Békésmegyei közlöny, 1902 (29. évfolyam) július-december • 53-104. szám

1902-12-25 / 103. szám

Melléklet a Békésmegyei Közlöny 1902. évi 103. számához. kezelézre bátorságot nyerjenek, — nézzék meg Nagybecskereknek ezt a nagyszerű intézményét, a melyre méltán büszke lehet ez a derék város, s amelyet mi is bizvást követendő példának vehetünk. Abban a reményben irom e sorokat, hogy azokkal a villamos világitás rég va judó kérdésének tisztázásához némiképen hozzájárulhatok. Egy városatya. Karáesonyi elmefuttatás. Irta: Benka Gyula. Humboldt Sándor, mikor a Chimborassóra feljutott s a mélyen alatta elterülő tropikus vidékre letekintett, büszke önérzetében elképzelte kivételes helyzetét. Elgondolta, hogy alig van ember a földkerekén, ki abban a pillanatban magasabban állana a földi dolgok felett, mint ő. És amint elragadtatással körültekintett, észrevette, hogy felette széditő magasságban ott lebeg a kordillerák kondorkeselyüje — ez az élő és kormányozható léghajó — s lenézi az alatta elterülő embervilágot. Nemcsak Jupiter sasát látta a madárban, de érezte az Isten közölségét. Humboldt sorsában mindnyájan osztozunk. Még ha oly magasra emelkedik is tapasztalati köréből elvont magasabb gondodolatok és eszmék világába a gondolkodó, ott találja maga felett a mindeneket betetőző fővalóságot, a legmagasabb eszmét, Istennek eszméjét. Vagy ha csak gondolkodásunk szárnyalását vizsgáljuk is, meg kell győződ nünk, hogy szemléleteink alapformáihoz vagyunk kötve, melyektől nem lehet szabadulnunk. Szemlólkezéseink alapfeltételei a tér ós az idő. a térre ós időre vonatkozó felfogásunknál is ott van aztán a hosszúság, szélesség ós tömegesség s a jelen, mult és jövő hármas mérete, melyek tői sem a való világ tárgyainak szemléleténél, sem a valóra vonatkozó gondolataink elrendezésénél nem birunk szabadulni. Ezen hármasság nyomaira találunk az indiai népek frimurtijában, kik Brahma, Visnu és Siven istenekről tanítanak. Benne van ez a keresztyén vallás szentháromságra vonatkozó tanában, midőn a céltudatosan teremtő föltótlen szabad végokot Atyának, a megváltás munkáját szeretetből eszközlő isteni működést Fiún ik ós a megtérés, erkölcsi tökéletesedés és átistenülós munkájában közreműködő segitő isteni hatást Szentléleknek nevezzük. Aztán ez a hármasság — tán sokszor esetlenül — nemcsak a falusi papnak hármas beosztást szerető gondolatkörében, de a művészetben is, Arany János trilógiájában, Munkácsy Krisztus tragoediájában, Feszty Krisztus halálában, Kiulbach világtörténeti festményeiben, de tudományos müvek beosztásában s legfőbb elvont gondolataink (kategóriák) meghatározásában is mindenütt föl-fölmerül. Ez szolgáljon mentségemül, midőn karácsonyi elmefuttatásomat is hármas beosztásban terjesztem elő, lelkem elé idézvén a fejlő, a kifejlett ós a lefejlő ember vallásos érzelmeit, melyek karácsonykor benne újra ás ismételve fölélednek. I. Karácsony a gyermekszobában. Humboldt Sándor fáradsággal, jutott föl a Chimborasso magaslatára. Ép ugy kinos vergődéssel emelkedik föl a gyermekszoba óletvidor nyüzsgő ifjú nemzedéke az élet teljes tájékozódást adó magaslataira. Tapasztalat, tanulmány, próbálkozás meredélyein és sikos utjain juthatni fel a vilá gos látás tiszta légkörébe. Nem kivánom részletezni a gyermekszoba ragyogó pompáját, midőn oda a Jézuska beköszönt. Fölemlítem azonban azon érzelmek hullámverését, melyek mint a vallásas érzelem előfutárjai már a gyermek lelkét eltöltik, midőn a karácsonyest I a gyermeksxobára ráborul. Hogy várják a | kicsinyek az ő ártatlan körükbe eljövendő Jézust! Mily örömrajongásban dobban meg szivük, midőn a csenget.yű hívását hallják ! Minő hálás lélekkel fogadják a legkisebb kedveskedést és ajándékot, mellyel a Jézuska őket megörvendeztetni kegyes volt! Az érzéki szemlélet minő sokoldalú ós tartalmas érzelmeket kelt a gyermekek lelkében ! Bizonyosan sok, igen sok még a tudatra ébredező gyermekiélekben e szent napon is az illúzió. Sokat nagyit, szépít, színez a vallásos érzelemhez fűződő kópzelödós. És mégis ki lenne oly kíméletlen, hogy a gyermek naiv érzelmi ömlengését megzavarná e napon ? Belenyugszunk a tulnyomólag érzéki életet élő gyermeknél, ha a gyermekszobában átélt karácsonyestón érzéki látásokhoz fűzi a Jézushoz való viszony kiszinezését. És mégis vele együtt örülünk, ha látjuk sóvárgó várakozását, mellyel ő Józuskájának közelgésót lesi; elgondolkozunk az ő igénytelen boldogságán, melyet egy-egy ajándéktárgy, játékszer, emléktárgy felidézni képes lelkében. S bár tudjuk, hogy az eszmei mélységet kereső lélek előbbutóbb keresztültöri ez érzéki formákat, még se kívánjuk kijózanító felvilágosítással és prózai magyarázattal megzavarni a gyermeki lélek költői szárnyalását a gyermeks/oba karácsonjestéjón, inert tudjuk, hogy az élet ugy is hamar leveri a gyermek gondolkodásáról a költészet hímporát — s ki tudja — tán a legközelebbi karácsony megfosztja őt a róluk szeretettel gondoskodó szülők minden kedveskedésétől. Maradjon a gyermek a gyermeki ár

j tatlanság bűvös körében mennél tovább, mert mennél tovább tudja élvezni a gyermekszoba karácsonyestójónek ártatlan örömeit, annál szerencsésebbnek kell öt tekintenünk II. Karácsonyest a családfők lelkében. Humboldt a Chimborasso tetejéről egy egész világot látott föltárulni maga előtt. Kiváló emelkedett helyzetében többnek képzelhette magát a hegy tövében botorkáló embertársainál. Körülbelől ez a fejlett ember sorsa is a családban, mikor erőteljessógének, tapasztalati gazdaságának, sértelmessógónek tudatában elérte azt a tetőző pontot, honnan az élet értékét csalódásoktól menten »elfogni és megítélni véli magát jogosultnak. Emelkedett gondolkodásában most gyakorol befolyást hozzátartozói felett. Tisztult vallásos nézetével ő fejleszti a család kiskorú tagjaiban a vallásosságot. Szerető szivének inditásából ő állítja föl a gyermekszoba karácsonyfáját, nem hogy illusióba ringassa övéit, de hogy a kiskorúak fejlődéséhez alkalmazkodva, ébressze a vallásosság szeutérzelmót azokban, kik eszmélni kezdenek. Tudja, hogy Jézus nevében gyakorolt szeretetével szeretetet ébreszt; tudja, hogy a szülők által kifejtett kedveskedés, kedveskedésre hangolja a családtagokat; meg van győződve, hogy boldogságot csak ugy találunk a földön, ha mások boldogitásáu dolgozunk. Az apának elveket tisztelő józan következetessége, az anyának szivjósága, a házasfelek egyetértő gondoskodása az az igazi léleknemesitő légkör, melyben az ifjú nemzedék emberséges emberré fejlik. Az Isten vezérlete alatt álló család karácsonyi hangulata e köztudatban nyer kifejezést s a szülők ugy élvezik a karácsony örömeit, ha gyermekeikben látják vallásos érzelmeik visszaverődő fényét s erkölcsös póldaadással gyakorolnak erkölcsnemesitő irányt azokra, kiket a gondviselés reájok bízott. De az emberi élet gyors lepergése nem sokáig engedi a fejlettség e magaslatán a legszebb kilátásokat élveznünk. Le kell szállanunk a magasságból. III. Karácsony a nagyszülők életében. Humboldt is kénytelen volt magasztos élvezeteinek kedves emlékeivel eltelve, leszállani a Chimborassóról. Mi is osztozunk Humboldt sorsában. Elérkezik mindenkire nézve előbb-utóbb a lefejlós kora, az öreg kor. Az élet elhullatja örömvirágait és amint a lehanyatló nap mind nagyobb árnyékot vet, ugy a lefejlós kora is mind ridegebbé és tartalmatlanabbá lesz. Aaonban erős csalódás lenne félre ismerni az öreg korral járó fogyatkozás kedves kárpótlását, azt a magába mélyedő elmélkedést s ennek virágát, a bölcsesóget, mely közvetetlen örömökről ós érzéki élvezetekről való lemondásban is megtermi a sorsunkkal való kibékülést. Pillantsunk be csak az öreg ssülők karácsonyünnepóbe. Ártatlan gyermekkorra emlékeztető élvezettel hallgatják a gyermekszoba karácsonyi ünnepének örömrivalgását. Tudják, mert átélték, hogy az élet illúziókon vezeti át a kifejlö embert. Tudják, mert átélték, hogy sok költői szépséget lefoszt életünk lombos tájáról a haladó életkor, de meg nem dönti a vallásban megnyilatkozó eszmei igazságokat, melyek fejlődésünket szabályozzák. És a mint Humboldt a Chimborasso császár magasan fölötte lebegni látta Jupiter madarát, a sast: ugy a nagyszülők karácsonyi ünnepét is igazi ünneppé avatja az ember sorsa felett intézkedő Istennek eszméje És amint a sasnak látóköre a nagy magasságból nagyobb volt Humboldt látókörénél, oly bizonyossággal tudja a karácsonyt ünneplő öreg, hogy a látókör látszólagos határvonalánál nem végződik e való világ, de uj világ tárul föl a vándor előtt, a mint ujabb ós magasabb álláspontot foglal el útjában. Fölemelkedni üunepólyes pillanatokban a föld porából Isten közelébe, meggyőződni a felettünk levő ós felettünk rendelkező valóság szeretetéről, bölcseségóről ós rendelkező hatalmáról, ez az a vallásos lólekhangulat, mely ugy a gyermekszobába, mint a szülők s nagyszülők karácsonyát igazi ünneppé avatja. Vajha az áhítat ós vallásos lelkesedós szárnyain tudnánk emelkedni mindnyájan karácsony ünnepén a mi 'Istenünkhez! Ily értelemben boldog karácsonyt a kegyes olvasónak ! A békés—aradmegyei távbeszélő. Régebben merült már fel annak eszméje, hogy Békés ós Aradmegyót távbeszélőhálózat kapcsolja össze, .az összeköttetés terve mindenütt érdeklődéssel találkozott, oly nagy érdeklődéssel, hogy a kivitel időpontját mindenki a közel jövőbe gondolta. Nemcsak Bókósmegyében, de Aradban is hódított a távbeszólőhálózattal való öszszekapcsolás eszméje, hiszen mind a két megyére nézve egyforma értéket képviselt volna az összeköttetés. A kereskedelem, ipar, pénzügy terén elsőrangú fontosságot képez a gyors közlekedés ós nem kevósbM *ontos tényező a közvetlenség. Mind a Keuofc megadja a távbeszélő, ós igy nem csoda tehát, hogy leginkább a kereskedelem, ipar és pénzügy emberei lelkesedtek az összeköttetésért. Arad, az alföld egyik gócpontja; kifejlett kereskedelemmel, folyton fejlődő iparral, s ott van az osztrák-magyar bank fiókintézete, melynek hatáskörébe tartozik a pénzintézetek tekintetében egész Bókésvármegye. Az csupán Araddal való összeköttetés is ajánlaná a távbeszélő vonalat, ha eltekintünk is attól, hogy egész Aradmegye kapcsolható volna. A fentebb emiitetteken kivül még a temetés nem esik meg — igy szoktatják magukat jó eleve a halál gondolatához — csöndes sopánkodással hagyták magára. Margit egyedül maradt a frissen felhantolt sir mellett, melybe édes anyja mellé atyját kisérte ki most örök nyugovóra. Nem érzett mást, csak végtelen elhagyatottságot ; csak arra gondolt, hogy milyen jó volna, ha ő is ide fekhetnék le ós fel sem kelne többé soha . . . soha . . . a kis márvány emléket átölelve térdelt, a forró homlokát a hideg kőhöz szorítva, csendes pihegő sirással zokogott. Az alkony lassan teritette szót fekete fátyolát, hűvös őszi szól suhant át a fák tar gallyai között. Margit vékony ruhájában megborzongott s megcsókolva még egyszer a sirkövet, lehajtott fővel, csendes, lassú léptekkel indult meg a temető kapuja felé. Nagy dióbarna őzszemeiben még ott ült két fényes könycsepp ; halovány arcával, kisirt szemeivel, fekete gyászruhájában olyan volt a szép sugár fiatal leány, mint a megtestesült fájdalom. Majdnem a kapunál volt már, mikor eszébe jutott valami. Megfordult s gyorsan visszament a sirhoz. Az egyetlen koszorúból, mely a keresztre volt téve, kitépett egy szál halovány őszi rózsát, megcsókolta mégegyszer apja anyja nevét, s keblébe rejtve a virágot, lehajtott fővel ment ki a temetőből. A temető kapujánál várt rá egy fakó paraszt szekér. Felül s az apró kócos lovacskák csendes poroszkálással megindultak. Egy darabig még látszott sugár alakja, a mint a szekér rázódástól jobbra-balra himbált, mint egy nagy fekete virág, aztán lassankint elmosódott, egybeolvadt a sötéttel. Es eltakarta fekete leplébe a terjengő őszi alkonyat. Margit elment. Elment a nélkül, hogy visszanézett volna a kis hegyalji falura, melyben gyermekéveit töltötte, s melynek temetőjében hagyott mindent, a mi kedves volt szivének. Elment oda, a hol olyan jól el tud rejtőzni a szemérmes szegénység s a szemérmetlen gonoszság: a fővárosba. Valahol a külső Kerepesi-uton bérelt ki egy szerény szobácskát addig, mig valami állást tud magának szerezni. \z első két napot tompa fásultságban töltötte; ki sem ment a szobából. Még nem volt tisztában avval, hogy mikép kezdje meg a kilincselóst, a támasz nélkül állóknak ezt a keserves G-olgotháját, melyet könnyes szemmel és piruló arccal járnak meg azok a szerencsétlenek, kiket kegyetlen sorsuk kivetett az élet förgetegóbe. Harmadnapra végre elüatározsa magát. Felvette egyetlen tisztességes ruháját, a melyikben apját kisórte ki a temetőbe, s megkezdte járni a nagy kálváriá', melynek neve kenyérkeresós. A mint a nappali fényben uszó utcákon végig ment, sokan visszafordultak utána az aszfalt lovagjai közül, s műértő szemekkel mérték végig. Szinte felfalták éhes tekintetükkel a szép fiatal teremtést, kinek nyilt, tiszta tekintete első pillanatra elárulta, hogy lelke fehér, szive érintetlen ós sejtelme sincs arról, hogy ilyen arc, ilyen termet mellett más nem kenyeret menne keresni, hanem pompás fogaton, suhogó selyemben ragyogtatná csillogó gyémántjait. Margit szinte megriadt, mikor egy-egy ilyen éhes tekintetet észrevett ós sietett ki az utca forgatagából. Eiment mindenüvé, a hol házikisasszonyt, nevelőnőt kerestek, elment még az üzletekbe is, a hol pénztárosnöre, elárusitónőre volt szükség. És 3zomoru.m jött ki mindenünnen. Minden hely eligórve, betöltve ; mindenütt elkésett. Egyik-másik házban ép olyan mohó tekintetek tapadtak reá, a milyenektől az utcán ugy menekedett s alig leplezett sz ivak kergették arcába a vért. Busán, elcsüggedve, kimerülve ért haza Lámpát sem gyújtott, hozzá sem nyúlt szerény vacsorájához. Fejét tenyerébe hajtva, ült a kopott pamlagon s átengedte magát gondolatainak. A sötétség jó barátja a szerencsétleneknek, de az egyedüllót rossz tanácsadó. Maga is meg ijedt gondolataitól; világot gyújtott és elővette apró emlékeit. Alig pár forintja volt még s az a pár csekély értékű ékszer, a i mi anyjától maradt. Azokat pedig nem szabadt pénzzé tenni, azoktól megválni nem fog sohasem. A hervadt őszi rózsa is ott volt a többi emlékek között; ezt megcsókolta néhányszor, s mintha megkönnyebedett volna utána. Megvigasztalódva tért nyugalomra, abban a reményben, hogy holnap talán szerencsésebb lesz. Es másnap újból hiába járt í: harmadnap újból csalódott. Már már a nelyszerzőkhöz is bekopogtatott s ajánlkozott uri házakhoz házvezetőnek, ssobalánynak, mindegy akárminek, csak kenyere legyen ós egy zúg, ahol megvonhatja magát. Mindenütt biztatták, mindenütt azzal kecsegtették, hogy most ugyan nincs hely, de pár nap múlva lesz. Igy áltatta magát is egy ideig. Karácsony előtt négy nappal újfent sorba járta azokat a helyeket, hol legutóbb biztatással bocsájtották el; de mindenütt uj csalódás, ujabb biztatások fogadták. Kétségbeesve ment ki az üzletből s elvegyűlt a nyüzsgő embei áradatban, mely az utcán sült-forrt a karácsonyi kirakatok pompájában gyönyörködve. Cél nélkül ment egyik utcából a másikba. Egyszer csak ott találta magát a Ferencz József hid előtt. Maga sem tudta mint került oda. Szinte öntudatlanul vette át a hidjegyet s megindult a budai oldal felé. A melyből felhangeott hozzá a hömpölygő szürke hullámok moraja s valami megmagyarázhatlan hatalom kényszeritette lenózni a tovazuhanó habok közé. A hid korlátjának dőlve nézett alá a suhanó szennyes hullámokba, melyek halk csobogással ütődtek a hid oszlopaihoz, fehér tajtékot túrva köröskörül. S a mint tekintete ott pihent a mélyben felcsillanó piszkos saürke vizén, valami rossz démon vágta agyába keselyű karmait. Ellenállhatatlan vonzódást éraett, mintha delejes erő húzta volna le a hideg hullámok közé, melyek egy pillanatnyi szenvedés árán megváltják a nyomortól, a kétségbeeséstől s fagyos karjaikra ölelve, lágyan ringatva viszik el magukkal oda, a hol nem kell már sem kenyér, sem födél feje fölé. Egész testében megborzongott a gondolattal, el akart menni a korláttól, de nem volt rá képes. Á hullámok csábja egészen hatalmába kerítette már s a ki egyszer saerelmes lesz a habokba, az nem tud többé szabadulni a varázstól; annak végzete meg van pecsételve. Öntudatának végső maradókával nehezedett a korlátra s karjait nekifeszítve, ereje utolsó megfeszítésével akarta magát keresztül vetni rajta. Már félig a levegőben volt . . . Még egy pillanat s a hullámok menyasszonya lent pihen hideg nászágyán... . . . Két izmos kar ölelését érezte derekán. Egy halk sikolylyal, eszméletét vesztve rogyott össze. Barna Dénes karjaira vette az elalélt leányt s egy bérkocsit állított meg, melybe az elalóltat gyöngéden beemelve, maga is beszállott, pár szót mondva a kocsisnak. A hintó gyorsan robogott tova. Egyszerű, de finom Ízlésre valló szobában tért magához Margit. A mint a szóles otománon fekve felnyitotta szemeit, első tekintete egy fehér hajú, szelid arcú öreg hölgyre esett, ki a pamlag mellett ült, s fölé hajolva, lesni látszott ébredését, de az agg urnő szelid erőszakkal fektette le újra s behizelgő hangon kérte, hogy maradjon nyugodtan. — De ass«onyom ón azt sem tudom .. . — Maradjon nyugodtan gyermekem, jó helyen van, akár csak édes anyjánál volna. Ne izgassa magát; legyen nj'ugodt, pihenjen. Ismétlem : jó helyen van, a hol mitől sem kell tartania. Margit engedett a kérésnek s szemeit behunyva maradt a pamlagon. Kellemes bágytság bizsergette meg tagjait, s félig ébren, félig álomban nézte fel-felpillantva, azt a jóságos arcú nőt, ki fehér kezével homlokát vógig-végig simitva, őrizte pihenését. Látta, a mint a hölgy az ajtó feló fordul s halk hangon szólt valakinek : alszik. Margit lassankint lecsillapodott, s elég erőt érzett magában, hogy felkeljen. Másrészt a kíváncsiság is gyötörte, hogy hol van ós miként került e házba. Felemelkedett fektéből, s a háziasszony • unszolása