf személyzettel, olyként, '' -"gy ug , makk Aradon is ja szuna t tarsuiatnal C ir nem foglalko^j^^it n-sze. A hathónapos iu ^

n7 alatt össze,,an előadás jutna Csabána. c' a közönsé; ue hogy nem meralne ki a s> 'inházlátogatás^p de tekintettel az aradi tái s ulat magas m vészi szinvonalára, szinte iin.'iepként vári azokat a napokat, amelyek in, gas müélv zet gyönyöreit hozzák meg számira. Nagy szabású e terv, melynek sikerül esetén egyszer s mindenkorra megoldatni a csabai állandó szinészet kérdése. Tudjul hogy e terv eltér attól a sablonszeri me£ állapodásoktói, melyek a vidéki szineszf egészséges jjlődésének sok helyt szárny? szegik; de erős a meggyőződésünk, hogyh — És mi az őszinte véleménye a verseimről ? — Szépek . . . Szin, érzés ... Hi szem is, hogy igaz érzés. De .. de nagyon csapodár . . . Minden könyvében más leányról énekel . . . A poéta lehajtotta kissé a fejét, majd beszélt szenvedélyesen. — Nem tagadom. Igaz, amit utoljára mondott. Mondják is, hogy nagyon, de nagyon csapodárok vagyunk. Es mégsem ugy van. Szeretni tudok igazán ós erősen. Az ideálomat. Es keresem is folyton. Néha azt hiszem, hogy már megtaláltam ós később ? később fájdalommal, keservesen látom be, hogy csalódtam. Nem az volt, akit én keresek . . . Olyan szomorú volt Sas hangja ós olyan őszinteség rezgett benne, hogy még a lány is bánatosan nézett reá. — Az az ideál talán egy elérhetetlen eszményi alak. Égi. Es akit ón itt a földön keresek, de talán sohasem tudom megtalálni. Vagy ha megtalálom is : ,az élet, ez a kegyetlen élet elszakít tőle. És sohasem lehet az enyém. Hát mondja, lehet vádolni a szivemet azzal, hogy csapodár ? A lány csendesen megrázta a fejét. A piros rózsabimbó az arcára gördült, amit megkapott kezével s visszatűzött a hajába. — Nem. — És ha felment a nehéz vád alól, adja nekem azt a piros rózsát. Nagyon szépen kérem. Piroska lehajtotta fejét, ugy hogy fekete haja majdnem Sas arcát érte. — Vegye ki. Odaadom. A poéta lázasan nyúlt a rózsa után és a lány hajának érintésétől remegő kézzel tűzte a virágot kabátjára. Mikor vége volt a táncnak s leültek, — Most sajnálom csak, hogy nem élhetek itten 1 — És elfelejti a falusiakat ugy-e ? Sas határozottan mondta: — Nem felejtem el soha. Piroska mosolygó szemmel fordult felé. — És nem'jöhetne le máskor is? A jövő héten nálunk lesz mulatság. ígérje, meg nekem, hogyha lehet, arra lejön. És kis kezét a poéta felé nyújtotta. — ígérem, mondta a poéta s megszorította a feketeszemű lány bársonyos kacsóját. S az egész báli éjen át alig nézett más leányra. A. reggeli szürkületben, mikor összeültek az urak, az öreg ügyvéd barátságosan ütögette Sas vállát. — Ügyes ember öcsém uram! Meglátszik, hogy pesti ! Csak üsse a vasat . .. Jól ki tudta választani. Ezerholdas kisasszony az ... És amint láttuk: hajlik! Az egész társaság bizalmasan, bátorítólag nevetett koccintás közben Sas felé, aki e szavakra fájdalmas arccal nézett maga elé. IV. Mikor Sas leült a szerkesztőségben asztala mellé és csengett a telefon és szaladgáltak a szobában : még akkor is a fe keiehaju, feketeszemű lány állott előtte. Lelkében pedig csengett a strófa: Égő, piros rózsabimbó Elhervadt a szivemen . . . Ahogy hull és hull a szirma : Boldogságom temetem. V. . . . Tudom, érzem: vakmerőség, hogy e levelem irom De bocsásson meg egy < civíi embernek, aki nem tud uralkodni a szive szenvedélyén. Akinek most nem az ész, de a sziv parancsol. Bocsásson meg, még egyszer kérem ós ne haragudjék arra a poétára, aki visszaveszi a szavát, amit magának adott. Nem tudom, nem akarom leírni, hogy miért, hanem hallgassa meg ós értse meg egy szenvedő sziv panaszos meséjét. Volt egyszer, hol nem volt egy bohó poéta, akinek a szive tele volt rajongással. A szegény lázas vágygyal, égő rajongással kereste, kutatta itt a földön ideálját. Tikkadozó ajka szomjúhozott az ideál boldogító, menyországi csókjára, — vágyott forró ölelésére, szerelmetes, édes szavára. S kereste, kutatta . . . Vándorolt, barangolt szóles e világban s lantjának húrjairól mondhatlan epedóssel szállt a bánatos dalok szomorú akkordja. S a szegény poéta egyszer csak elérkezett Tündérország kapuja elé. Belől a kapun, a bársonyos zöld mezőn, az illatos, pompázó virágú, lombos fák árnyéka alatt mulatozott tündérek körében a tündórkirály világszép leánya. Fekete volt a haja, amely leomlott hófehér nyakára, piros volt az ajka ós kicsike, mintha csak csókra lett volna teremtve. A szeme meg, az a tekete szeme, olyan volt, mint két fekete gyémánt. Ragyogott, tüzelt és a szeme sugarában benne volt minden, ami csak szép van ezen a világon. A szegény, kóborló, rajongó lantos megállott a kapu előtt. Szivéhez szorította a lantját s megtermett lelkében a túlvilág üdvössége, amint a tündérkirálylány reá tekintett. Bele kapott a lant húrjaiba és nem hangzott többé a tört akkordok búgó panasza, hanem édes dal áradt széjjel, mámoros örömmel, sugárzó derűvel. A röpke szellő lebbenő árja elvitte a dalt a királylány rózsaszín füléig s az ki kezével fekete hajából kivett egy piro rózsát s oda dobta a lantos poétának. Az pedig pengette a lantot s a rezge húrok csengő zenéje csak a megtalált ideál ról regélt. De egy hószakálu öreg kiszólt a kapun — Bohó lantos, mit zenged ábrándo dalaidat róla, a kincses tündérkirály világ szép lányáról. Eredj, kóborolj tovább . . Ne epeszd magad. Te halandó kapzsi, önz fia vagy, te ugy sem érheted el a kincse tündérkirályleányt. Az a piros rózsa a tiéc mehetsz vele világgá . . . Mert ón ne

fr hiszek a langyos dalaid rajongásának. É vagyok a tündérek bölcse, a nevem : Viláj Én jól tudom, hogy tenéked csak a kincs csak a fény kellene! Eredj, mondon tovább ! A poéta kezéből kihullott a lant < éles, bántó csengéssel pattantak el a huro Egy könycsepp hullott ki a szeméből legördült a piros rózsára. Kesergő, hosszú sóhajjal vette fel földről hangszerét s összetört lanttal, össz tört szívvel ment a messzeségbe . . . Ez a mese. Ugy-e szomorú a vég< Oh sajnálja meg a szegény, rajongó poót kiről azt mondta Világ szava, hogy cs a kincs kellene neki, pedig szerelmet l resett. Ideált, akit meg is talált, de az < érzete, büszkesége és a világ szava mes űzte tőle. És aki a feketehajú, feketeszemű ti dórlányt még sem tudja elfeledni so Szeme sugara, kicsi ajkának édes moso gása örökkön-örökké ott lesz a szivében S gyötrő fájdalommal, boldogtalanság megy a messzeségbe . . .