Békésmegyei közlöny, 1898 (25. évfolyam) január-június • 1-52. szám

1898-05-29 / 43. szám

XXV. évfolyam. B.-Csaba, 1898. Vasárnap, május hó 29-én. 43-ik szám. BÉEÉSHEGrTEI KÖZLÖNY POLITIKAI es VEGYESTARTALMU LAP. Szerkesztőség : Megjelenik hetenkint kétszer: vasárnap és csütörtökön. Apponyi-utcza 891/, sz. (Zsilinszky-féle ház) a ELŐFIZETÉSI DIJ: Egész évre 6 forint. — Fél évre 3 forint. — Negyed évre 1 frt 60 kr. hova lap szellemi részét illető közlemények küldendők. Kéziratok nem adatnak vissza. Egyss szám ars 8 kr. Előfizethetni: helyben a kiadóhivatalban, vidéken a posta utján utalványon. Előfizetni bármikor lehet, évnegyeden belül is. Hirdetéseket lapunk számára elfogad bármely jónevfi fővárosi és külfföldi hirdetési iroda. Kiadóhivatal: Apponyi-utcza 891 /

4 sz. (Zsilinszky-féleház hova a küldemények ós az előfizetési pénzek küldendők. A hirdetési dij készpénzzel helyben fizetendő „Nyilttér"-ben egy sor közlési dija 25 kr. Pünkösd ünnepén. Nagy volt a gyász az apostolok lelkén, midőn eltávozott a földről Jézus Krisztus s ők utmutató, tauácsadó nélkül maradtak szivük emésztő bánatával, habár ott csengett még fülükben^ megváltó édesen zengő szava: „Jobb néktek, hogy elmenjek; mert ha el nem menendek, ama Vigasztaló nem jő tihozzátok : de ha elmenendek, elküldöm azt ti hozzátok.".. Remény és félelem ellentétes érzelmei tiltakoztak a keblekben s az öröm fel-felcsillanó sugárfoszlányát az aggodalom gyötrelmei rejtették sötét árnyba, midőn visszagondoltak a Mester azon mondására: „A gyülekezetből hivatnak titeket: sőt eljőazidő, mikor valaki titeket megöleud, állítja, hogy isteni tiszteletet cselekszik. Am de ki csudálhatná, ha midőu a megjósolt zivatar előjelei mutatkoznak, megdöbben a sziv a jövő veszély gondolatára ? Lehetne-e kárhoztatui az apostolokat azért, hogy midőu lelkiszemeik előtt feltárult a küzdelmek ádáz tusája, mely az evangyelium melletti harczban reájuk vár, midőu átgondolták az üldöztetés, rabbiliucs, vértanú halál keserves kinjait, melyek, Jézus jóslata szerint, osztályrészük leendeuek: elborult lelkök, bánatérzet ült szivökbe. .. A gyermek feledi erőtlenségét és bátorságot merit az erős támasz közeibenlétének tudatából; a fáradalmaktól megtört harczost felvillanyozza s ujabb küzdelemre képesiti a segélycsapat megérkezése . . . Az apostolok is bátrak voltak, mig közelökbeu tudták Jézust, s csak akkor vett erőt lelküköu a félelem, midőn árván hagyta őket az eltávozott Mester s epedve várták eljövetelét a Vigasztalónak, hogy lelkök gyászbaborult egén felragyogjon az öröm tündöklő napja; az éjnek homályát tova űzze reménység csillaga . , . ; hogy valósulást nyerjen rajtok Jézus biztató Ígérete : „Ime én elküldöm tireátok síz én Atyámnak igéretét." A Pünkösd az igéret teljesültének, a Szentlélek kiküldetésének emlékünnepe, de e naphoz fűződik egyszersmind amaz esemény emlékezete, hogy az első Pünkösd alkalmával alakult meg Krisztus anyaszentegyháza, aieg dicsőülvén Istennek ereje az emberek erőtlenségében. E múltra tekintsünk vissza ma s midőn ezt tesszük, vegyük mindauyuyianIstennek szentlelkét, hogyannak ereje hathatósan munkálkodván, szivesebben megedződjünk az élet harczára, képesekké legyünk elleutállaui a test, anyag kísértéseinek, tudván, hogy „a test nem használ semmit, lélek az, mely megelevenít", mert „mit használ az embernek, ha az egész világot megnyerné is, halelke kárhozatra vettetik"... Nagy szükségünk van mindnyájunknak a pünkösdi lelkesültségre, mert „gonosz időket élünk". .. Itt a vallás virágait látjuk botor kéztől megtépetteu, szentségtelenektől porba tiportau gyakorta ; a kételkedés szele, a hitetlenség tomboló zivatara leugeti, tépi a hit fájának zöldelő lombjait s az évszázadok orkánját kiállott erős törzs ledöntésére törekszik ... Amott a hazafiság dicső oltárának szent lángjait oltogatják uémelyek ; a kegyelettel ápolt szent sirokat megtapodni elég vakmerők, daczolva a dicső ősök szellemével, szembe szállva Istennel, emberrel ... az eszmék harczábau hiveu küzdött nemzeti Nagyok nyugvó porait csapkodják szét rágalmak undok szelével ; vétkezvén Ég és föld ellen, önmaguk tépik le magukról az „Istenfiuság" fenséges jellegét s lesznek Kain bűnében leledzők, hogy nyugtokat örökre veszítvén, számkivetettek, megbélyegzettekké legyenek e földi életben s az örökkévalóságban . . . Égető a szükség azért, hogy felfohászkodjunk mindannyian: „Jövel Szen lélek Ur Isten! Töltsd be sziveinket épeu mennyei szent ajándékkal, szívbeli szent buzgósággal !" . . . Mert csak igy gyúlhat világosság a sötét téreken, csak igy ülhet öröm, boldogság a lelkekben ; a bün gyomjai ekéut pusztulnak el, hogy erény virágait ápoljon minden kebel ! Ha szivünkben vallásosság Veszta tüz ég; ha embertársainkat hiven szeretjük mindég, ha a szivekben honszeretet él: viruló tavaszt nem vált fel zord tél; felhő nem borul ragyogó napra; szivet szeretet érzete hajtja; béke olajág virul, tenyészik, földöu meny ország, üdv hona lesz itt! Dombi Lajos. A vármegye közgyűlése. Két napon keresztül nem kevesebb, mint 143 ügydarabot intézett el, sportnyelven szólva: galoppban a vármegye törvényhatósága. Ebből kiemelkednek a mindég érdekes választások, még az esetben is, mint most, mikor a legtöbb ál lásra csak egy pályázó volt, aztán az elmebeteg gyógyintézet nagyszabású intézményének megszavazása, fontosnak kell jeleznünk a megyei és községi pénzkezelésekről szóló uj szabályrendeleteket, a megyei tisztinyugdijalapnak a három évre egy egy százalékos pótadó megszavazását, mely elhatározásban egyúttal a vármegye tisztviselői kar elismertetése és munkájának méltánylása is foglaltatik. A többi ügyek a községek belügyei, ingatlan vételek s eladások jóváhagyására, felebbezésekre vonatkoznak. Ez természetesen gyors menetelü tárgyalást biztosított. A törvényhatóság tagjai be voltak gombolkozva, nem beszéltek, hanem elfogadták a javaslatot. A közgyűlésről következő részletes tudósítás számol be. Pontban 9 órakor a vármegye főispánja, dr. Lukács György nagy figyelemmel hallgatott negnyitó beszédet mondott. Mindenekelőtt elparentálja Lipót főherczeget, indítványozva, hogy Lipót főherczeg gyászos elhunyta alkalmából Békésvármegye közönsége őszintén érzett részvétét feliratban juttassa a trón zsámolyához. A főispán beszéde. Tisztelt uraim ! Utolsó rendes közgyűlésünk óta lefolyt fontosabb eseményekről bőven méltóztatnak értesülni az alispáni évnegyedes jelentésből. Magam ez alkalommal csak annak megnyugtató kijelentésére szorítkozom, hogy ez idő szerint az általános helyzet kedvezőbbnek jelezhető, mintaminő volt a múltév megfelelő szakában. Munkásaink igazolványaikat általában békességesen kiváltják, aratási szerződések általában kielégítő számban köttetnek, az agrár szocialismus terén riasztó jelenségek nem mutatkoznak. Az a néhány munkásegylet, melyek működését a belügyminiszter ur az ellenőrzés szigorú gyakorlása érdekében kikötött feltótelek mellett engedélyezteti, szorosan a törvények korlátai között nyugodtan működik. Az uj munkástörvény üdvös hatásúnak bizonyult. A munkások egyrészt érdekeik felkarolását látják benne, másrészt megtanulták belőle, hogy a törvényt Magyarországon senki büntetlenül át nem hághatja. A társadalomban általában mély gyökeret vert immár az a tudat, hogy a gazdaságilag erősebb ós műveltebb társadalmi osztályuknak a munkás osstály érdekeit is gondoskodásuk körébe kell vonniok. Kiválóan nemes feladat ez Uraim! Önzéstől ment önmegtagadás szükséges ehhez. Mert a meztelen practicitás, a „BékésmegyeiKozlönftárcája. Pünkösdre. (Jram ! egykor Lelked ereje Zúgó szélben szállott a földre: Tüz nyelvek lobogtak a házban, Melyet zendüléssel betölte. Az apostolok prédikáltak, Az ihlet nyelve szólt merészen . . . Simon Mágusz — bár kincse sok volt, Lelkedet nem vehette pénzen. Uram ! a Te Lelked ereje Ma kesergő szivekbe' zárva, Az apostolok Szentleikének A vásáron potom az ára. Mert áru lett, áru a lélek A Máguszok szennyes kezében; A tüznyelvre veszik a békát A szemfényvesztés műhelyében. Uram ! ha küldöd Lelkedet ma, Zugó szélben, tűzben ne küld; litkon leheld csak sziveinkbe, Kik némán tűrve szenvedünk. Ne tudják a lélekvásárlók, Hogy lelked meg nem ölhetik; Hadd ébredjenek egykor arra, Hogy él lelked, munkál hatalma, Hogy halál e Lélek nekik. Tóth József. Dicsőség. Irta: Tóth Dezső. Volt egy ember a falunkban, a kire ugy néztek a többi embertársai, mint valami dicsőséges oszlopra. Valamikor sugár, szép legény lehetett; tudta ezt maga i=i, a rátartiságából nem is igen engedett öreg korára se. Pedig már hetven esztendő ajabaja nyomta a vállait. Egyszer valami nagy ünnepség volt a faluban. Alighanem iskolaavatás. Eljött az alispán, a főbiró, a tanfelügyelő, meg az alispánnak egy nagyúri barátja, valami magasabb rangú nyugalmazott katona tiszt, a kinek bárósága vala. Ez a nagy ur nam ösmerte az akáczfákkal szeget csöndes falut. A lakóiról se tudott mást, mint a mit az alispán el mondott neki. — Jóravaló munkás nép ; nincs benne semmiféle szocziálista hajlam, a mely a másé után buzogna. Megelékszik minden ember a magáéval. Ah, ezek akkor hát tökkel ütött csöndes parasztok, — gondolta a nagy ur — amolyan semmi emberek, a kik miatt foroghat a világ kedve szerint, ők nem kapaszkodnak a kerekek küllőibe, hogy megállítsák egy pillanatra is. Aztán tanulmányozni kezdte az egyes eléje vetődő alakokat. Szinte gunynyal nézte végig azt a sok daliás parasztot, a kik katonásan köszöntötték őt s olyan keményen kopogtak el előtte, mintha tudomásuk lett volna arról, hogy kit fed az egyszerű czibil ruha. A báró ur keményre vasalt ábrázata ezek láttára mindinkább vesztett ridegsógéből, szinte lehetett látni, hogy az öröm, a büszkeség duzzadozik rajta. — Barátom, fordult az alispánhoz, hiszen te kisebbíted ezt a községet. Élő emberek ennek a lakói ? — Hát nem is halottak. — Nem ugy értem. — Tudom. Te abból a mit én mondtam el, vén katona létedre azt gondoltad ki, hogy hm, ilyen halvérü emberek közül egy se lehetett a császár kenyerese Pedig ez a község adja a vármegyében a legtöbb katonátt. A vén katona egyik bámulataból a másikba esett. Hogy a tisztelendő úrhoz ebédre voltak hivatalosak, majd kinézte a szemét, hogy mellette az asztalfőn egy ködmönös vén bácsinak jelöltek ki helyet. Ez volt a falu dicsőség oszlopa. — De hát ki légyen a szomszéd, tört ki a vén katonából az indulat, — hogy igy megytisztelik ? Az alispán adta meg kérdésére a választ. — Az egy igazi katona, barátom, te csak talmi voltál. Garnizonból-garnizonba hurczolkodtatok, csöndes, béke időt élve, unalmas kedvtelésből nagy uri asszonyok és leányoknak kurizálgatva. A báró ur feszelgett. — No, no barátom I — Biz ugy 1 látod ezt az embert, a ki okos öreg szemeivel, ugy látszik elleste az alezredesi sarzsidat, mert jó szimat juk van ám ezeknek a tökkel ütötöt parasztoknak, — csak hosszas unszolás után vehettem rá, hogy melléd teleped jék. Pedig tudod ki ez az emben ? — Ma csöndes aggastyán. Hajdan egy vak merő katona, a ki a csatáról csatára segítette győzelemre vinni a esászár lobogóját. A ki tizenkét véres ütközetben vett részt, furfangos őrmesteri eszével mindig kitalálva a fortélyt, a mivel a legnagyobb kárt okozhatja az ellennek. Főherczeget mentett meg; az udvarnál akarták fogni, hogy ne legyen gondja egész életében, de ő azt mondá, hazakívánkozik. Itt porladnak az öregjei, már ő is csak itt hajtja fejét örök nyugovóra. Idegen ebet seholse becsülnek. Aztán eljött, nem hozva el magával a jólétből mást, mint egy csomó érdemrendet. Hát ilyen ember a szomszédod barátom I A báró ur szégyenkezve hajtotta le fejét, aztán odafordult az ő csöndes szomszédjához, Barna Kis Mihályhoz s azt mondta neki. — Ne nehezteljen reám — barátom. Barna Kis Mihályt egyszer nagy újsággal verte föl nyugalmas álmozásából a legidősebb fia. — A községházára kell menni édesapám. Azt mondta a jegyző urunk, hogy érmeket veret a császár, minden vitéz katona kap abból, a ki csak ő alatta szolgált. Az öreg megcsóválta a fejét. — No, énvelem kivételt tesznek. Nekem csak nem kell a községházára mennem ; be tudnak írni protokollumba a maguk eszétől is, tudják hogy ki vagyok. A fiu erősködött, hogy tudni hiszen tudják, de mégis az a regula, hogy az ember maga menjen azért, a mit kap. Barna Kis Mihály ekkor elővette az ünneplő kabátjából a sublót kulcsát. Óvatosan nyitotta ki a fiókot s reszkető kezekkel, félve szedte elő azokataz érdemrendeket, miket önfeláldozása, hősi bátorsága szerzett meg neki. — Van nekem édes fiam elég. — Tudom, édesapám, de mégis, hogy ebből is legyen. Mit szólnak majd a töbLapnnk mai számához másfél iy melléklet Tan csatolva.