Békésmegyei közlöny, 1902 (29. évfolyam) július-december • 53-104. szám

1902-11-09 / 90. szám

XXIX. évfolyam. Békéscsaba, 1902. Vasárnap, november hó 9 én. 90. szám. ál BEKESMEGYEI KOZLONT POLITIKAI LAP, Megjelenik hetenkent kétszer: vasárnap és csütörtökön. ELŐFIZETÉSI DIJ : Egész évre 12 kor. Félévre 6 kor. Negyedévre 3 kor. Egyes szám 16 fillé Előfizetni bármikor lehet, évnegyeden belül is. Teiefor-szám 7. Szerkesztőség: Fó-tér, 876. számú ház, hova a lap szellemi részét il'ető közlemények küldendők. Kéziratok nem adatnak vissza Felelős szerkesztő : MAROS GYÖRGY. Laptulajdonos: SZIHELSZKY JÓZSEF. Kiadóhivatal: Telefon-szám Fő-tér, 876. számú ház, hova a hirdetések és az előfizetési pénzek küldendők. A hirdetési dij készpénzzel helyben fizetendő. Nyilttér-ben egy sor közlési dija 50 fii. Társadalmi gyávaság. Békéscsaba, nov. 8. Nagyváradról, ebből a forrongó, tüzes városból, — mely mindig fejlődik, ós emelkedik intelligenciában —• röpült ki egy eszme csillogó madara, melynek minden lélekben fészket kellene ütnie. Olyan eszme ez, melynek hallatára sok ember érzi annak igazságát, sokan pedig nem akarják érezni. Mert ha szünetlenül megyünk is előre, vannak, akik hátra szeretnek maradni, vannak akiknek nincsen ózon a modernség levegőjében s akik a középkori körülmények között szeretnének tanyázni örökkön örökké, amig a haladás a fejükre nem roskasztja a maradhatatlan elvek korhadt oszlopait. Ebből a neves magyar városból indult ki a párbajellenes liga eszméje. Nemcsak azért indult ki onnan, mert ott mernek és tuJnak szabadon gondolkozni, hanem azért is, mert a párbaj ostobaságát több izben gyakorlatilag mutatta be ott a pisztolycsövóből kiröppenő buta ólomgolyó, mely tönkre tett régebben egy életet, melynek pedig még korán volt elmúlnia, s halálos kórágyra taszitottegy másikat, melyért most imádkoznak hozzátartozói. Megindult tehát a mozgalom a párbaj ellen. Bár mi mostanában a tétlen nagyképűsködést nevezzük mozgalomnak, midőn cselekszünk ugyan némelyest a külszin megtartásának okából; de ez csak arravaló, hogy virulhasson a látszat, hogy munkás „közférfiak

t

t-nai tűnjünk fel: azonban „érdemben" nem cselekszünk. Sokan néznék szomorúsággal, ha a párbajellenes liga is csak ilyen „mozgalom" maradna. És sokan örülnének neki: a lovagi becsület hősei, kiknek tekintélyét, nevét és sokszor becsületüknek látszatát is, e társadalmi ostobaság, a párbaj tartja fenn. A hősök és tekintélyek, akiknek kell ez a bolondság, mert eszköz nekik a haladásban, a kapaszkodásban. És a léha, üres fejeknek kell, melyekben csak a gőg ós egyéb semmi se lakik, hogy mégis helyet, előkelő helyet szorítsanak maguknak a társadalomban s megfélemlítsék a szabadalmazott gyilkossággal az okosabbakat, a jobbakat, a derekabbakat. Szabadalmazott gyilkosság, mert hiszen a büntetés, ami érte jár, még emeli is a bűnöst, nem hogy visszatartaná attól. Nagyobbítja nimbuszát s a ragyogás eltünteti a gáncs ós félelem nélkül való párbajlovag nyomorú fogyatkozásait. Szabadalmazott gyilkosság, mert bármely ripők a pisztolyának csöve elé állithat és ledurranthat egy békés családapát, aki a fegyvert csak az üzleti kirakatokból ismeri, mig amaz rendelkezik azzal az átkos ügyességgel, hogy az ólomdarabot oda küldeti a lőpor erejével, ahová akarja. Félteni lehet a párbajellenes ligát nemcsak a párbaj lovagoktól, de a gyáva társadalom miatt is. Mert ne r határtalan, szinte az együgyűságig menő gyávaság ösztönöz-e bennünket a párbajozásra? Megvetjük, gyűlöljük a párbajt, leszóljuk minden alkalommal ós ha ugy jön a sorja — hát párbajozunk. Tudjuk, hogy ez az ostobaság semmi összeköttetésben sincs a becsülettel s mégis imádjuk, minta bálványt; ós elfogadjuk azt, hogy a párbaj helyreállítja a becsületet... Megsértenek bennünket: párbajozunk. És ha kapunk egy golyót vagy vágást még a sértésen felül: tiszta a becsület. És ha mi lőttük vagy vágtuk meg a sértőt: akkor is jó a becsület Néha van rendszer az őrültségben is, de eb'oen csakugyan nincsen. Tönkre tesz bennünket a társadalmi gyávaság. Nem merünk szembeszállni a középkori felfogással, hogy aki nem fogadja el a párbajt: oda a becsülete. Nem merjük lerázni ezt a lelkekre nehezedő fekete terhet. Nem merjük szemébe vágni a társadalomnak, hogy ez ostoba törvényt félredobjuk és szétromboljuk a párbaj bálványát, hogy ne borulhasson le senki többé előtte. Csodálni lehet a gyávaságot, amelylyel nem meri megszabadítani magát a társadalom átkos nyűgétől: bár számtalan véres alakja tűnik már elénk a párbaj áldozatainak s hallhatjuk a zokogó kesergést, mely átkozza a társadalmat a fiúért, a szülőért, a testvérért, a barátért. Ki merné azt kimondani, hogy nem párbajozik semmi körülmények között sem ós hogy többre tartja a becsületet, mintsem azt egy ólomdarabra, vagy az acél élére bizza Ki merne manapság nem „lovagias" lenni, mikor a .becsületes" jelző az előbbi nélkül mitsem ér. Mikor vannak lovagias gazemberek, kiket tisztelet környékez — és vannak lovagiatlan becsületesek, kiknek megvetés a részük. Minden ember, kinek lelkében legalább egy cseppnyi nemes érzés van, egy szikrányi vágya a fejlődésnek, egy atomja az igazságórzetnek, ós egy kis megvetése a társadalmi ostobaságoknak, — ós mindenki, aki az agyát nem rendeli alá a maradiságnak és mer szabadon gondolkozni: kell, hogy lelke egész forróságával üdvözölje a nagyváradi eszmét és kivánja, hogy az teljes diadalra jusson ós gázolja le a párbaj őrültségét. Kell, hogy üdvözölje a várost, ahol támadt az eszme, és azokat az embereket, kiknek lelkéből kipattant a szikra ... „Biehiseiaba" A gör. kai egyházmegye átirata. Eléggé ismeretessé vált már a békéscsabai románnyelvü anyakönyvi kivonatok ügye, melyekkel Popovics Viktor gör kel. lelkész szerencséltette a magyar hatóságokat, ha ily kivonatokért hozzá fordultak. Annak idején ismertettük méltó megvilágításában a hazafias felbuzdulásnak az ügyét, midőn a csabai elöljáróság visszautasította a kivonatokat, melyben még Békéscsaba neve is oláh nyelvre volt fordítva. A csabai elöljáróság ekkor egyszersmind feljelentette az oláh lelkész eljárását a vármegye alispánjának, hogy illetékes helyen intézkedjék a pap túlkapásainak meggátlása végett. Fábry Sándor dr. alispán eleget is tett a kórelemnek s az eredmény — nem rajta múlik — nem elégítheti ki a hazafias órzületü magyar sziveket. Teljes elégtételt várt mindenki ez ügyben, mely igazat ad az elöljáróságnak s rendre tanitja az oláh papot. Nem igy lett s ennek oka a magyar törvények egyikében rejlik, melynek megváltoztatása immáron égető szükség. A vármegye alispánja megkereste az aradi gör. kel. egyházmegyei hatóságot, hogy utasítsa a csabai oláh papot arra, hogy tartsa becsületben a magyar haza Békésmegyei Közlöny tárcája. Vigasztalás. Szelíd tekintet száll sötét szeméből, Halvány arcán a szenvedés jele, És síró sóhaj tör fel a szívéből, Hisz gyötrődés a nappal s éjjele. Bús sóhajok közt forró tűzbe nyugszik, Majd reszket, mint didergő kis madár . . . Mely villámot szórt szerte-széjjel: Két szép szeme, most révedezve jár. ... Óh én megértem fájó szenvedésed, Megértem úgy, ahogy nem érti más . . . Kicsiny szobád most az egész világod, Az álmod is csak gyötrő látomás. Ne sírj ... Ne sóhajts sok kínos panasszal, Ne bántson úgy az égő szenvedés: Akit szeret az ég, azt látogatja . . . Enyhülést adjon a reménykedés. Most ősz idő jár. Hull a fáknak éke, De lesz tavaszra újra lomb, virág . . . Megint rózsás lesz arcod nemsokára És gyönyörű lesz újra a világ. Most még komor ... De szárnya az időnek Gyorsan röpül: elhozza a tavaszt, - A te tavaszod, ujuló erővel -, Ne sírja ajkad a kínos panaszt. Remélj ... A szívből, hisz minden kiveszhet, Az érzé', szín s eltűnhet mind a fény Utolsónak mmd meg akkor is még, Amely erőt, vigaszt ad - a remény. Amig remél, erős a szívünk addig, Nem törheti meg kín és fájdalom, . . . Virulva jársz, kelsz régen már te akkor, Mikor zöldül erdő, mezó, halom. Ha szenvedés a földön nem teremne, S nem ismerné szívünk a bánatot : A boldogságot nem tudnánk becsülni, Amely szivünkig egyszer elhatott. A boldogságból rész jutott neked már, Ezért szakadt reád most a ború . . . Ne félj . . . Ne sirj . . . A kocka fordul újra, Az élted nem lesz kínos, szomorú. Az izzó nyárra így jön a fagyos tél, A fényes napra ráborul az éj. Az életünket égi kéz vezérli, Ne sírj. Tekints az égre és remélj. Ne sírj, hisz érted annyi hő könyörgés S esdő ima röpül az égbe fel, Hogy nemsokára, hidd el nékem édes, Az imákra: rózsás arcod felel! Bélenoéreal Dezaö. Sorok a hétről. Irta : Oereald. Borongósan kell kezdeni az irást a levelek hullása idején és elszomorodni azon, hogy egyidőre neoa láthatunk leveles ágakat, virágzó rügyeket: az élet zsendülését. Bizonyítja már a természet haldoklását, — ha egyéb nem is — hát a sarki gesztenyesütő. Melynek talán lehet annyira hinni, mint egyóbb őszi jelenségeknek. A természet temetkezése eszébe juttatja az embernek azt, hogy el kell muln

1 s nem taposhatja örökké a földet. Félbe kell hagyni az üzletet, a munkát, a semmittevést, a léháskodást: ós egyszerűen megszűnünk. Szépen van kigondolva, hogy az őszi rózsák nyílásának idejére tették a szomorú napot: halottak napját. Nem is illene más időre a nap, mely azért is nagy, mert legalább minden évben egyszer eszébe jut a kevély embernek halandósága. Es a szinte leggyönyörűbb virág a maga egyszerűségében, az őszi rózsa: a halottak virágává válik. Nincsen a természetnek más virága nyílóban ekkor — az üvegházban nincsen természet — s a bolyhos, fehér ós szines szirmok, rá kerülnek a hantokra, melyek egy-egy volt embert takarnak. Virágnak : •zomoru sors, amelyet szegény őszi rózsa el nem kerülhet. Más rokona örömnapokon jut a csokorba, koszorúba s élőknek leszen disze, — az őszi rózsa a sirok ékessége . . . Most pedig zökkenjünk ki egy kicsit a poétikui hangulatból: maradjon az érzelgősség a poétáké. Koszorúk, egész virágleplek boritják halottak napján a sírokat. Egy temetőben egy kis vagyon fekszik a dombokon, melyet az önzö kapzsi ember — csodálatosan — jószántából ad ki. Nem sajnálja, — sőt büszke arra, ha szerettónek sirj a virágosabb, ragyogóbb, mint a másé. Van-é ebben tisztelete a holtaknak, midőn a hiúság jön elő ? Nem volna-ó szebb méltóbb az elmultak emlékéhez, ha ugy tennénk, mint itt következik : Itt a pénz, amit reá szántam, de nem tépem a virágokat, nem kötök koszorút. Kimegyek az utcára s ha látok egy rongyos gyereket, akin lyukas a oipö és ruha s didereg a hidegben: oda adom neki a pénzt: — Vidd haza s mondjátok el otthon, hogy adjon nyugalmat a Mindenható az én halottamnak . . . Koszorú megváltást ismerünk már: halottak napján nem lehetne ugyanígy cse lekedni ? Es akár ugy, akár igy, ki tudja, látják-e, érzik-e a holtak, hogy gondolunk rájuk . . . Lévai Zsuzsának is jutott biztosan egy kis koszorú. Meglátogatta a sirj át talán az anyja, kinek a rögök tizenkilenc éves leányát s férje, kinek a rögök négy napos feleségét takarták. És két napra rá mindketten szembe állottak a gyilkossal, aki kétszer lőtte át Lévai Zsuzsa mellét, habár egyik golyó utján is a halál haladt. A szerelem miatt lövöldözött Pénzes Imre, az ő tizenkilencedik esztendejében. A törvény előtt éppen a nevenapján állott s a tizenkilenc éves fiút a legnagyobb bűnnel, gyilkossággal vádolta az ügyész, hogy öntudatosan, tettét előre megfontolva lőtte keresztül Lévai Zsuzsának pontosan a szive közepót. Nagyon szerettem, mondta Imre. Szerintem meg nem kell ide Mantegazza, Schopenhauer, Lichtenberg, StendaWs más kisebb bölcselői a nagy szereieriir"^ Nem volt Pénzes Imre szerelmes zavaros volt egy kicsit a feje. ár

3': kavarta a tizenkilencóves meggondolatlanság és az az öntudatlan, az ifjúság gondolkozásának sajátosságát képező romantika, — amelyet még talán növeltek a tatárpéteres istóriák. A szomszédban temetés volt akkor. Egy öngyilkos leánj't temettek, ki mérget ivott: a szerelem áldozata volt. És Vésztő kicsinye-nagyja, öregje-fiatalja ott volt a temetésen és fekete, nagy szomorúsággal sajnálták a leányt. Omlott a könny és hosszú menet kísérte a koporsót.