Békésmegyei közlöny, 1902 (29. évfolyam) január-június • 1-52. szám

1902-03-30 / 26. szám

Melléklet a Békésmegyei Közlöny 1902. évi 26. számához. Fővárosi levél. Az Istenek alkonya következett el Magyarország fölött : egymásután dőlnek ki nagyjai. Igy kezdi cikkét egy bécsi újság, Tisza Kálmánról irván s bizony-bizony igaza vau. A nagyok közül, kiknek munkája ott van minden nagy alkotáson, mely Magyarország újjáalakításáról beszól, csak egy él még, az is tul a hetvenen: Falk Miksa. Ugy vagyunk most, mint ezelőtt ezerkilencszázkót esztendővel, mikor az uj csillag feltűnését várták. Mi is várjuk. Érdekes a fővárosi újságok erőlködése, hogy igy meg ugy, hogyan gyászolt a főváros. No ebből a nagy gyászból nem látszott sok ; ha véletlenül egy alpolgármestert temetnek, akkor is van ennyi gyászlobogó. A halál hire se csinált különös hatást. Előre tudta mindenki: egykét nappal előbb vagy utóbb a haláleset bekövetkezik. Nagy temetés lesz ; ez az egész, se több, se kevesebb. És nem kisérte a nagy ember holttestét gyászoló tömeg ; nem lepte el az utcá^ az úgynevezett impozáns sokaság. Ugy halt meg, mint igazi nagy magyarnak keli ; kicsit mellőzve, megbántva, elkeserítve. Csak eszünkbe ne jusson még nagyon sokszor : ki is volt Magyarországnak a geszti halott. A politika pihen. Ezen a héten nincs zajos helyeslés, közbeszólás. A tisztelt Ház portása civilruhába öltözködött; a Sándor-utcában nincs élet, ugy se sokáig lesz már ; ha megnyitják a szép uj házat — oda már érdemes lesz bejutni — a Sándor-utca csak mint „volt nagyság" szerepel. Mert az utcák épen ugy lesznek híresek s épen ugy mennek feledésbe, mint az emberek. Valamikor a Hatvani-utca volt a legelső ; ma már Kossuth Lajos-utca lett belőle, de a régi hirót nem kapta vissza. Az ország a Dunaparton tart gyűléseket, a főbb bíróságok, nagykereskedések mind elhúzódnak az árván maradt belvárosból ; még a zálogház is odább megy egy lépéssel. Istenem, istenem milyen idők ! A színházak is bezártak két estére ; nincs más hátra, csak az utca, az is borús. Pedig milyen szép is volua beülni az operába s hallgatni a Friquet Rózsi — Szoyer Ilonka énekét. Igazán szerencsés nemzet vagyunk mi magyarok : egymásuton hozzuk vissza elrepült madarainkat idegen ég alól. Az operának eme két csillagához szegődik harmadik, vidék egykori primadonnája — a békéscsabaiak előtt is ismerős Ambrus Zoltánná Benkő Etel. Még megérjük, hogy divatba jön — operába járni. Nagy hót. Az üzletek tömve. Sok ember az utcán. Fázósan sietnek végig vásárolni s most, mikor a fekete betűket szántom végig a papiroson : az égen küzködik a nap, hogy néhány sugarat bocsásson a szürke városra. Figyelő. Társadalmi élet. R boldogságról. Válasz „Kétkedőnek." Az egyesek kérdéseire szánt szerkesztői üzenetek rovata lapunkban olyan szük keretű, hogy általános érdekű kérdésére e helyen válaszolunk, csak nagyjában, mivel kimerítő feleletet a fölvetett kérdésre egész könyvtár összeírásával sem adhatnánk. Mit is kérdez ön tő lünk ? „Hogyan kell boldogan élni ?

u — mert, azt irja, erősen elhatározta, ezután erejétől telhetően úgy akar cselekedni, hogy élete boldog legyen. A kérdés olyan, mintha azt kívánná tőlünk, mutassuk meg önnek a tenger mélységeit s ezek rejtett titkait. Vannak a tudásnak ós gondolkodásnak is mélységei, de ezek nem olyanok, hogy azokba bárki minden fáradság nélkül lejuthatna; kitartó komoly tanulás, az élet minden jelenségének, az emberek sokféle cselekvésének hosszú megfigyelése szükséges ahhoz, hogy valaki földi létünk titkait s a tudás igazságait, mint a tenger rejtett gyöngyeit, meglássa ; ha avatatlan lélek — minden előkészület nélkül — kívánkozik oda s eresz-; kedik le, bizony úgy jár, mintha a valódi tenger fenekére szállana le, ahol nincsen számára éltető levegő. Hogy miképen látja ön az élet tüneményeit s az emberiség életét, azt mi leveléből ki nem vehetjük, de még azt sem, vájjon ötletszerűen jutott-e az elénk tárt kérdésre, vagy fáradságos megfigyelés és szemlélődés érlelte meg lelkében a boldog életre való törekvés szándékát. Hát ki neakarna boldog lenni ós boldogan élni ? Minden élő lénynek, igy főképen az embernek is, egyaránt ez a törekvése. Nem ön az első, a kiben ez a törekvés öntudatos lett; hallgatagon és öntudatlanúl az emberiség elejétől fogva boldogan igyekszik élni, tudatosan pedig és tervszerűen már ezelőtt több mint kétezer évvel — a régi görög világban — sok :udós bölcs állapította meg, szinte paragrafusokba foglalva szabályait: milyen cselekvéssel s életmóddal lehet rövid földi létünket minél kellemesebben eltölteni, vagyis boldogan élni. De mi is a boldogság tulajdonképen ? Olyan fogalom ós vágy, a mely régóta ól az emberek szivében, de még senki el nem érte s most még meghatározni sem tudjuk pontosan : a földi élet tökéletes állapotának mondható, olyan ideális állapotnak, melyben az ember mentve van minden fáj dalomtól, szenvedéstől, hiányt nem érez semmiben, testi ós lelki világa összhangzó, szóval anyagi ós erkölcsi jóléte zavartalan és állandó. Beláthatja, hogy a földi életben, a hol környezettől, anyagtól, víztől ós levegőtől függ testi állapotunk, ez pedig befolyással van szellemi (vagya ha ugy tetszik erkölcsi) nyugalmunkra, — ilyen tökéletes jólét el nem érhető vagyis az életben állandó boldogság nincs és nem lehet. Ha valaki boldognak mondja magát, ez csak ideiglenes állapot, — a mi azt jelenti, hogy testének s eszének minden vágya harmonikusan ki van elégítve, a mit azonban előre láthatlau okok hamar megváltoztathatnak, sokszor az ellenkezőre. Ezért inte már Solon igen bölcsen, hogy senkit boldognak ne mondjuk könnyelműen, mig egész haláláig nem láttuk változatlan lelki és anyagi világának megnyugtató, szép összhangját; egy gyógyithatlan betegség vagy erkö'csi botlásunknak lelkiismeretet zaklató tudata egész életünkön át kisérhet s ki tudja, a sok nap közül melyik hozza ezt reánk ? Ilyen bajtól gyötörve pedig ugyan ki vallaná magát boldognak ? A boldogság tehát csak relatív állapot, amely az egyén műveltségétől ós gondolkodásától függ. A mindennapi életben minden ember környező viszonyai szerint képzeli el azt a helyzetet, mely neki a legjobb volna s melyben összes vágyai teljesülnének. A megélhetésért nehéz szolgálatban görnyedő munkás boldog volna, ha fárasztó terhétől megszabadulva, szabadon, anyagi gond nélkül élhetne — ennyi az összes, a mi boldogságához szükséges ; de a vagyonban bővelkedőnek hány ilyen kívánsága (cim, hatalom, népszerűség) ran, a minek elérése megelégedetté tenné ? De ha mindenkinek valósulna is vágya, elért uj helyzete azelőtt nem ismert hány más gondot okozna, ami miatt ismét boldogtalannak érezné magát ? Ha a szegény munkás amerikai nagybátyai örökség révén milliomos lesz, gondolja, rövid idő múlva boldognak fogja magát érezni. S uj helyzete nem ébreszt-e más vágyakat benne, melyek ezelőtt eszébe sem jutottak? — Világos ebből az embernek a jobb uj állapot felé való folytonos törekvése, ami a szakadatlan fejlődésnek, haladásnak forrása ós kényszerítő ereje. Amint az egyesek, éppen ugy a népek s az egész emberi taj folyton ezen legjobb állapot után törekszik, miközben uj szükségek, célok merülnek föl, melyeket mintegy útmérő köveket dobnak előre életök pályáján, hogy minél gyorsabban utána iramodjanak. — Gondolja el, hogy már mindenki elérte ezt az óhajtót boldog állapotot, nem-e megszűnne akkor a gondolkodás, munka, küzdelem, szóval az élet ? s gondolja, hogy az ember véges életében, a népek hosszabb pályájukon ezt a tökéletes, hiány nélküli jólétet elérhetik ? Mily messze vagyunk még ettől s mikor fogjuk elérni ? emberi számítás szerint — soha, legfeljebb valamely ideálisabb világban, amilyet Fiammarion fest müveiben, ahol finomabb érzékű, test nélküli szellemi lények élnek — ha ugyan mi eljutunk oda valaha. Az egész boldogság tehát csak valami képzelt, küzdelmek nélküli szerencsés állapot, a melyet már ön előtt sokan próbáltak elérni különböző utakon. Olvassa át a történelmet, az föltárja tanúságos óletöket, a miből önmaga viszonyaira is talál alkal mazh tó irányítást. Próbálja kiirtani minden vágyát, elégedjék meg a legegyszerűbb viszonyokkal, a mint azt Diogenész tette régen ; vagy vegyen közömbösen minden fájdalmat ós örömöt, mint tették a görög világ stoikus bölcsei azon gondolat alapján, hogy minden bánat, öröm csak pillanatnyi állapot s hamar változik s igy nem szabad örülni, mert az szomorúsággá fog változni, mint derült nap után beborul az ég ; vagy kövesse az ókori Epikurosz életét, aki nem törődve a fájdalommal vigan, minden ártatlan örömöt élvezve igyekezett áthaladni e rövid földi léten; s ha talán pogány bölcsek hivévó nem akar szegődni, tegyen ugy, mint a vallásos remeték, visszavonult s önkinzó élettel igyekezzék lelke számára biztosítani a földi s másvilági boldogságot Ha mindezek szerény boldogságát nem akarja viszonyai közt fáradozása céljául kitűzni, alkosson nagyot, örökké fönmaradót s e téren talán lelkesíteni fogja valamely egyptomi faraó, Sokrates, Spinoza, Kepler vagy Rafaello élete, akik a művészetben, tudásban és kutatásban emésztek föl napjaikat s a tudás végtelen sötétségében világító fáklyát vittek előre az emberiség vezetésére ; de ki tudná elősorolni mind azt a sok utat-módot, ahogyan az emberek a képzelt boldogság felé igyekeznek ? íme, nagyjában érintve a kórdóst, megmutattuk az utakat, amelyeken haladva sokan öntudatosan ós tervszerűen akartak boldogok lenni; öntől függ, hogy viszonyai között melyiket tartja alkalmasnak elhatározott szándóka megvalósítására. A mi megjegyzésünk és tanácsunk csak az, ha ugy élt, hogy életében mindig az erkölcsi oilág magasztos törvényeit követte, azokat soha meg nem sértette s egész cselekvése azoknak megfelelő volt, ezen megnyugtató tudat boldoggá teheti önt s ha igy élt mindvégig, bár sokat küzdött, szenvedett s csapások is érték néha, mi önt boldognak fogjuk aondani, természetesen Solou idézett bölcs intése szerint — csak halála után. Bánkúti B. Zoltán. A „Békésmegyei Közlöny" táviratai. Sztrájk Fiumeben. Fiume, március 29. (Saj. tud. táv.) Az U n g a r o-k r o a t a hajóstársulat legénysége tegnap óta sztrájkol. A társaság ma kénytelen volt beszüntetni forgalmát. .n.prilis hó elsejére általános sztrájk készül, melyben részt vesznek az összes hajótársaságok munkásai. Az ünnep a Burgban. Bécs, március 29. (Saját tud. távirataj A burgtemplomban fényes nagyszombati szertartás volt, melyen megjelent a király, a trónörökös és az összes főhercegek. Magyar orvosok győzelme. Budapest, március 29. (Saj. tud. táv.) Hamburgból érkező távirat jelenti, hogy egy, a bőrrákra vonatkozó kérdés meghugom asszonyókhoz, mert nálunk az a szokás vagyon, hogy legelébb az férfiak mennek a palotára, azután elől az leányok, utánok az asszonyok. Előttetek egy öreg rendszolga szép lassan megyen majd, virágszálam. Ihol beértetek az palotába, az pohárnok elé hoz™ az mosdóvizet ós kendőt, mosdjál meg galambom ; nálunk ez a szokás vagyon, elébb az leányok ós asszonyok, azután az férfiak mosdanak. De ón ugy szeretnék abban a vizben mosdani, melyben az te szép két kezed. Mikoron az pap megáldja az asztalt, az asztalnok az az csatlóssal az étkeket felfedi, akkor ülünk az aáztalhoz. — Eredj galambom, édes anyáinasszony hi már! Az asszonyok, leányok az fal mellé, az béllelt padokra ülnek, ón meg veled szemben leülök az karosszékre. De édes apám uram már kínálgatja az étkeket: Egyék uram, kegyelmetek ! —• Mivel ? kérdezi ked. Nem adtak bó sem kési., sem villát! Nálunk édes galambom, az asszonyok és az férfiak az kést magukkal hordják, vagy penig az inasuknál vagyon az főembereknek. Az asszonyoknak, mint ott egyik nénékámnál látod, rendszerint egy hüvelyben van kések ós villájok, azt zsinórra kötik övekhez és ugy lebocsátják. Az férfiak is rendszerint magukkal hordják ós eléveszik, ha szükség vagyon. Látt d galambom, itt nincsen kinálkodás, hanem az kinek micsodás étel kedves, vagy közelebb van hozzá, abból enui kezd. — Soknómü ételek vágynák itt virágszálam, de én elmondom mind az kedves étkeket, hogy ha az ón asszonyom léssz, tudjad, minémüeket kell főzetni. Hallgasd csak galambom, az mi kedves étkeinket: 1. Tehénhus rizskásával, murokkal, vagy petrezselyemmel, röstölt lével, nyárban uj borsóval; 2. tehénhus polyókával ^leves), kukrejttel (mártás), árpakásával; 3. tehénhus vagy disznóhús kaszáslóvel ; 4. berbécshus spékkel vagy tárkonynyal vagy ecettel, veres hagymával; 5. lúd törött lével; 6 tyúk sülve foghagymával, ecettel, szalonnával; 7. nyúlhús fekete lével ; 8. csuka tormával, vagy szürke lével ; 9. disznóláb tormával ; 1Ü. káposzta tehónhussal, lúdhussal, szalonnával vagy télben uj disznóhússal; 11. borsó vagy hójalva perzselt szalonnával, vagy hajatlan higun ; 12. kása, ennek közepiben, mikor feladják asztalhoz vajat tesznek ; vajat csak az kásában, kalácsban, lepénben, bélesben vagy pánkban tesznek. Az magyar gyomorhoz illendőbb étek nem vala még az káposztánál s az tehén vagy disznóhusnál, mely kaszáslóvel vagyon. Inni, miként látja ked, húgom, elsőben veres és mázatlan fazékban ürmös bort adnak bó az asztalhoz, ugy hajtják fel és isznak, mig jóízűen esik. Kednek ezüst poharában adnak bó bort, de vigyázzon, meg ne ártson. Nevetsz, virágszálam, mondod a szemeddel: nekem fog megártani. Ne félj, magyar vagyok, nem tartok az bortól. Látod, egy kupából iszunk mindnyájan az második togás után mindaddig, az mig az gyümölcsöt behozzák. De most már egyest kezdünk innya, hogy vigan legyünk. Ihon, hosszú szájú üvegeket hoznak bó. Ne telj, galambon, hogy megittasodtanak az emberek; most elóhijják az énekes inasokat, kik valami szép régi magyar dolgokról énekelnek, mindjárt szerelem énekéi, is fogják mondani. Sok szép énekünk vagyon nékünk, az kiknek hallatára, ugy fáj az ember szive, ugy szeretne sirni. Ihon vau az török síp, (tárogató !) dob. Hej, mikor még ezt urunkkal hallgattuk, mikor búgva megszólalt estve az tábori tiizeknél; mikor azt verték az dobon: Rajta.. . ! Hej, Rákóczi, Bercsényi! Vitéz magyaroknak élő tüköri ! De most már régi időnk elmúlt, más pennával irnak, sorsunk balra fordult . . . Hej, Károlyi Sándor, hej Károlyi Sándor ! Te adád meg vitézeinknek erejit! De miről is beszélek kednek, édes húgom ; szól a muzsika, készen van az hegedű, duda, furulya, cimbalom, álljunk az táncra ! Azt mondja ked, hogy fáradt. No hát azért pihenj le csendesen, virágszálam, de előbb mondj egy olvasót érettem. Most még csak arra kérem kedet, hogy az egészségre vigyázzunk; mert én vagyok, a ki voltam és leszek, a ki vagyok. Sárvári itt befejezte levelét s elküldötte szép virágszálának Franciaországba. Nehezen várta a választ s az nem is késett soká. Hanem kapott is a sok köszönet, jó kívánat és édes szó mellé egy kis kedves szidást, hogy olyan hirtelen félbeszakította sorait. Második levelében helyrepótolta a mulasztást, a mint itt következik : Édes virágszálam ! A ked szép levelit kedvesen vettem ós eleget nevettem udvaros köszönetül, mintha ón azt megérdemlettem volna. Nem restség a' hogy félbehagytam levelemet, de elég volt irnom, hogy meg ne unja ked, édes gyöngyvirágom. Előbbi levelembeu azt irtam: készen vagyon az most is, virágom, csak kedvünk legyen az tánchoz. Én most elmegyek hozzád, nagy Franciaországba, te velem jösz, galambom, szép Magyarországba. Ihon, itt is vagyunk, jaj be elfáradtunk ; ne táncoljunk hát, hanem csak nézzük, mert még máma vissza is kell térnünk. Ott vagyunk az palotában, a hol az minap; ismered már édes szülém háza táját. Jókor jöttünk ide, épen táncra perdültek; az egeres táncot járják. Ihon, egy sorban áll tiz férfi, más sorban annyi leány ; közöttük olyan spatium (köz) vagyon, hogy — látod ugy-e galambom — egy pár táncoló tágasan eljárhat, AZ legény az leány nyal táncolva kétszer megkerüli az körülállókat, azután szabadon bocsátja kézit az leánynak és külön-külön kezdenek abban az lineában (sor) táncolni. Hallgasd csak mit mond a húgom ottan az legénynek ! — Macska fogd el az egeret I Látod, most kerülgetik egymást, ha az legény szemben érkezik az leánnyal, ez visszafordul ; nem tudja megfogni az kézit. Jól tanult leány a húgom, ugyancsak elfárasztotta az legényt. Még most sem . . . No, megfogja már ! No, nézd, de bizony még sem birta megfogni. Hó, öcsém, erővel nem szabad, csak szép mesterséggel; nem baj a, ha meg is izzadsz ! Most már, látod-e virágszálam, megfogta az kézit, újólag megkerülik kétszer-háromszor az sorban állókat, azután kiki az maga helyére áll. Mindjárt az mellettök állók kezdenek táncolni ós az tánc addig tart, az mig valahány legény ós leány vagyon az két sorban. — Jöjjön kegyelmed az gyertyás táncra. — Köszönjük, Nagyváthy uram, kegyelmednek, ma nem táncolhatunk. — De meniünk ! — Várj, galambom, majd ha süveges tánc lesz .... Ugy-e hogy nem tudod ? Látod, most kezemben veszem s feltartom a süvegemet kettőt-hármat táncolva fordulok: igy ni! Most hozzád jövök, forduljunk együtt kettőt-hármat Itt a süvegem, kapd el, galambon .... Nem adjuk egykönnyen . . . ! Kéne, galambon ? Hopp, elkaptad már, te kis madár . . . ! No forduljunk egyet-kettőt ós azután . . . — Hagyja abba', kegyelmed, a szót; azután más legény után nézek és kegyelmedet itt hagyom. Jó lesz ? — Abbizony nem lesz jó, de hát igy járják az süvegest . . . Ne hadd magad, virágom, Nagyváthy uram ügyes táncos..., jól fáraszd meg ő kegyelmét . . . No, csakhogy visszajöttél, hü kezemre, kegyesen .. Ugy-e szép az magyar tánc ? — Szép, Miklós, hiszen már ón is magyar vagyok !