Békésmegyei közlöny, 1901 (28. évfolyam) július-december • 53-104. szám

1901-08-18 / 66. szám

XXV111. évfolyam. Békéscsaba, 1901 Vasárnap, augusztus hó 18-án 66 szám. BEEESHECrTEI KÖZLÖNY POLITIKAI LAP. Szerkesztőség: Fő-tér, 876. számú ház, hova a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. Kéziratok nem adatnak vissza. Megjelenik hetenként kétszer: vasárnap és csütörtökön. ELŐFIZETÉSI DIJ: Egész évre 12 kor. Félévre 6 kor. — Negyedévre 3 kor. — Egyes szám ára 16 fillér. Előfizetni bármikor lehet, évnegyeden belül is. Kiadóhivatal: Fő-tér, 876. számú ház, hova a hirdetések és az előfizetési pénzek küldendők. A hirdetési dij készpénzzel helyben fizetendő. Nyilttér-ben egy sor közlési dija 50 fii. Ha a publikum sztrájkol. Békéscsaba, aug. 17. A. munkás, a gyáros és a publi­kum együtt tesznek ki egy egészet. Közös harmóniájuk nagy társadalmi boldogság. Diszharmóniájuk zavarra, forrongásm vezet. De nehéz megha­tározni az arányt, mely szerint mind­egyiknek érdeke figyelembe veendő, hogy ez a harmónia bekövetkezzék. Mert bár mindegyik fél szereti a má­sik kettőt, elsőbben is saját boldogu­lását nézi. A munkás azt mondja: Szeretem a gyárost, mert Ő ad munkát, szere­tem a publikumot, mert ha az nem vásárol, a gyáros nem dolgoztat; kí­vánom is, boldoguljanak, de ugy, hogy nekem nagyobb fizetség jus­son. A gyáros azt mondja: Szeretem a munkást, mert nélküle nem tudok termelni, szeretem a publikumot, mert nélküle batkát sem ér, a mit termel­tem; kívánatos is, hogy boldoguljanak, de ugy, hogy én becsületes nyereséget tegyek zsebembe. A publikum azt mondja:Szeretem a munkást, mert nekem dolgozik, szeretem a gyárost, mert ő elégíti ki, a mire szükségem van; kívánom is, hogy boldoguljanak, de ugy, hogy ol­csón jussak a portékához. A munkásnak tehát nagyobb bér és kevesebb munkaidő kell; mind a kettő a gyáros vagy a publikum ro­vására megy. A gyárosnak nagyobb eladó ár es olcsóbb termelő költség kell; mind a kettő a munkást és a publikumot érdekli. A publikumnak olcsóbb vételár kell, a mi a munkást és a gyárost rövidíti meg. Nehéz itt igazságot tenni. A gyárosok ugy tesznek igazságot, hogy védekeznek a publikum és a munkás hatalmával szemben. Kartel­leket kötnek az ócska Európában, trösztöket az uj Amerikában. Uralkod­nak a piacon tetszés szerint dirigál­ják az árakat; olcsóbban termelnek: nyomván a munkást, drágábban áru sitanak: nyomván a publikumot. De nem hagyják magukat a munkások sem: sztrájkolnak. Beszüntetik a mun­kát. Előbb megkezdték a kőszénbánya munkások. Sorra buktak a gyárak. Kénytelenek voltak a munkabéreket emelni. Fölhajtották aszón árát. Nyö­gött a publikum. Azután jött a szövő­és fonó gyárak munkásainak sztrájkja. Sorra buktak ezek is. Végre megad­ták magukat; emelték a munkabért s e czélból hajtották az árakat. Nyö­gött a publikum. Majd következtek a mezőgazdasági munkások és most Amerikában az acélmunkások. Száz­ezrekről beszélnek, a kik az ezermil­liós acél-trösztöt meg akarják törni és a gyárosok milliókra menő tőké­jének hatalmival szembeállítják az ő száz és százezer munkás-karjaiknak eleven erejét. Egyenlő ellenfelek; ki fognak egyezni: nyögni fog a pub­likum, mert föl fognak szökni az árak. Eddig jól mennek a dolgok. Vigan dörzsölhetnék kezeiket a munkások is, a gyárosok is. Csakhogy beleszól a publikum. És ígyen szónokol: Mélyen tisztelt gyá­rosok, milliomos és munkás koldus urak! Addig civakodtatok egymással, addig hánytátok egymás szemére, hogy melyik zsarolja közöttetek a másikat, a míg a mi bőrünkre szépen kiegyez­tetek. De a mi bőrünknek is van határa, nem nyújtható tetszés szerint. Többet fizetünk a szénért, többet fi­zetünk a lakásért, többet a ruháza­tért, többet az élelmicikkekért, töb­bet a fényűzési és élvezési szerekért. De csak addig a migbirjuk; ha nem birjuk, akkor kezdődik a mi sztráj­kunk; tönkre megyünk. Először tönkre mennek a kis exisz­tenciák, azután megrokkannak a na­gyok. Beadjuk a kulcsot. Ha drága a szén, kevesebbet fűtünk, le is szokunk róla. Ha drága a lakás, behuzódunk két szobába vagy egybe. Nem győz­vén a ruházat árát, visszatérünk a házi szőtteshez, vagy kettő helyett veszünk egyet; fehér liszt helyett eszünk barnát, kocsi helyett járunk gyalog és a kényszerűség és a nyo­morúság majd vissza visz a régi pu­ritán erkölcsökhöz, a mértékletesség­hez és a takarékossághoz. De tisztelt munkások és gyárosok nem vagytok ti is publikum ? A mig egy félét termeltek, ezer másfélét fo­gyaszttok. A mig harcoltok, hogy az egyféle produktum ára felszökjön, nem érzitek-e, hogy a többi ezerféle pro­doktum ára, a mely szintén felszök­kent, titeket is nyom? És nem veszi­tek észre azt a sajátságos dolgot, hogy minden tröszt és bérharc a ti bőrötökre megy és az őrült licitáció feneketlen tavába hull bele minden kicsikart hasznotok? Igy a publikum; a gyáros és a munkás. Egy-két évszázadig fog tar­tani egymásnak ez a megtáncolta­tása. Akkor aztán pihegve, halálra fá­radtan bekövetkezik a kényszerű nyu­galom. És egy újkori társadalmi filo­zófius föl fogja vetni a kérdést, hogy nem jobb lett volna-e egymásnak a bőrét oltalmazni, mint oktalanul le­nyúzni ? A békési ev. egyházmegye közgyűlése. Szarvas, aug. 15. augusztus 14-én Szarvason egybegyűlt a békési evang. egyházmegye képviselő­sége, hogy megtartsák a f. évben későre maradt közgyűlést. Értekezletek. Kedden délután az iskolaszék tartotta ülését Veres József esperes ós Haviár Dániel felügyelő elnöklete alatt, hol a négy körlelkósz megtette szokásos jelentését s hol javaslatok történtek a körlelkészek ré­széről a tanügy fejlesztés érdekében. Ugyanaz nap délután lelkészi érte­kezlet volt. Tárgyaltatott a „Cura pasto­rális"-ra vonatkozó szabályrendelet terve­zet, melyet a lelkészi értekezlet indokolva visszautasít, miután lelkészi gondozás tár­gyát képező teendők paragrafusokba nem foglalhatók. Ugyancsak a lelkészi értekez­let tárgyalta a kerület azon javaslatát, hogy a vallási oktatás ellenőrzésére egy kerületi felügyelői állás létesíttessék. Minthogy alig vezethet célra, ezt sem fogadja el az érte­kezlet ilyen alakban, de azt óhajtja, hogy egyházmegyénként választassák az idegen iskolák ev. tanuló ifjúságának vallási okta­tása ellenőrzésére egy közeg. A protestáns irodalmi társaság felhivását lelkészi könyv­tárak szervezéséről pártolólag fogadja az értekezlet. Ugyancsak e napon este tí órakor elő­értekezlet volt a tornacsarnokban, melyen a Közgyűlés programja véglegesen megálla­pittatott s hol már előre vetó árnyát a közgyűlés legfontosabb tárgya körül kifej­tendő vita. Közgyűlés. A közgyűlést megelőzőleg gyámintó­zeti istenitisztelet volt az ó-templomban, hol fiédei Károly pusztaföldvári lelkész tartott szép buzditó beszédet. Az istenitisz­telet végeztével kezdetét vette a közgyűlés. Haviár Dani egyházmegyei felügyelő tartalmas, lelkes beszédben üdvözli a ki­küldötteket, vázolva a jövő teendők sorát, a küzdelmet, mely hullámzásban tartja a protestáns közéletet s ez az 18^8-iki oal­Békésmegyei Közlöny tárcája. K ö d. Irta: Tutsek Anna. Két ember állott szembe egymással a csöndes, hallgató viz partján. Egy nő ós egy férfi. Őszi köd borult a tájra. Szürke pá­rázatok szálltak föl a vizből s mint valami szürkés, nedves fátyol telepedtek rá a parti •fűzfák kopaszodó, lehajló ágaira. Ők ketten is csak ugy látták egymást a ködön át, a melyen nem tudott keresz­tül hatolni a napsugár. Valaha régen látták egymást a tavaszi napsugárban is. Egy pillanatig megálltak és szembenéztek egymással, mosolygó, bol­dog gyermekarccal egymásra nevettek a ragyogó, virágfakasztó, rózsás tavasíi reg­gelen, — de aztán elmentek egymás mellett és vissza sem nézve többé, elindultak a forró, biborsugaras nyár felé, hogy talál­kozzanak a boldogsággal . . . De nem találkoztak csak a csalódással, a hűtlenséggel, a kétségbeeséssel és a ha­lállal,. . . És most, az őszi alkony ködében vala­hogy összekerült ismét. — Emlékszik-e ? — kérdezte a férfi. — Emlékszem ! — A táncórákra is ? — Azokra is . .,. — Azc hiszem, Ágnes, maga volt az én legelső ideálom. Maga nyolö éves volt, én tizenkettő. Feleségül akartam venni és igen-igen megvoltam sértve, mikor édes apámék kinevettek és azt mondták : még várjak egy pár esztendőt. Én iazt hittem, már elég nagy vagyok és igen szerettem magát. Es maga Ágnes? — Én azt hiszem, már akkor is Dobó Miklóst szerettem. — suttogta magában a lány. De nem szólt semmit. Ahelyet azt kérdezte, álmodozva : — Hát arra emlókszik-e, mikor Ro­binsont játszottunk a kert végében ? Maga volt Robinson, én voltam Péntek s a mama bolyhos fekete kendőjét elloptuk medve­bőrnek, ón abba öltöztem föl ós maga fa­ágakból kunyhót ópitett? — Bár maradtunk volna ott, abban a 1 kunyhóban mindaketten . . . Lássa, Ágnes, azután építettem egy más kunyhót, nem faágakból, hanem sima, nagy kövekből, be is rendeztem, nem állatbőrökkel, hanem puha,szőnyegekkel, ezer drága, szép holmi­val. És aztán az asszonyt, akit oda bevit­1 tem kis kunyhómba, a világszép, édes asz­szonyt, megtettem szivem bálványának, akit j térdenállva imádtam. És rövid idő múlva az az asszony, akit jobban szerettem az életemnél, sárba tiporta szerelmemet, becsü­letemet. A kunyhó összeomlott és a kövek mind ráhullottak szivemre, véresre, sebez tók ós kiöltek belőle mindent, hitet, re­ménységet, szerelmet, boldogságot ... A faágból épült kis kunyhóban mindez nem történt volna ugy-e, Ágnes ? . . . ügnes csak fejével intett ós részvét­tel nézett a férfira, kinek ismerte egész bus történetét, az ő szivének is volt tör­ténete, vérzett az is, egy örökké nyílt seb­ből, de rászorította kezét, hogy ne jajdul­jon föl s összeharapta ajakát, hogyne ki­áltson. Ő nem panaszolhatott senkinek, csak az Istennek. — Boldogtalan vagyok, - folytatta tovább a férfi — magánosan, egyedül állok a világban ós borzadva látom a közelgő őszt. Elvesztettem minden illúziómat, min­den hitemet, minden reménységemet . . . — Én is, — gondolta inkább, mint sóhajtotta a leány. — Csak egy halvány csillag, egy resz­kető fény dereng még előttem. Babonás félelemmel nézem . . . Istenem, ha meg­tudnám ragadni ha utána tudnók indulni, talán még kivezetne ebből a sűrű szürke ködből. Maga az a fény, ^.gnes. Akar-e ki­vezetni engem ? . . . A leány megriadva, ijedten nézett reá. Már napok óta sejtette, érezte, hogy ez fog következni és még sem tudott rá előké­szülni. Most mi lesz ? . . . Összetört szi­vének minden megmaradt érzésével vágyott odaborulni elejébe, vágyott megfogni a ke­zét ós fölkiáltani: — menjünk, menjünk együtt! Jogunk van a boldogsághoz . . . Keressük meg, merre van? . . . De a tilalomfa ott állt előtte ós ő le­hajtotta fejét és szomorúan suttogta: — Gábor, én nem lehetek a maga fe­lesége . . . — Miért? — Mert én . . . Nem birta tovább folytatni; fölnézett reá ós Gábor kiolvashatta találóan szo­morú szeméből egész történetét, megcsalt, összezúzott szivének porbatiport, leányál­mainak, tönkretett ifjúságának egész kín­szenvedését. Mindent megértett. Égy pillanatig hall­gatott. — Most is szereti ? — kérdezte aztán halkan. — Gyűlölöm! — kiáltott a leány föl­csattanó hangon. — Gyűlölöm még a nevét is ! Oh Gábor hiszen maga nem is sejti, nem is képzeli, hogy kivolt az ! A maga golyója ölte meg őt . . . Oh, hogy c^ak egy­szer ölhette meg, pedig száz halált érdemelt volna ! . . . Dobó Miklós volt, az én vő­legényem, a maga feleségének a szere­tője!.. . Gábor hátratántorodott, s behunyta a szemét. Vérvörös karikák tánczoltak előtte. Fölemelte öklét, mint ha le akarna sújtani valakit. Kit? Egy láthatatlan fantomot, aki még igy holtan is kiszáll a sírból s hetyke, daliás mosolygással ismét rabolni akart tőle, most ezt a halvány, csöndes szomorú szemű leányt, miután előbb már elrabolta világszép, nevető szemű asszo­nyát ! . . . — Hol vagy hát Dobó Miklós ? — Allj ki hát még egyszer a küzdő­térre, férfi-férfi ellen, pisztoly-pisztoly ellen ós tegyen igazságot ismét köztünk a meny­ben lakó mindenható Isten ! Fölkapja fejét ós körülnéz. Csak a köd gomolyog körülötte, a fehér alaktalan köd s a halvány arcú leány van előtte, aki búcsúzásra nyújtja a kezét. — Isten vele, Gábor! — szól halkan. — Mi ne találkozzunk többet . . . Gábor megragadja a kezét ós aztán nem is bocsátja el többé. — Maga többet szenvedett, mint én, Ágnes, — szól, meghajolva előtte és mintha ebben benne volna minden : mult és jövő, kérelem, beleegyezés, feledós ós reménység, halkan hozzá .teszi: — Mi ne hagyjuk el egymást soha többet . . . Es kézen fogva egymást, megindulnak a gomolygó, sűrű, [szürke ködben, a hall­gató, csöndes viz mentén. És a köd, mint az árnyék nyúlik, nyúlik, elborítja a nyírfa­erdőt mögöttük ós a folyam vizét s a meg­induló szellő csapása mintha rég elhalt zokogás haragjait hordaná szárnyain. És ők mennek előre, az élet két sze­gény vándora, s a mint lialadnak együtt, a köd mintha foszladozni kezdene előttük. Halvány napsugár hatol át rajta s a kék égből egy picike rész látszik fölöttük, csak akkora mint egy gyermek mosolygó, kék szeme . . . És akkor egy forró, éltető napsugár lövel ki abból a darabka kék égből, a

Next

/
Thumbnails
Contents