Békésmegyei közlöny, 1901 (28. évfolyam) július-december • 53-104. szám

1901-11-24 / 94. szám

XXVIII. évfolyam. Békéscsaba, 1901. Vasárnap, november hó 24-én 94. szám. BEKESMEGYEI KÖZLÖNY POLITIKAI LAP. Szerkesztőség: Fő-tér, 876. számú ház, hova a lap szellemi részét il'ető közlemények küldendők. Kéziratok nem adatnak vissza. Megjelenik hetenként kétszer: vasárnap és csütörtökön. ELŐFIZETÉSI DIJ: Egész évre 12 kor. Félévre 6 kor. - Negyedévre 3 kor. - Egyes szám ára 16 fillér. Előfizetni bármikor lehet, évnegyeden belül is. Kiadóhivatal: Fő-tér, 876. számú ház, hova a hirdetések és az előfizetési pénzek küldendők. A hirdetési dij készpénzzel helyben fizetendő. Nyilttér-ben egy sor közlési dija 50 fii. A szenvedők érdekében. Irta: Lukács G-yörgyné. Összeszorul az érző sziv, elborul a hazafiasan gondolkodó agy annak a rettenetes pusztításnak szemlélésén, amelylyel a tüdővész megtizedeli a magyar haza fiainak viruló sorait. Az emberiség legnagyobb ellensége ez a világbetegség, amely azonban hazánknál jobban a kulturnemzetek egyikét sem sújtja. Nem szabad tehát tétlenül vesztegelnünk tovább és a rémes ellenség ellen fegyvert kell ragadnunk nekünk is, mint teszik a többi kulturnemzetek. Nem szabad türnünk tovább azt a megszégyenítő hátramaradottságát legféltettebb kincsünknek, az emberanyagnak azt a fellázító elhanyagolását, hogy mig például Angliának 42 millió lakosából évente 60000-et öl meg a tüdővész, addig a magyar bi- j rodalom 19 millió lakosából évente átlag 70000-en pusztulnak el a rettenetes kórban. S ha Németország 20 év lefolyása alatt bámulatos tevékenységgel 83 sanatoriumot létesített tüdőbetegeinek és az által az emberi nem ezen legelterjedtebb és legpusztítóbb betegségét annyira képes volt pusztításában megfékezni, hogy az évi Halálozások mintegy 30—40 százalékkal apadtak: miért maradjon csak a mi szegény magyar hazánk tétlenül, miért kelljen csak nekünk vérző szivvel néznünk azt, hogy a tüdővész puszi itása namcsak hogy nem csökken, nemcsak hogy nem stagnál, hanem folyton vészesen emelkedik, ugy, hogy a gümőkór ha lálesetek száma 1895-től 1899-ig 53600-ról fokozatosan 73300 ra emelkedett! Sajnálatra méltók azok a vagyonos emberek is, kiket ez a kérlelhetetlen betegség üldözőbe vesz, de hiszen ezeknek legalább módjukban van enyhébb éghajlatot vagy gyógyító sanatoriumot felkeresni De mily szivet facsaró annak a számtalan szegény embernek — javarészt az élet delén, a legmunkásabb korban — és szegény családjuknak helyzete, akik nem rendelkeznek anyagi eszközökkel, melyek segélyével a betegséget leküzdhetnék! Kötelessége tehát a társadalomnak a szegény tüdőbetegek védelmét immár minden erejével felkarolni. Főképen kötelessége ez a mi alföldünknek, hol a tüdővész pusztítása a legmegdöbbentőbb. Kövessük tehát a jó példát. Létesítsük mielőbb a szegény tüdőbetegek alföldi sanatoriumot. És ne csak a hatóságok és egyletek tegyenek meg ennek az üdvös intézménynek létesítésére minden lehetőt, hanem a társadalomnak minden egyes tagja. Ezt akarom én is tenni, amikor azokhoz fordulok, akiknél kérő szavam talán némi nyomatékkal bírhat: vármegyénk társaságos életének tényezőihez Azokhoz, akik a nemes szórakozásnak, a kedélyderitő társas mulatságoknak és összejöveteleknek barátai. Előttünk egy hosszú tél, a farsang az ő szórakozásaival. Jussanak eszébe a szenvedők is azoknak, akik mulatnak! Tegyük élvezeteinkét haszonhajtókká a szerencsétlen tüdőbetegekre. Tánc, zene, mulatság, szórakozás ne csak kedélyünket derítse, ne csak lelkünket frissítse, hanem szárítsa fel oly sok szerencsétlen embertársunk könnyeit is. Minden községünkben vannak télen át bálok, estélyek, hangversenyek, felolvasások és egyéb t'rsas összejövetelek. Szenteljük ezeket az előttünk álló téli éoadban az alföldi népszanatorium ügyének. És szolgáltassuk be ezen nemes összejöveteleink jövedelmét a szegény tüdőbetegek sanatoriumának alapjára. Ne drága ruhákra, ne költséges díszítésekre fordítsuk anyagi erőnket. Hiszen Békésvármegye szép asszonyai ós leányai nem szorultak rá a mes terséges cicomára. Egyszerűség jellemezze mulatságainkat; de juttassuk azt, amit a költséges rendezésen megkímélünk, ' az emberszeretet nagy és nemes céljának. Ha igénytelen szavam megnyeri a női sziveket, akkor biztosítottnak látom a társadalom meleg támogatását, és felszólalásom nem marad a pusztában elhangzó szó, hanem talán alkalmas lesz arra, hogy a szegény tüdőbetegek szanatóriumának ügyét egy csekélyke lépéssel előbbre vigyük. Az az eredmény, a melyet társas összejövetelekkel ekkép elérhetünk, bizonyára nem marad magában s a mi kísérletünk nyomán bizonyára neme;- ér a miénknél hathatósabb törekvéset?: fakadnak azon cél megvalósítására, mely bennünket lelkesít. S igy kéz a kézben, szorgalommal, utánjárással és Isten segedelmével nem is messze az idő, midőn népünk öldöklő gyilkosával tényleg sikerrel szembe szállhatunk. Dolgozzunk, hogy úgy legyen! Községi képviselőválasztások előtt, A holnapi nappal uj választásra virradunk, — város-atyákat választ Békéscsaba, Mozgalmas az élet október óta az ' egész vármegyében ; a törvényhatóság, a községi képviselőtestületek újra alakulnak. Sajnos, a törvényhatósági bizottsági tagok választásának mozgalmaiban a vármegye több helyén oly momentumok jelentkeztek, melyek komoly gondolkozóba ejtik mindazokat, a kik a vármegye ügyei iránt kellő gondossággal ós szeretettel viseltetnek. A választó közönség több helyt, különösen Békésen ós Gyomén nem az arravalóság mértéke szerint tisztelte meg azokat, a kikre a vármegye sorsának intézését bízni kívánta, hanem — ós ez a pártkolomposok hibája — a politikai pártállás szenvedélyétől elragadtatva járult a szavazó urnához. Mi köze a magas politikának a vármegye kormányzásához ós különösen mi köze a politikának a községek igazgatásához ? * Békéscsabán már hetekkel ezelőtt megindult a korteskedós ; a jelöltek gombamódra szaporodnak. Jelöltek ! . . . Milyen szép is lehetett az apáink, nagyapáink idejében, a mikor a választó közönség maga jelölte ki saját köréből azt a férfit, a kit képességeinél, ügyszereteténél, közéleti tevékenységénél fogva a képviselői állás betöltésére legalkalmasabbnak gondolt; a jelölt a közbizalom erejének engedve, elvállalta a mandátumot s híven töltötte be azt a munkakört, melyet a polgártársak bizalma részére kijelölt. Bizony, szép és lélekemelő lehetett ez ! mi, a késő epigonok azonban csak szájhagyományként hallunk egyet mást e rég elmúlt boldogabb időkről. Ma az önjelölés vidám korszakát éljük ! Elhitetjük a választó közönséggel, hogy csak általunk boldogul; s ha elérjük a pálmát, büszkén sütkérezünk az elnyert méltóság nimbuszában. Erősen virul a cimkórság a közélet mezejón, s bizony alig akad itt-ott egy-egy elmaradt hazafi, a ki Békésmegyei Közlöny tárcája. Meghalt a fiam keresztapja. Irta. Mányinó Prigl Olge. Hogy a koszorút kötöttük Neki a koporsójára, ő, a csöpp ott motoszkált körülöttünk egyre. Kacagva szedte ölébe a virágot, a lehullajtott íehér őszi rózsákat s lopva odasompolygott az aranybetűs szalaghoz. Simogatta, tetszett neki, megfogta a kezemet, ugy magyarázta: játszszunk vele csikót! Hogy látta, a szemünk tele van könnyel, — hát elkomolyodott. Leült a sarokba. De fél szemmel csak mindig azt leste: szabad-e már nevetni? — Gyere az ölembe, kicsi fiam! Ártatlan lelkedet most érte az első, bár öntudatlan gyász, neved, mit eddig csakjsugár, csak mosolygás vett körül, most ott virrasztja Öt a fehér szalagon, a frissen ásott sir könnyáztatta, harmat verte virágos koszorúi között. Imádkozzon érte a te jó angyalod! Érte, kinek fehér volt a lelke s a szive arany . . . x^mily örömmel köszöntöttem máskor a ládányi apró házakat, ahogy a falu elé kanyarodik az áldott viczinális, ugy szorult el a szivem most mindjobban és jobba*, mentől közele\>b értünk hozzá. Már árnyék borult a temetőre, de ón mozgó, fekete alakot láttam benne, a kik talán az 0 sirján tették meg az utolsó ásónyomot. Közös édes anyánk, föld! — légy puha párnája Neki! — Majdan megtérünk mi is hozzád, szép sorban, egymásután. „Elmegyünk, elmegyünk, mindnyájan elI megyünk" . . . t Az ember a legkedvesebb halottjával szemben is önző. Úgyszólván önmagunkat siratjuk. J±z a nagy üresség fáj, mi szivünkben ós körülöttünk támad utánuk. Mert hisz ők boldogok, — boldogok, ezt tanítja hitünk, ezt az anyagiságon felülemelkedő emberi érzés, a lélek fogalma, mely egy túlvilági szebb hazáról beszól. De csak fáj 'mégis, nagyon fáj ! Es fáj nekünk, hogy nem láthatunk többé édes, fehér hajú öregünk! Jó „posta bátyáuk," a hogy az egész falu ismert, nevezett. Szép kort éltél igaz, hatvan esztendő nem olvastatik ki mindenkinek az élet nagy számadó könyvéből, de az évek súlyát nem érezted te, mint a hogy nem érezték azok, a kik körülötted voltak. Mintha most is látnám, veretes trom bitáju hivatalos sapkájában, az „utalványok", „vevónyek", ós „rovatlapok" között, a modern haladás ezen vívmányaival szemben, az ő maga okos, egyszerű felfogásával. Türelmesen kitöltötte az utolsó nyomtatványt is, a mit nyakára küldenek a szegény hivatalnok-embernek odaíöntről, a kiknek nincs egyéb dolguk. Csak a kezével legyintett olykor : sok komédia ! De igazában sohse tudott haragudni, futó fölleg volt az ő haragja. A mig az egyik percben összeszidta a tolakodó embert, vagy rászólt a gyerekre, a ki föltett kalappal ment be a hivatalba, — a másik percben már a galambokat étette odakint. Boldog volt, ha az udvaron babrálhatott, faraghatott. Egy szeget nem vertek be a tudta nélkül. Vigyázott mindenre, el ne kalódjók, tönkre ne menjen, mert hát a jó gazda fogához veri a garast, de viszont a napszámosait ugy fizette, hogy mindig többet adott nekik, mint a mennyit kértek. Házaló, vagy szegény ember sohse ment el tőle üres kézzel. Ezer, meg ezer olyan kedves, naiv vonás volt életében, a mit érdemes volna feljegyezni, a mi csak egy csupa sziv, igazán puritán jellemű tősgyökeres magyar emberről mondhatni el. Mert magyar volt minden izében, rajongó hive Kossuth Lajosnak. Kegyelettel őrizte arcképeiket, órák ho száig el tudott mesélni róluk, a 48-as időkről. A szó ugy pergett ajkáról, mint a gyöngy. Hamisítatlanul, a maga teljes eredetiségében és kiejtésével birta a magyar nyelvet. Hisz itt tanulta, szülőföldjén a Sárréten, a hol mint eleven, életrevaló gyerek sokszor napokig hajszolta a bibiczet az ingoványban, s mesóltetett magának a pusztai emberekkel. Nekünk apánk helyett apánk volt. Gyerekkori emlékeink szép idejét mind neki köszönhetjük. Nekik, — kik annak idején kót karral ölelték baráti szivükre a kicsi árvákat, a megroskadt lelkű özvegy asszonyt. Édes jó néném! szerető hitvestársa az elköltözöttnek, — szerelme, bálványa életében, — kis fiam keresztanyja! — a jó Isten törülje le könnyeit és enyhítse meg lelke mély fájdalmát! Vakand históriája. Irta: Nagy Endre. Ketten vetődtünk csak el a szigorlatokig: Yakand és ón. Közbe pedig áramlottak a fiuk az egyetemre. Olyik csak év elején, év végén kukkantott a tantermekbe. Olyik kitartott egy darabig velünk vitézül, amig el nem kapta őt is az ár, mely a kávéházakba, éjjeli mulatóhelyekre sodorja áldozatait A legtöbbje elveszett, vagy lemaradt a tolongásban. Egy ideig még felfel tünedeztek egyre kopottabban, egyre viseltessebben; a szülői ház egykori gondosságának már csak a rongyai libegtek rajtuk. Aztán végleg elnyelte őket a nagy város névtelen sötétsége. De mi ketten kitartottunk mindvégig. Még ma sem tudom máskép elképzelni Vakandot, mint ahogy írásai felé görnyed vézna, nyurga testével. Amióta ismertem, mindig egyazon szürke ruhában járt egyazon szorgalommal tanult. Vakandnak csúfoltam magamban, de tiszteltem vas szorgalmát, rengeteg tudását, amelyet csak ő keveselt folyton — ón végtelennek tartottam. Soha óráról le nem maradt és ha a tanár a csengetyü-szóra abbahagyta előadását, elővette magával hozott könyveit és azokat olvasgatta, a. ruhája kopott volt, de a könyvei vadonat ujak, szines táblájuak. Azoktól nem sajnálta a takaros öltözetet. Nem ismerkedett soha senkivel, se vignak, se szomorúnak nem látta senki. Ha megszólították, szelid, mély hangján válaszolt, aztán olvasott tovább. Gyanítottam róla, hogy nagyon szegény, de ő nem panaszkodott. Igaz, hogy sápadt arca, kopott külseje eleget panaszkodott helyette. Soha nem kórt senkitől semmit, de ha tőle kértek szívességet a többiek, — vizsgák idején nagy szükségük volt rá a rosszabb tanulóknak — keresetlen szerénységgel teljesítette. A tanárok mind ismerték, már jövendő kollégájukat látták benne. Különben a rosszabb diákok között az a babonás nézet volt róla, hogy mindent jobban tud a tanároknál Elérkezett a negyedik óv vége. A kollégák már alig jártak az órákra, a tanárok is eldiskurálták az időt. Az utolsó óra után ősi szokás szerint együtt maradtunk, hogy megbeszéljük a jövő terveit. — Ön mikor megy neki ? — Már három hónap múlva szigorlatozom. De előbb falura utazom, csak ott lehet igazán tanulni. Es ön ? — Én pihenni akarok a szigorlatok