Békésmegyei közlöny, 1899 (26. évfolyam) január-június • 1-52. szám

1899-01-01 / 1. szám

XXVI. évfolyam. B.-Csaba, 1899. Vasárnap, január hó 1-én­1. szám. BEKESMEGY KÖZLÖNY POLITIKAI es VEGYESTAHTALMU LAP. Szerkesztőség : Apponyi-utcza 891/ 4 bz. (Zsilinszky-féle ház) a hova lap szellemi részét illető közleményed küldendők. Kéziratok nem adatnak vissza. Megjelenik hetenkint kétszer: vasárnap és csütörtökön. ELŐFIZETÉSI DIJ: Egész évre 6 forint. — Fél évre 3 forint. — Negyed évre 1 frt 50 kr. Egyes szám á-a S Kr. Előfizethetni: helyben a kiadóhivatalban, vidéken a posta utján utalványon. Előfizetni bármikor lehet, évnegyeden belül is. Hirdetéseket lapunk számára >lfogad bármely jónevű fővárosi és külföldi hirdetési iroda. I . Kiadóhivatal: Apponyi-utcza 891/ 4 sz. (Zsilinszky-féle há? hova a küldemények és az előfizetési pénzek küldendők. A hirdetési dij készpénzzel helyben flzetea 1 „Nyiltter"-ben egy sor közlési dija 25 kr. 1899. Sötét sejtelmekkel viiradt ma Ma­gyarországnak uépére az uj esztendő. Olyan sejtelmekkel köszöntjük, mintha ajkunkon a költő szava kelne : „Hozz reánk jobb esztendőt." Félünk az uj évtől, melynek méhében esetleg nagy nemzeti megpróbáltatások rejlenek". A jövő titokzatos ; de a bizonytalan je­len, az szinte — félemletes. Ha a reményt elvetted az ember­től, elvetted mindenét. Azért az opti­mismusnak ezt a konvencionális nagy ünnepét az uj év első reggelét te tépelődő, te sötéten látó agy, meg ne rontsd s kergesd a tollat a remény­ségnek himes mezejére. Ne fosszuk meg a« aggódó nem­zetet a raménytől. Ez ma a legkitar­tóbb barát, amelyre sükségünk vau, midőn a sötét sejtelem nagy csapá­sokra, nemzeti megpróbáltatásokra akar előkészíteni. Reméljük, hogy ez a harczi riadók között megszülető uj esztendő jobb lesz a sírba szállott testvérénél, hogy uj év ünnepe uj üd­vös elhatározásoknál lesz forrása, hogy fölébrednek talán vdahára a nemesebb érzelmek s ellenállhatat­lan hatalommá egyesülnek a haza megmentésére. Szétnnrczaago' sziv­yel, megtépett becsülettel áll előttünk közös édesanyánk : a haza, könyör­gésre kulcsok kézzel kiáltja : veszély­ben forog a sorsom, zátonyra jutott alkotmányos életem. Segíts magyar nemzetem ! Szomorú ennek aa uj évnek az első napja. Elcsüggedten alig merünk jót kivánni, csak fohászkoduuk, hogy óvja meg a magyarok Istene balsze­rencsétől a négy folyam hazáját. Erő­sítse ezt a nemzetet, hogy hü marad­jon ezredéves hagyományaihoz, hogy elszánt bátorsággal intézhesse sorsát, mely saját kezébe van letéve. Oly nemzet, mely elfelejti, hogy sorsának saját maga az ura, s mely nem tud segíteni magáu : azt az ég ura sem segíti. Nem sors szeszélye tartotta fenn ezer évig ezt a nemzetet a nyugoti czivilizácziót fenyegetett vészek, tom­boló tengerének kellő közepén. Fenn­tartotta ezt a hazát saját fiaiuak ereje és bátorsága, fenntartotta a szivekben lángoló hazaszeretet, a rabságban is el nem enyésző szabadságérzet. Tanulja meg továbbá, hogy szen­vedéseinek árját is saját hibái zúdí­tották reá. Az egyenetlenség, a vi­szálykodás, melyek mindenkor ott la­koztak a magyarság szivében, tettre bátorítván elleueit, kik a testvérhar­ezokban lelték a legfélelmesebb fegy­vert ellenüuk. Nem is mulasztották el azt szítani, a magyart a magyar ellen ingerelni. De azért, ha a romlás szélén áll­tunk is már gyakran: elpusztulni, nem pusztultunk el soha. Erőt köl­csönzött a csüggedő összeségnek a nemesen érző egyesek tántoríthatat­lan bátorsága, kitartásra buzdítván a lankadókat, a tespedés közt habozó­kat. Találkozott miudenkor igaz houfi, kinek meleg szivéből áradt az önfel­áldozó meleg honszeretet, ki maga köré gyűjtötte a gyöngéket, erőt le­helvén keblükbe a saját nagyerejü lelkének meggyőződéséből. Ily férfiak hazaszeretete mindig sikeresen birkó­zott a közszabadságért, nem engedte kiveszni a nemzet legdrágább kincsét, ezredéves alkotmányunkat. Néhány évtized békés munkája után, melyet háborítatlanul szentelhet­tünk egy elmaradt kultura gyors pót­lásáuak (nagy és szent munkának), néhány évtized leforgása után, hogy kivívtuk ősi alkotmányunk szent jo­gaiba visszahelyezését, ime itt állunk ogy Örvény szélén ; fejünk felett tor­nyosulnak vésztjósló felhők, lábunk előtt tátong a reakció sötét mélysége. Veszélyben forog küzdelmeink ára, veszendőbe indul megfeszített erőnk munkája. íme, ez a képe hazánknak, mikor bucsuztatjuk egy leszállt esztendő med­dőségét s nehéz szivvel köszöntjük az uj év ismeretlen hozományát. Kö­rülnézzünk. Hallgatózunk. És látunk még bátor férfiakat, halljuk még böl­csek szózatait. 0 bennük összepontosul reményünk, ő nekik kívánjuk a győ­zelmet a pártok ádáz harczában. Am ők árasszák szét a szírekben élő meleget, gyújtsák tüzét az ele­nyészhetetleu hazaszeretetnek ; hadd melegedjenek rajta a közömbösök, akik kemény sors csapásai közt, a minden­napi élet szükségleteiért küzködve, elhidegültek. Egyesüljenek a bátrak és a bölcsek, tartsák fel a romlást, szedjék össze erejüket nemes küzde­delemre, hogy épségben őrizhessük meg utódainknak, ami reá szállott őseinktől: az ezeréves magyar alkot­mányt ! Abban a reményben, hogy az uj év meghozta a gyűlölködés helyet a józan belátást, hogy hazánk egéről elfutnak az éppen új év reggelén össze csúcsosodott sötétfelhők, kívánunk ol-. vasóinknak boldog uj esztendőt. Ne tépjen a balsors. Ne dúljon a pártviszály. Legyen jobb esztendeje a magyar nemzetnek! Ex lex. — Mi is az ? Milyen is lesz ? Mik a következései ? — Sajnos, hogy, egészen szálló igévé lett az országban az ex lex, melytől immá­rom nem ment meg bennünket a tör­vényhozás bölcsessége, a kormány és ellenaék, kölcsönös, okos jóakarata. Ha­nem a közönség nagy része nincs tisz­tábban az t-x lex miben állásával, sokan legnagyobb közönynyel néznek elébe, sokan rémképeket festenek róla maguk­nak. A közönség tájékoztatása végett közöljük a következő sorokat, melyk megvilágítják : mi hát az ex lex volta­képen ? A dolog a természeténél fogva elő­térben áll különösen két kérdés : az a d ó­behajtás és azujonczállitás, nóvszerimt tekintettel arra, hogy az 1896 ki törvény értelmében a törvényhatóságok a meg nem szavazott adók tényleges be­hajtása és a meg nem szavazott újoncok tényleges kiállítása körül közreműködni nem tartoznak és e tekintetben jcsupán „ B ékésmegy eiiözl: ny 'tárca i a. Szép, szomorú, szegény leüt ")k,.. Ha látok őszi rózsát ijEIdugva a kej-t szögleten fi juttok eszembe nekem : Ha elnézem a felhőt, A mint fehéren száll tova. Lelketek festem éu oda, Szép, szomorú, szegény kányák . . . Kopott ruhát ha látok, Óoskát, fakót ti rajtatok, Nem irigylem a gazdagot. Fényért, bárhogy vakítson, Nem adom én a glóriát Mely homlokotok fogja ;*n Szép, szomorú, szegény leányok . . . . . . Mentek kéz: kézbe fogva, Keresve mit sok míis kutat A boldogsághoz az utat . . . És erőt ád a mese : Mely Kálváriát emleget Tinéktek, mig oda vezet Szép, szomorú, szegény leányok . . . Prigl Olga. Eszményi szerelem, — A „Békésmegyei Közlöny" eredeti tárczája. — Ób, hol vagy te bolo id ifjú arany­kor, hol vagytok az édet, rövid ideig iartó, elrjngató álmok, kép ^ulődósek, me­lyek hozzád, draga iim im fűződtek? S hol vagy te első, eg/etli n szerelmem ? Szivem eifátul, rai gondolok s keb­lem meghasadni vélen, híi eszembe iut gyászos sorsom. Látlai ina gam előtt di­deregni ama végzete uaf )on, melyen megismertelek, majd > min t végig sik­lasz a bálterem ?im> far keljén, azon emberrel, ki légid m ön s engem bol­dogtalanná tett, latom min t nyújtja fe­kd csábító k .rjait, mi te c ly örömmel fonsz a magadéba s riluin és az engem gyötrő mély fajdalmimról tudomást sem veszesz De mintha fátyol vonulna el sze­meim előtt, elmulnsk e képek és előttem áll a rideg való. Ott fekssel kicsiny szobádban, ked vencz tárgyaid és jóiliatu szegfűid köze­pette. Gyönyörű kék, bágyadt szemeid mereven csüggenek az ágyad felett füg­gő elefántcsont feszületen. Gondolatid az Űdvözitö sztnvedésein járva megköny­njebbülni latszol az elkerülhetetlennel; — ily ifjan lemondani az életről, az csak a túlvilági boldogs g sugallata lehet. Ha'avány, piros ajkaid neveket tetsze­nek rebegni, de hogy kié az ? ... az már földi titok. É* mégsem akarom, bár kénytelen vagyok elhinni, hogy itt hagytál vérző, gyógyulatlan szivvel 1 Oh, bár ne is lát­talak volna meg ! Miért is hozott össze a sois bennünket ? De miért is nem nyiltak ki hama­rább szemeid, hogy észrevetted volna a rzivemben du'ó küzdelmet, miért hagytál szenvedni oly sok éveken át? Oh, bo­csáss meg Viimám, ha fájdalmim köze­pette oly gyakran veszem ajkamra ne­ved, mert én csak magaménak tekinte­lek s nem azénak, a gyűlölt másikénak. Tudom, hogy nem veszed zokon, ha szerelmem e bus történetét papirra ve­tem, mert galanabtiszta lelkeden nincs folt, — angyal voltál itt e földön és az vagy a menyekben is 1 Az . . . iki iskolai tanév bevégző­dött s kezedben az érettségi diplomával hagytam el a szarvasi gymnasiumot, a második otthonomat, melynek vendég­szerető falai nyoicz éven át lakójokul fogadtak. Osak e napon jutott először, igazán eszembe, hogy már férfi vagyok s egy fejjel magasabbnak képzelem ma­gam, mint az előző napon. Csekely pod­gyáfzommal megterhelve, a legelső vo nattal siettem haza, szülővárosomba — Gyulára. Midőn máskor, vakátióbban rándultam haza, alig vártam a pillanatot, hogy e megunt várost elhagyhassam; de most szemeim majd könnybe lábbadnak s sze retném, ha csak mág egy utolsó pillán tást vethetnék elhagyott otthonomba. Azonban a robogó vonat nem hagy soká érzelegni, nem, mert egyik állomást a másik után elhagyva, csak azt vettem esare, hogy megérkeztem. Kint a perro non vártak az én édes szüleim ós isme­merőseim. Szegény anyám nyakamba borult, zokogott. Apám ugyan hideg vért színlelt, de rajta is meglátszott örö­mének kiáradása. Megkezdődött ezután a soha véget nem érő kórdezagetőzés, mindenkinek volt valami kérdezni ós fecsegni valója hozzám. Boldog gyermek koromnak ti édes reministenciái 1 Meg is maradt még ma i« az emlé­kezetembe, mind az, hogy a hazatérő if­júság tiszteletére vasárnap, műkedvelői előadást tartanak, melyben a czimszere­pet Gyulaváros ünnepelt csillaga, Sza­lanczy Vilma játsza. Sokat hallottam e nevet már, ha zulról kapott levelek is megemlítették, nem csoda hát, hogy ily híreket kapva, már megrezdültek bennem a szerelem húrjai, de mit ón csak eszménynek gon­doltam s ily végzetes lett csalódásom. — Tikkasztó nyári napon volt az ünnepély, Az egész város diszbe öltö­zött s mire az elődás kezdetét vette, a közönség már színültig ellepte a kert helyiségét. Egyike voltam az elsőknek, kik megjelentek. A sok szebbnél szebb hölgy egy cseppet sem érdekelt, alig vártam a pillanatot, midőn eszményké­pemet megláthatom. Végre kezdetét vette az előadás, melylyel nem törődtem, bárha az a halhatatlan Dumas müve volt is. Midőn ő, a kedvencz megjelent, egyszerre elnémult az amúgy is halk tö meg, még a lélekzetüket is visszafoj tották, hogy minél jobban hallhassák bájos hangját. Itt volt a pillanat s alig mertem rátekinteni. Bár ne is néztem volna rá, az 8 tekintete örökre boldogtalanná tett. Szépsége elvakított s mintegy szobor meredten néztem végig játákát, mely oly kitűnő volt, hogy legalább az én sze­memben át Dúsáét is felülmúl. N-ihez szerepjt oly meghatóan ad a, hogy sen^ ki sem vette észre, hogv az egész csak, paradia, hanem való. Talán valóban it az volt, mert halál 1 ép ilyen lett. Dí mintha az ég is megirigyelte volna a mu'atságot, az eget. A hatalmas komor fellegek kezdték ellepni s negyet óra múlva, valóságos felhőszakadásai vált az eddigi derült idő. — A? emberek nem törődve sen kivel rohantak, hav* vagy valamely biz tos tető alá. Se borzalmas pillanatba jutott eszembe Vilma Felrohantam hozza a színpadra, hogy megmentsem a vihar elől, de már megelőzött valaki. Ez azon' ban nem csüggesztett e', hirtelenemben bemutatkoztam mindkettőjüknek s szolgá­latomat felajánlottam Vilmának. — Megismerhettem hát szerelme met, 8 mély sajnálkozás fogott el, mi­dőn magam előtt láttam dideregni s meg­rendülni, ha a villám cikkázó fénye át­tört a szinpad hasadékain. Ilyenkor gör­csösen ragadta meg karjainkat, bátori tottuk 8 lehetőleg szórakoztattuk, csak hogy ne féljen, de azért úgy resaeget, mint a nyárfalevél. Végre kitombolta magát az elam, csendesülni Uezdatt s nem soká végleg mégis szűnt. Elhagyhatuk most a kertet és siettünk haza. — Már nagy aggoda lommal várt rea nagy néne, ki reumíj* miatt nem leintett ott kedvencze diada­lán, megköszönte ázivasságiiaídt s n>» enged e, hogy házát maglátogassu c. — Csak most kezdtem foglalkozni vetélytársammal, mert az első percztől kezdve tudtam, hogy a«. Neve ismerős volt előttem. Szentgróty nevét ki ne is­merte volna hirből a vidéken. Kóauyel­müsége, pazarlása s csapodárság* nem volt titok senki előtt. Nem csoda, hogy megrettentem, midőn bemutatkozott, tud­jam, hogy vesztett az ügyem szerelmemre nézve, mert mi egy ily embernek egy

Next

/
Thumbnails
Contents