Békésmegyei közlöny, 1901 (28. évfolyam) július-december • 53-104. szám
1901-12-25 / 103. szám
I. Melléklet a Békésmegyei Közlöny 1901. évi 103. számához A kezem alatti levelekből, csak ugy találomra, az 1869-kieket húzom ki. Junius 7-kén Munkácsy tudatja nagybátyjával, hogy egy nagy kép tárgyával foglalkozik. Pesten léte alkalmával Jankó János' vázlatkönyvét forgatva, megragadta figyelmét egy magába merült zordon alak — a betyár. Sokáig nézte-nézte ezt az alakot, és aztán szó nélkül visszaadta Jankónak; de a vázlatkép ott maradt a lelkében. Düsseldorfba érve, újra meg újra foglalkozni kezdett a gondolattal, hogy ezt az alakot egy nagyobb képének főalakjává teszi. S igy jött létre a Siralomház eszméje. Mikor Reök István azt irta Munkácsynak, hogy látogassa meg Csabán a nyáron, ez azt válaszolta neki: „Nem lehet, mert nagy munkába fogtam!" — Nagy munkába fogtál, és nem mozdulhatsz? válaszolt emez. Hát Isten neki, ha igy kell lenni, — ámbár szerettünk volna körünkben látni. No de reméllem, hogy mielőtt tovább mennél, lesz módod hazatekinteni, már emlékezeted felfrissítése végett is. Két héttel később ismét jött levél Munkácsytól e tárgyban. Elmondja benne, milyen nehezen tudottá tárgyban megállapodni; milyen lázasan fogott a kidolgozásához; hányszor dobta el a már megfestett részeket, újra, meg újra kezdve a munkát. De — úgymond — elhatároztam, hogy nem nyugszom addig, mig nem sikerül. Panaszkodik, hogy sokba kerülnek a modellek, pénze meg hamar elfogy, ha a kormány nem küldi a 600 frtos ösztöndijat .... Erre Reök többek között ezeket írja neki: . . . „Örömmel látom, mennyire benne élsz művészetedben; csakis ugy halad az ember pályáján, ha egészen annak szenteli magát... Kíváncsivá teszesz képedre; reméllem kínaid méltó jutalma lesz, ,s ha nyomában lesz is a kritika, az katona dolog. Más is úgy van azzal; arról beszélnek, ami szóra érdemes, persze jobbra vagy balra . . . Ezután csakhamar érkezett Munkácsynak az a levele, amelyben megírja azt a váratlan szerencsét, mely őt a kép festése közben érte. „Képzelje csak Pista bácsi, mi történt velem a héten. Péntek napján ! A legnagyobb pénzzavarban arról gondolkoztam, mit fogok én csinálni, ha két nap alatt nem jön meg a pénzem. A festékkereskedő számláját (26 dollár) se tudom kifizetni. Amint azonban e felett töprengve, csendesen fütyörészve dolgozgattam, egyszerre egy zömök termetű angol emberke kopogtatott be hozzám. Láttára egy furcsa sejtelem fogott el, mert nagyon barátságosan érdeklődött a munkában levő képem iránt. Megállott a képem előtt; némán, csendesen nézte egyes alakjait, azután azt kérdezte németül: menynyiért engedném neki át a képet ? Képzelheti, mennyire meglepett ez a kérdés és milyen nagy zavarba jöttem, mikor felelnem kellett volna . . . Végre csak ugy találomra azt feleltem : tízezer frankért! Angliusom sokáig nem felelt semmit; már azt hittem, hogy megijedt a nagy összegtül, melyet én csak ugy odavetve mondottam ki: -* Hát aztán — kérdé az angol — mikor lesz készen a kép ? és mennyi előlej get kérnék reá ? Én csodálkozva néztem reá; váljon jól értettem-e, hogy a képet megtartja azért az összegért. Hiszen nem is alkudott, csak kivette zsebéből a tárcáját és 100 tallért adott át azon kijelentéssel, hogy a kért előleges összeg kiegészítéséül néhány nap múlva Párisból még 200 tallért fog küldeni. — No mit mond erre Pista bácsi, meg van-e velem elégedve ? Erre aztán Reök október elején ezt válaszolta neki: „Leveledet, melyben a jó vásárról tudósitasz, nagy örömmel olvastam magáért a szép összegért is; mert a megélés eszközeire kinek-kinek szüksége van; — de főleg azért, mert ama szép összeg némileg mérője haladásodnak. Adjon Isten jövőre is erőt, kitartást a munkához, hogy magadnak s az ügynek is szolgálhass. Nekem pedig ezentúl is kellemes meglepetést szerezhess! . . . A szép siker örömére bort is küldött Munkácsynak, hogy jó magyar szokáshoz képest áldomást igyék társaival együtt. Egy későbbi levélben, 1870. február 7-én arra vonatkozólag azt irja: Azóta a fehér bor is megérkezhetett hozzád. Nos, hogy tetszett a német sógoroknak ? Kész-e már a kép? és mi lesz a másik ? Ebben a levélben Reök egy kedves reflexiót tesz annak említése mellett, hogy nem régen Orosházára utazván, távolról látta gerendási bértanyáját, ahol — úgymond Te és Iván annyit vitézkedtetek; ahol a „levelet olvasó diák," meg a „fonóleány," a „betyár," 3.Z >; estikép" születtek. Idegen bitorolja e szent helyet, — bitorolja, mert megvette ugyan, de fizetni nem akar. A Simay és Küzdényi-féle tanyáknak már csak romjai vannak meg . , . Igy múlik, változik minden . . eljön az az idő is, midőn rólad is csak ugy fognak megemlékezni, mint egy nagy miivészről, aki már régen hanyatt vágta magát . . . Munkácsy atelierje egyszerre a művészek és mübarátok búcsújáró helyévé lett. Mindenki magasztalta a fiatal művészt; itthon csakhamar elterjedt a páratlan siker híre. Barátai, rokonai gratuláltak neki. De senki sem örült jobban, mint Reök, a ki büszke volt reá, és boldogan szőtte képzeletében a szebb jövő képét, hogy Miska nem sokára, már mint hírneves festőmü- j vész tér haza, az ország fővárosába, talán éppen az ő házába, melynek megvételével ekkor élénken foglalkozott, az lévén a terve, hogy gyermekeinek nevelhetése céljából Pestre költözik egész családjával! Erre vonatkozólag jóizü humorral irja Miskának: „Egypár év múlva Pesten fogok lakni; értékeimet házba fektetem. Akkorára talán Te is haza kerülsz, ha végkép németnek nem csapsz fel; s rriajü Tc ía ott ütheted fel atelieredet az én házamban, én foglak majd negyedévenként steigerozni... Az is érdekes, hogy mikor a hazai lapok tele voltak a Siralomház dicsőítésével, s mikor a fővárosi lapok egymással vetélkedve közölték a jeles német kritikusnak Königswinternek Munkácsyról szóló tárcacikkeit, Reök is felbuzdult és a Gyulán megjelenő „Békés" cimü lapba irt egy cikket a Siralomházról. Természetesen névtelenül akart maradni, de a szerkesztő kiirta a nevét. Ezt Reök igen restelte, s igy irta meg Munkácsynak : „Königswinter tárcacikke teszi körútját lapjainkban. Az én cikkem is megjelent a „Békés"-ben, s ügyetlenül az én nevem alatt, holott jegyzékbe tettem, hogy ne az én nevem alatt jöjjön ki._ Nem magasztallak ugyan, de igy is a czigányhoz hasonlítok vele, a ki a maga lovát dicséri. Megtörtént." „Hát ecsém, gyarapszik a hired; de azzal egyszersmind fel van kötve a kolomp; kongatni kell. Minden lépés felfelé ujabb felelőséggel jár, melynek csak ernyedetlen törekvéssel lehet megfelelni. Pesten egy helyt Eötvös miniszterrel is találkoztam. Megköszöntem neki a stipendiumot . . . Ligetynél is voltam. Than is ott fest egy kis történeti vázlatot Szt.-László korából. Láttam a Te munkád fényképét is, tnelylyel már régóta csalogatsz. Csak nem mondhatom, hogy nem tetszett, mert Königswinter megharagudnék ! . . . Sajnálom, hogy pünkösdkor nem lehetsz közöttünk. Iszunk legalább füleid további gyarapodásáért. Honvágyadat enyhítse a tudat, hogy egyelőre ott vagy helyeden, ahol vagy. Ha egyszer neved meg lesz alapítva, haza jöhetsz ; itt is felkeresnek • • . Légy takarékos ; a jövő titka Isten iéi van; az ember biztosítva csak ott lent lehet — a sirban. Üdvözlünk, csókolunk mindnyájan Alig kell külön említenem, hogy Reöknek atyai tanácsa, jóakaratú figyelmeztetései és humoros megrovásai Munkácsynak végtelenül jól estek. Érezte, hogy a világon egyedül ez érez iránta atyailag és hogy amit ez ir, mind odairányul, hogy őt a becsület és a haladás utján megtartsa és a fiatal kor veszélyeitől megóvja. Miskának lelkét, hajlamait, gyengéit és erényeit senki sem ismerte jobban, mint nagybátyja, aki józan gondolkodásával, férfias erélyével és a sokat tapasztalt és küzdött ember bölcsességivei valódi őrangyala volt. Hányszor sóhajtott fel Miska, mint meglett ember, mikor ifjúkori csinyjeire és változásokban és veszélyekben oly dus életére gondolt: Istenem! mi lett volna belőlem, ha Pista bácsi nem őrködik felettem ! Tudatlanságom, könnyelműségem és szórakozottságom minden pályára alkalmatlanná tett volna. Egyedül az ő intéseire gondoltam, valahányszor életemnek egy-egy válságos fordulatához értem. Áldja' meg őt a jó Isten érte! II. Erre vonatkozólag csak egy példát hozok fel. Munkácsv életének eovik i®gv<üoágosabb fordulópontját az első siker óriási hatása képezte. Sokan azt hiszik, hogy az első nagy összeg boldoggá tette. Pedig az ellenkező történt. A hírességnek súlya majdnem agyonnyomta lelkét. Minél többet gondolkodott a további teendők felett, annál nagyobb zavarba jött. Mit fessen tovább? Érezte, hogy a siralomház után nehéz lesz olyat festenie, ami a,hoi\ ' * j zásnak megfelelne! És, ha és feltűnőbbet festeni, akkor sának. A legkülönfélébb tervek, fogiaiKotatták lelkét. Le akart lépni a rjiüvészi lyáról; mert vergődései között azon zetes gondolat támadt lelkében már kimerült, hogy többé nem teni. Megházasodik, gazda les-, vadászni fog stb. Igen, de ho' "> Azt is érteni kellene, a be f'<í? pénz kell . . . Mikor jövendő sorsa felet! dött s nem tudta mitévő legyf mét nagybátyjához fordult ta' irta neki irtózatos lelkikűzd sejtelmeit, terveit és kitárva mondó ábrándjait, azt csináljak ? Adjon tanácsot mélkedni fogok felette. Reök István, aki mag, mészetü ember volt, aki i törő ábrándos lelkek belső k lecsillapítani Munkácsy hálk hullámait. 1870. május 20-kán u ban örömét fejezte ki a felett, ho. tanácsát kikéri és hajlandó azt el is fogín. Jól esik ez - úgymond - azért, mert biz- tos zálogául tekintem ezt higgadtságodnak, ami mindig javadra lesz. Ebből nem azt következtetem, hogy te feltétlenül az én nézeteimnek rendeld magadat alá, - ez az ellenkező túlzás lenne - hanem igenis, hogy mindenkor a körülmények komoly számbavételéül-" fogod magad cselekvésre elhatározni . . . Tudod, hogy én a fukarok osztályához nem tartozom ; ellenben a józan takarékosságnak vagyok feltétlen hive^ mert "az ellenkező ezer rossz következését 'az élet untalan mutatja; ugy előnyeit is, melyeket senki, a legmagasabban álló, legzseniálisabb, legdúsabb jövedelmű sem nélkülözhet. Nagyon tudom, hogy az ily erény gyakorlása, mint ez, az élet költői szakában mily nehezen esik. Óh de tudom azt is, hogy gyakran azon korbeli meggondatlanság mily nyomasztólag hathat ki az egész életre, — holott a költői szak, fájdalom, nagyon rövid a több rideg időhöz képest. Ellenben, ha az ifjú e veszélyekkel teljes szakot szerencsésen meglábolja, — ha külömben kedvez a szerencse — mily jól fog esni életének biztosított, normális folyása. Persze, nemcsak azt értem, hogy az ifjú anyagilag legyen takarékos, hanem hogy testével-lelkével, idejével, szivével, életével is az legyen. Égyik főtényező az ember életében, hogy mily házassági viszonyba lép. Ezt fontold meg annak idején a legkomolyabban. Szerencsétlen választás tönkre tehet airyayllag, erkölcsileg, szellemileg mint embert, mint családapát és mint szakembert. A pénzkérdést illetőleg — én nem képzelhetek mást, mint hogy kellő kiképeztetésed s neved megalapítása után, bizonyos évek múlva, végleg itthon, azaz : Pesten fogsz megtelepedni. Ha vándorlásaid folyamán annyit megtakaríthatnál,.hogy haza, egyenesen saját hajlékodba költözhetnél, ból. Tudni való tehát, hogy ezt a kis; történetkét a gyermekek fogják lejátszani,; t. i. Erzsike, Lacika és a — nagpapa. Igen 1 ők hárman. Mert bár a nagypapa hosszú, méltóságteljes ősz szakálla, görnyedt alakja, nedves szemei az élet komor telét jelenték — ellenben az Erzsike kék szemei s Lacika szőke fürtéi, mindkettőnek pedig édes mosolya a tavaszt, — azért ők hárman olyan közel állottak egymáshoz értelem dLIgában, mint a tél a tavaszhoz, mely kettő között csupán egy végzetteljes éj — vagyis a halál van. A papa, az a komoly munkás, a kinek homlokára ráülnek az elet gondjai — a marna szorgalmas háziasszony, akinek sok-sok lótni-futni valója van — egyedül ők hárman azok, akik közül kettőnek még semmi, egynek azonban m á r semmi tennivalója nincs. Ok tehát nyugodtan, álmodozhattak a szeretet ünnepének édes symbolumái'ól, — a karácsonyfáról. Mig tehát a komolyképü, szigorú papa fontos ügyeit végzé, a szorgos mama rendeleteket osztogatott ki, — addig a nagypapa térdeire ültette a kicsikéket s regélt nekik a jóságos kriszkindliről, a ki jó magaviseletű gyermekeknek tündéri sok szép ajándékot hoz, melyek között bizonyára nem a legutolsó helyet foglalja el az aludni biró öltöztethetős bábu, meg a lovon ülő délceg huszár. Erzsike olyan édesen hallgatta a nagypapa meséjét, Lacika pedig már annyira beleélte magát abba a szép karácsony-estbe, hogy maga-magát ismerte el a délceg huszárnak, a nagypapa térdjét meg a paripának s egész komolyan rugkapálódzni kezdett, hogy : „Gyü te fakó ! Gyű !" A nagyapa arcán gyermekies öröm világa áradt el. Olyan boldognak érezte magát a kicsinyek között. Nem restelt egyetlen kérdésre sem válaszolni s a legapróbb részié tekig^felyjiágositá őket rs> ' •» )kindjj ? l. — Ugy-e nagypapa — kérdé Erzsike — az a bábu eleven lesz ? — No bizonyosan, mondá egész határozottsággal a nagypapa. — A ló nyeríteni fog! hízelgett Lacika. — Ugy ám, de a ló az meg rug ! veté ellen a kis szőke leány. — Megrúg ?s— kiáltá hírtelen haraggal Lacika, — majd meglátjuk megrug-e ; ugy-e nagypapa, majd akkor megfogom a lábát, s aztán ugy meghúzom, hogy még 1 — Igen ám, de akkor eltörik, vélekedék Erzsike. — Ugy-e nem törik el nagypapa? — Dehogy törik. Hiszen az eleven ló lesz, fából. Lacika egy pillanatig gondolkodni látszott. Az elevenséggel már megelégedett, de hogy fából is lesz, az kissé aggasztó. Mert annyit már tudót! tapasztalatból, hogy a fa törékeny, azért még jónak látá Erzsidét azzal is megnyugtatni, hogy : — Még vasból isi Ugy-e nagypapa! A nagypapa mindent helyben hagyott. Mégengedte, hogy a bábut majd felöltöztessék szépen, — aztán megfésüljék — aztán megetessék, lefektessék s ha sir, megverjék. A neve hadd legyen „Terike." Ellenben a lónak Lacika abrakot fog szerezni s azt a szép huszárt Pistának fogja nevezni, de arról gondoskodni akar, hogy majd ha csatába mennek, akkor aztán ugy aprítsa az ellenséget, mint Lacika aprította zsemléjét a tejbe. Olyan elragadós szép fecsegés volt ez. A nagypapa oda nem adta volna ezt a félvilágért. Mikor aztán alaposan megismerteté a kicsinyekkel a karácsony est bübájait, hitoktatást is akart adni. Megmagyarázta nekik, hogy voltaképen az — a „Kriszkindli" — az egy magas lény, a ki megfigyeli a kis gyermekek magukviseletét, megjutalmazza, ha jók ; de mogbünteti, ha rosták. Azért, majd ha azt a szép zöld karácsonyfát, azokkal a szép kis gyertyácskákkal, teleaggatva a számtalan aján dékkal megpillantják, térdepeljenek le, tegyék össze kis kacsóikat, s imádkozzanak igy: „Mennybeli Kriszkindli hallgasd meg a jó gyermekek imáját. Hálás szívvel fogadjuk a te adományaidat s ígérjük neked, hogy mindig szófogadó, jó gyermekek leszünk. Tartsd meg a mi jó papánkat, jó mamánkat egészségben s jólétben számos évekig és engedd meg, hogy a mi édes nagy papánk mihamarabb üdvözülhessen!". A szelíd, a türelmes nagypapa a hosszú imádságot nagy-nagy munkával s igyekezettel betanította. Lacika egész nap azt ismételgette, csak a kis Erzsike akadozott még sok ideig — de az is beletörődött s azután olyan szép próbaimádságot tartottak belőle, hogy az aggnak könnyei ömlöttek örömébe. A mama, meg a papa minderről semmit se tudott. Csak annyit volt szabad megtudniok, hogy a „Kriszkindli" mennyi sok szép ajándékot hozand, — a mi szent igaz, mert a nagypapa már gondoskodott is róla, hogy igaz legyen. Két-három nappal az ünnep előtt egy szobát azután nem volt szabad látogatniok a gyerme- i keknek. Ott a „Kriszkindli" készíti az ő! karácsonyfáját. Ahoz pedig nagy idő kell s nem szabad senkinek se látni, hogy mit müvei, mort akkor megharagszik s semmit se ad. Nehéz feladat volt ugyan meg nem nézni, hogy miként növeszt ott a szoba közepén „Kriszkindli" egy eleven karácsonyfát, amin sok aranyos dió, alma, füge| cukor, bábú s eleven huszár terem, de nehog a „Kriszkindli" megharagudjék, inkáf* -•^n^teV^^k ' l tl_ tokzato na' előadására, Lacika terveire azzal a csatába készülő huszárral, még mosolygott is. A mama pedig ráért napjában tízszer is ölbe kapni kicsikéit s össze-vissza csókolni, pedig sok süteménynek s pecsenyének is kellett készülnie arra a nevezetes ünnepre. Hanem a nagypapa ... A nagypapa halovány arca, melyre csak lopva tévedt egy erőitetet mosoly — talányszerü volt. Mentül közelebb jutottak a nagy naphoz, illetőleg a várva várt estéhez, a nagypapa annál zárkozottabb lőn. Vonásai olykor kuszáltak, szemei üvegesek s ajkain konvulsiv vonaglás mutatkozott. Nem szólt semmit- Valami bántotta, — hogy mi, azt senki se sejtheté. Erzsike váltig kérdé a szótlan öregtől": — Nagyapuskám mi bajod ? Haragszol ? Lacika meg azzal vélte örömét felkelteni, hogy biztatta,: — Neked is hoz ám a „Kriszkindli" ajándékot! Légy nyugodt nagypapa. Neked lesz azon a karácsonyfán egy szép pipadohánytartó, abban szép dohány. nem örülsz nagyapuska? A nagyapa csak nem akari örülni. De a mama, meg a pap-* m e£ frről se tudtak semmit, A nag{P aP a °'yan titoktoljes volt. Sem az imádságot, sem azt, hogy miért busul, nem yolt szabad a szülőknek tudni. A gyer nekek ugy sem értették, mi az a g^moruság. Azután meg igyekezett is. a J° ö r®S mindont elkövetni, hogy a ' leplezve legyen. r keket térdein, r is nekik, perszt, és Lacika kedvű 1 „Krisz' tait /
