Békésmegyei közlöny, 1902 (29. évfolyam) július-december • 53-104. szám

1902-12-25 / 103. szám

XXIX. évfolyam. Békéscsaba, 1902. Csütörtök, december hó 25 én

, 103. szám. BÉKÉSMEGYEI KÖZLÖNY POLITIKAI LAP. Telefür-szám 7. Szerkesztőség: Fö-tér, 876. számú ház, hova a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. Kéziratok nem adatnak vissza. Megjelenik hetenként kétszer: vasárnap és csütörtökön. ELŐFIZETÉSI DIJ : Egész évre 12 kor. Félévre 6 kor. Negyedévre 3 kor. Egyes szam 16 fillé Előfizetni bármikor lehet, évnegyeden belül is. Felelős szerkesztő : MAROS GYÖRGY. Laptulajdonos: SZIHELSZKY JÓZSEF. Kiadóhivatal: Telefon-szám Fö-tér, 876. számú ház, hova a hirdetések és az előfizetési pénzek küldendők. A hirdetési dij készpénzzel helyben fizetendő. Nyilttér-ben egy sor közlési dija 50 fii. Karáesony. A keresztény civilizáció kezdetének ünnepe a karácsony, mert vajon elválasztható-e ez a nagy kulturai átalakulás attól a személyiségtől, aki ezt megindította ? Nem maga az eszme, hanem az, akiben megtestesedik, képes hódítani; abban lesz elevenné, abban válik életnek, fejlődésnek, meghatározott jellemű alakúiásnak hajtó erejévé. Ebben rejlik az isten-ember fogalmának jelentősége. Személyiségben kell összpontosodnia, ami a társadalom nézeteinek változásában mint uj elem jelentkezik; azáltal válik hatásra éretté, utak kiinduló pontjává, kulturális folyamatok közös bélyegévé S ez nagyon természetes. Amit az ember legjobban megért, az maga az ember Miveltségi fok nem tesz ebben különbséget. Ha személyben állitod oda a gondolatot, ösztönszerűleg megsejti a gyermek, teljes mélységében felfogja a felnőtt: beszéd, alkotás, tett mind nem ér föl, ha külön-külön veszed, evvel az egyszerű eszközzel. Valahányszor kétely merült fel, hogy bizonyos állapotok megegyeznek-e a kereszténység szellemével, Jézus személyiséges ahol ez legtisztábban van körvotialozva, az uj testamentom adott útbaigazítást. S ugy a? elfajultság, tnint a tulfinomultság jelenségei múlékonyaknak, hatástalanoknak bizonyultak; sokkal kevésbé voltak tartósak és végzetesek, semhogy a keresztény élet uralkodó bélyegét eltüntethették volna, melyet válságos pillanatokban fölfrissített alapitójának előtérbe helyezett egyénisége. Ha az emberiségre nézve áldás a tisztult vallásos érzelmek ós nézetek uralma, melyet a kereszténység biztosított, ez annak köszönhető, hogy a mai napon testté lett az ige, emberfiává lett az ég szülöttje és egy erkölcsi lángész magasztos személyiségében — hogy a mai kor nyelvén beszéljünk — lépte át a valóság küszöbét; nem' mint egy papi kaszt fölvilágosodott bölcsészete, amire a a bramanismus ad példát, ugy sem, mintegy ihletett vallásalapító tanítása, amit a buddhismusban látu.ik, — hanem mint egy isteni erőkben nyilvánuló élet, mely mind tökéletesebb tanrendszerek egész sora fejlődési folyamatának forrása is, do csak azért lehet ez, inert a haladó emberiség összes óletjelenségeiben az isteni elemet segítette és segíti folyton győzelemre személyi suggestiók révén. De lehetséges-e ez a személyes viszony a mai késő kor gyermeke s e fennkölt vallás vezércsillaga közt, aki két ezredév előtt élt ? A feleletet a történelem adja meg. A kereszténység ugy terjedt el, mint Krisztusban való hit, s fejlődésének minden magasabb phasisát, lényének az egyéni lélek legmélyebb gyökereivel való ujabb és ujabb összekapcsolódása, a hit, az ujraszülemlő hit nyitja meg. Nemcsak eszme Ő, azaz gondolat, hanem akarat is s főleg végtelen érzelem, — azaz egy szóval az ember ség ereiben lüktető ideál. Meglazulnak koronként a belé vetett bit kapcsai, de a gondolkozás vallásos jellegének elhalványulása közben is egyesek, a jobbak, egyéniségük érvényesítésében, mely ideálok után való törekvés nélkül nem lehetséges, ama kapcsolatnak fönnállásáról tanúskodnak. Elvilágíasodottak tán, — de akkor is a Krisztusba vetett hit uralma alatt állanak s annak tisztább föllángolását előkészítik. A vallásos ösztönök nem nyilvánulhatnak folyton egyenletes erővel, de el kell koronként érkeznie idejöknek, mert amint a mythossal kezdőI dik a kulturális élet, ugy mysthikus szellem jelöli minden ujabb evolutiójának kezdetét. A huszadik század is szemlátomást élénkülő vallásos érzelmekkel köszöntött be. Nem a tudomány csődje ennek az oka, hanem az, hogy a földerített igazságok szülni kezdenek egy uj világnézetet, aminek sympthomái jelentkeznek. Uj színezet kezd elömleni a világról alkotott ismereteinken s azon a képen, melyet a mult Krisztusról rajzolt. A krisztusi szellem napjainkban is fölemeli az értelmi és erkölcsi nyo morékokat, megsegíti a szegényeket, ostorozza a szentségtörőket és képmutatókat, támogatja ós fejleszti az ideális törekvéseket, de mennyire máskép, mint a korlátolt múltban, mily tömegével az eszközöknek és széleskörű előkészülettel, nem egyesekre, osztályokra, hanem milliókra terjesztve ki az emberszeretet áldásait, amely már nem ösztön, sugallat, hanem rendszer. S gondoljunk Munkácsynak Pilátus előtti Krisztusára, mélyedjünk a művész sajátos fölfogásába az Üdvözítőről, mely annyira eltér a régi mesterékétől: az érzés és akarat fönsége megkoronázva az értelem fönségétől! Krisztus urunknak áldott a születése nemcsak a múltban, hanem a jövőben is. Sorok a hátról. - Fővárosi munkatársunktól. — Budapest, dec. 23. Az idők folyásának ilyenkor ünnep előtt, meg kellene emberelnie magát. Á közönség mindenütt várja az ünnepi számot, amelynek változatosnak ós érdekesnek kell lennie okvetlen. Ha pedig az idők folyása lassú és sima : nem akad semmi, amit tolla hegyére tüziön az újságíró, — aki még ünnepi napon is robotol. Ha tőlem függne, minden miniszterválságot — az ünnepi számra hagynék. Sokaknak úgyis ünnep az, ha egy miniszter megbukik. Krieghammer is megvárhatta volna az ünnepi számot, talán nem méltatta volna akkor „Reichswehr" olyan kedvesen működését, azt írván róla, hogy kettő volt előtte gyűlöletes: a képzettség és az önálló vélemény. Hát van valami a dologban, mert a hadseregben éppen ezt a kót tulajdonságot kell legjobban keresni. — De hát hagyjuk : lemondott. Még pedig mint kemény katona, kemény hidegben. Igen a hideg. Alig merek róla beszélni, mert jól tudom, hogy tetszett már olvasni olvasatlan számú vezetőcikkelyeket a hidegről, nyomorról, miegymásról ... Azonban tettet keveset láttunk, amely a segítésre törekedett volna. Rendeződnek a fóBékésinegyei Közlöny tárcája. A jászol. Irta: Belencéresi Dezső. Lukács ev. II. 4 16. Nagy útnak indult József ács. Császári szóra összegyűlni kellett A népségnek szülői városába. József nem indult el magába ; Az útra társa volt az asszony, Az ácsné: Mária. Mikor pedig elértek Betlehembe, Sem rossz kunyhóba', sem fényes terembe, Nem volt helye a názaréti párnak, Habár minden zugot bejárnak. Mégis került egy istállóba' nyughely, Hol lepihentek hosszú éjszakára, Midőn az azszony nemsokára U j életet hozott világra. Uj életet; s a gyönge gyermeket Befektető a barmok jászolába. A pásztorok pediglen a mezőn, - Hogy elpihent nyugodtan már a nyáj Ef, leborítá fátylát a homály Ledűltenek a nyáj mellett pihenni. S nagy hirtelen lőn fényesség az égben, Leszállának hozzájok angyalok, Ekképen hangzott a dalok : „— — Ne féljetek. Az örömet jelentjük, Megszületett ma Dávid városába A Megváltó és pólyában pihen A barmok jászolába. Legyen dicsőség az ég Istenének. A földön béke és jóakarat A népség minden emberének !« A pásztorok megindulának És megtalálták Mára fiát. A szent történet igy mesél. S a Megváltónak hite már nem Ezer szívben, amely hazudja mégis, Hogy hivője az örök Szeretetnek él Aszó röpül fehéren, míg a lélek, Sötét, inikép a néma éjszaka ; S a tett, cselekvés, indulat maga Mutatja már a bűnt - s az átkot, Amely nyomába kél. Pásztorsereg az angyal szózatára Megindult Betlehem fele . . . — Ma már hiába jönne a sugára Az égi hírnek is vele : Ki sem akadna, aki menne, És a hivője ki se lenne. Örökké élő, szent, nagy Szeretet, Kicsúfolják már a te nevedet. A hitetlenség sírját ásd meg, ásd A bűnös földnek adj uj Messiást! Egy leány naplójából. A „Békésmegyei Közlöny" számára irta Zalay Masa. Amint itt ülök íróasztalom előtt és gondolatokba merülve bélekáprázom a lámpavilágba, — védekezve lezárom szemem, nogy szabad röptére bocsássam fantáziámat. Ilyenkor — csakis ilyenkor tudom visszaálmodni vidám és borús emlékeimet Egy leányt látok, rózsaszín empirruhás, nevető szemű leányt, talán csinos, de az sem minden percben. A haja színe megállapithatlan, a szemöldöke erős, ives, de nem ama megbabonázó boszorkányszemöldök, melyben csalhatlan bűbáj rejlik ; a tekintete semmi egyéb, mint paikos, szája nem annyira kicsiny, hogy föltűnést keltsen, de ennek ellenében egészséges piros és — ha beszél — a fogsora nem hatásrontó, ámbár előnyösebbó sem teszi, szóval közepes külsejü leány, a száz közül egy

; — de éppen az az egy, akit a tórfiszein észrevesz. Most fölkuporodik ide az asztalom szólére és ebben a helyzetben olyan közelségbe került az előtte álló férfi arcával, hogy a leheletük suttogás közben összeolvad. Bohó semmiségekről fecsegnek és amint a tekintetök egybevillan, a kezek is egymáshoz simulnak. A leány határozottan kacérkodni próbál. Egy vonalzót pillant meg itt az asztalom sarkában, nevetve utánna kap ós evvel a védelmi eszközzel bátran ingerelni kezdi társát. Először a rövid szőke szakállt érinti meg vele és mert nem következett el a várva-várt büntetés, — akkorára nőt a „mersz"-e, hogy a bajuszon is végighúzta a vonalzó fokát. Még mindig semmi harag ! — a vonalzó fenyegetően emelkedik a férfi feje fölé, hogy aztán gyöngéden végigsimítsa szőke haját. Ettől azonban végeszakadt a mesés türelemnek, a két erős férfi kéz megkapja a törékeny ujjakat ós összeszorítja olyan kegyetlen gyönyörűséggel, hogy a kacéran mosolygó száj beleremeg, — de nem tart tovább egy pillanatnál ez áruló gyöngeség, a leány hangosan felkacag ós bár a fájdalom elpalástolhatlanul benne eseng a hangjában, mégis küzd a legyőzetós látszata ellen. • • • Igy verekedtünk mi ketten az első búcsúnk utolsó perceiben, százszor elmentél az asztal közeléből ós százszor visszatértél az ajtóból megint, mindketten nevettünk fölötte, mint a gondtalan gyermekek és hinni kezdtünk valami misztikus varázsban. — Engedj már távozni! — szóltál tréfás daccal, hisz tudod, hogy el kell mennem ! — Eu egy szóval sem tartóztatlak ! —• mentegettem magam, illedelmesen lesütött szemmel, de a kezem nem bocsájtotta el a tiedet és te sem igyekeztél szabadulni e fogságból. Végre egy harmadik személy közbelépése befejezte az enyelgő duót. Te udvariasan kezet szorítottál velem s mig sablonos búcsúszavak után kergetődztél memóriádban, — ugyancsak megkínozta kót gyilkos ujjad a szép szőke bajuszt, — én pedig mesterkélt zavarral rebegtem néhány sajnálkozó szót és közbe fölsóhajtottam olyan hangosan, hogy az egész környezetben visszhangja kélt, még te is csúfolkodva „ah"-oztál, amiért szerettelek volna párviadalra szólítani a harcias vonalzóval. Ilyen kedélyes volt az elválásunk ós a mikor visszatértem ide az asztalomhoz, még mindig mosolyogva, egyszerre kétségbeesett, hangos zokogás jajdult föl körülöttem. Ah ! ismerem ezt a szörnyű hallutinátiót, amitől minden ideg megbénul bennem, osak a szivem él örült, fájdalmas dobogással. A legvidámabb pillanataiban, a legkedólyesebb kacagásaim közepette hallom a felejthetlen zokogást; olyankor, a mikor megkönnyebbültnek érzem magam, belevillan lelkembe ez az emlék és megmérgezi az éjszakai nyugalmamat is. Mint valami testnólküli rémes kísérlet — betölti a szoba csöndjét, de nem hallja senki rajtam kivül! Ma is látom azt az erős, komoly férfit, amint megtörten áll ugyanannál az ablaknál, ahol te és én olyan gondtalanul nevetgéltünk a közelmúltban, — el vau fordulva tőlem, de a vállai reszkednek és a hangja, mintha egy összeroncsolt szívből szakadna — oly kínos ! én pedig itt állok az asztalomnál, egymásbakulcsolt kezekkel, egészen megdermedve és képtelenül egy vigasztaló szóra. Emlékezem, hogy befogtam a fülemet, mert már nagyon fájt az a hang, emlékezem, hogy a felém forduló arcot nem ismertem fel, annyira elváltozott, de azért csak álltam mozdulatlanul és mintha kivérzett volna belőlem minden könyörület, a kezemet nem nyújtottam felé, hogy lecsillapítsam. Ez is búcsú volt! — a koporsóm fölött nem fog senki ilyen igazán megsiratni, mint ez a férfi, a kinek el kellett válnia tőlem. Csodálatos ! — és most egyenkint eszembe jut sok hasonló pillanat, a mikor utoliára szorítottam meg valakinek a kezét. Nem tesz büszkévé, nem tesz hiúvá az a tudat, hogy sohasem én voltam az, aki sirt, mert akkoriban titkon az volt a meggyőződésem, hogy nincs semmi szégyenletesebb, mint a férfikönny. Most azt állítom, hogy nincs semmi meghatóbb! Ha egy