Békésmegyei közlöny, 1880 (7. évfolyam) július-december • 125-250. szám

1880-08-03 / 148. szám

„Biíkésmegyoi Közlöny" 1880. 148. szám. ha két napi fogságra ítéltetik, közrészvét tárgya, — mire pedig a kegyelmi leirat a fogságbüntetés elengedésével leérkezik, X. ur ama hírneves egyének közé tartozik, kiknek érdemeit az utókor nem ismeri ugyan, de nevével, mint ismeretes és sokat említett névvel gyakran találkozik. A becsületbeli ügyes emberek ügyeinek mikéntje, különböző ugyan, de kisebb nagyobb módosítással rendszerint ezen chablonba illik, vagy legalább eljárásuknak intentiója többnyire — ha rem is mindig — ez marad. Endrőd, augusztus 1-én. lElóth. rFá.1. Politikai hirek. * A román fejedelem, a felségek meglátogatására legközelebb Ischlbe megy. A szerb fejedelem odajövetelét szintén oda várják. — Ejllb khán minden ponton visszaveretett. Pliayre tábornok előnyomul Cliaman felé. Megerősitésre vár az a hir, hogy Ejub khánnak orosz segit-j sége van. — Cseli lapok sürgönyei szerint Haymerle báró a balkán-félszigeti események miatt nem fog szabadságra menni. — A hajóhadi tüntetés bármennyire el legyen is határozva elvben, tényleg nagyon is „idő kérdése" még. ficreskcdőiukhez. Nincs szándékomban kereskedelmünk elméleti s gyakorlati viszonyairól e helyen vitatkozni; — ez a szaktudósok dolga, én megvallom nem értek hozzá; általános jelzésül megemlítem, hogy eddig annak nemzeti irányban teendő emelése és fejlesztésére vagyon kevés történt; ez úttal csakis annak hazánkban divó közvetítő eszközéről a nyelvről vagyok bátor egy pár szót koczkáztatni. A kereskedelem megszámithatlan millió szálait a kereslet és kínálat törvényei szabályozzák; a kereslő és kináló szemben állanak egymással, az előbbi pénzt, as utóbbi áruczikket tart kezében, s a pénz képezvén a kereskedelem mozgató erejét a kereslő természetesen fölényt sőt hatal mat gyakorol a kináló irányában. A divat- és rövid-áruk kereskedői, kife czikkeit nagyrészt Bécsben, Magyaror szág ezen szó szerinti phylloxérájábar vásárolják, azt hiszem mint kereslők bizonyára felhasználják üzleti viszonyainkbar le fölényt; sajnos azonban, hogy azt a nyel\ kérdésében teljesen elhanyagolják, a menynyiben a bécsi kereskedőkkel kizárólag németül leveleznek. Ha mi nem követelhetjük tőlük a magyar ugy a viszonyosság alapján ők sem követelhetik tőlünk a német levelezést, kivált akkor, midőn selejtes czikkkeikért évenként egy pár száz millióval tömjük meg telhetlen zsebjeiket. Kezdjék meg hát bátran a magyar levelezési hadjáratot, — a szeretetreméltó bécsiek kezdetben dörmögni fognak egy kissé, de a magyar leveleik miatt önök hajuk szálát sem fogják érinteni, sőt azokban foglalt rendelményeiket a legpontosabban s gyorsabban teljesitendik s ráadásul még egy pár száz — jól fizetett — magyar levelezőt is fognak családjokban alkalmazni. El tehát a megrögzött nemet levelezéssel, tudják meg a németek, hogy a magyar kereskedő-világ érzületében is éledni kezd valahára a nemzetiség iránti szeretet szent szikrája. No de ezen német levelezés — német emberekkel — bár gondatlan közönyösségre, nemzetünk iránti részvétlenségre mutat, — magában még nem volna nagy főbenjáró dolog. De szerencsétlen, zilált nemzetiségi helyzetünket tekintve, minden komolyan gondolkodó hazafi szivét a bánat keserű, kinos fájdalma tölti el, ha azon valóban érthetlen és végtelenül szomorú körülményre gondol, miszerint hazánk kereskedőinek zöme — tisztelet-becsület az egyes kivételeknek — itt benn a hazában is a kereskedés minden ágában német levelezést folytat. Tősgyökeres magyar ember, tősgyökeres magyar emberrel németül levelezik, hiszen ez még gondolatban is rémséges jelenség, más boldogabb országban — ponI gyolán szólva — az ily csodabogarat egyszerűen az őrültek házába kisérnék — s mi hideg közönnyel azt mondjuk: hogy ez csak rosz szokás. Nem rosz szokás ez uraim, hanem — ezer bocsánatot kérek őszinteségemért — hazafiúi bűn, mert Magyarország a magyar faj vezetése, a magyar nyelv fölénye nélkül lehet egy nagy földrajzi fogalom, vagy ha ugy tetszik, lehet egy sok, egymást nem értő nemzetiségből álló nagy zagyva tömkeleg, de nagy, boldog, egységes, szabad haza — soha! — Á ki tehát a magyar nyelvet tehetsége szerint nem terjeszti, sőt magyar ember létére még saját hatáskörében is minden parancsoló kényszer nélkül levelezéseiben magyar emberrel is német nyelvet használ, azt nem mondom szándékosan, de kézzelfoghatólag mégis germanizál s menthetlen hazafiúi bünt követ el. Pedig mily kiválóan fontos szerepet játszhatnék a kereskedő-testület a magyar nyelv terjesztése ügyében, ha a „K á rpátoktól Adriáig" ügykezelési nyelvül kizárólag hazánk nyelvét választaná, nemcsak üzleti személyzetét nevelné magyar szellemben, hanem nyelvünkkel a magyarul még teljesen tán nem értő üzlettársaikat is megismertetvén, azt rövid idő alatt itt benn a hazában általános üzleti nyelvvé emelhetné, mely hazafias eljárás bizonyára többet leditene nemzetiségünkön, mint a Pozsonyban vagy Szegeden felállítandó harmadik egyetem. Nem képzelik tisztelt uraim, mily nagy hatalom szunnyad tétlenül kezeikben, önök értelmes, müveit, világot tapaszsalt férfiak, kik nemcsak iparosainkkal, hanem a földmivelő néppel is folytonos közvetlen érintkezésben állanak, önök függetlenek, mint a magasban repülő sas, kik a kormány s nagy és kis kényuracsok komor tekintetével büszkén daczolhatnak, önök létszáma oly tetemes, hogy egyöntetű, szilárdkövetkezetes elhatározásuk döntő sulylyal párnáján, midőn beállít az én kedves barátom, a komoly katonadoktor, kardját baljába véve, tiszteleg és alásan jelenti, hogy megérkeztek. Erre az én hű barátom, a csüggedt szemeim előtt rózsaszínű fátyolt lebegtető mámor elröppent, hogy az öröm mámorának adjon helyet. Ki írja le azt a boldogságot, mit akkor éreztem ? Azokat láthatom, kik onnan szívesen látnak, azokkal lehetek együtt, kik soha sem ismertek félre, azokkal mulathatok, kiknek körében egy év előtti bús magányom leverő napjait felvidíthattam, remeteségem egyhangúságát eloszlattam Ki Írhatja le azt az örömet, azt a boldogságot?! De d oktor barátom nem jöhetett velem. Egy bús vitézt kellett a barakban meglátogatnia, ki a rekkenő forróságban hideglázt kapott a gyakorlatok alatt. Elváltunk. Siettem a központ felé De a nagy sietségben, a még nagyobb melegben s a legnagyobb örömben elfeledém megkérdeni, hol vannak szállva, ő meg csupa haaiisságból és önzésből nem mondta meg. Járokkelek az uri-, hatvani- és váczi-utczán, barangolok a népesebb utakon, látogatottabb téreken, minden boltba bepillantva, minden a távolban feltűnő három női alak után rohanva, hogy egy délezeg konstábler is követett. Kegyetlen meleg volt. Az olvadó aszfaltba süppedt Iában, botom mai majd kivertem a kirakatok poros üvegeit. Hiába, hiába! Az ebédről megfeledkeztem, elfelejtettem a meleget, szomjúságot, csak arra gondoltam, hol találhatom fel? De hátha felültet az a hamis doktor? Nem, nem lehet? De hátha, mégis? Akkor. . . „Jaj a lábam. . . napernyőm" rival rám egy három mázsás hentesnó. „Bocsánat. .. bocsánat"... akkor.. . akkor — óh akkor megláttam önt asszonyom sötét, könnyű ruhájában és megint mindent elfelejtettem : éhséget, szomjúságot, meleget... A viszontlátás régen szomjazott pillanata kipótolt mindent; egy nehéz óv fáradalmait, küzködéseit, gyötrelmeit oda dobta a feledés mély, sötét ölébe. Kezét nyujtá, nyájas mosoly játszadozott halavány arczán, melyet a közeli betegség megkínzott, de melyen a rózsák visszatérőben vannak : igaz, hogy fehér rózsák. És én e puha kézben egy őrangyal érintését éreztem, e mosolyban szép napok emlékét találtam, e felvillanó tekintetben meguyilni láttam az oly soká bezárt eget. Egész lényében az igazi, nemes barátság eszményét láttam megtestesülve. Boltból boltba, kirakattól kirakatig, kezemben legyezők, fésűk, rüchek, csipkék, einlag, kendő, szalag, hajpor, vajtartó — de ez már nem — miket összevásárolt, járdogáltunk, sétálgattunk, egyszerre csak a Pannónia előtt áll| tünk. Itt vaunak szállva ? Felmentünk. Ott voltak a lányok, édes andalodásba merülve az ablaknál, kisérő szemekkel tekintve a lent bolygó tömeget, robogó fiakereket, ballagó omnibuszokat, monoton ügetésbe haladó lovakat a lóvasúti kocsik előtt. Zúgott a nép, ma különös sokan jártak : rohanó ágensek, szaladó hordárok, sétáló gavallérok, kolportörök képekkel és kivereslő folyóiratokkal; hájas ténsasszonyok, sipogó szendeségek, karcsú demimondeok változata tarka képet nyújtanak a szemlélőnek, ki azt még meg nem unta. De tán azt soha sem lehet megúnni ? Igaza van, szóltam kezet nyújtva. Ah... a viszontlátásból a második porczió. De milyen édes porczió ! Bárcsak soha sem fogyna el. Jó színben van, meghízott. Mondták. „Ugyan min ? A sok újság, rosz hir, érzéketlen önös népekkel való érintkezés, kelletlen munkák halmaza, kiállhatatlan arezok szemlélete, ostoba nevetök raja — biz' isten elveszik az ember étvágyát. De önök. . . ! Csak oly szépek, csak oly kecsesek, mint otthon. — Csak a sima bókot hagyjuk. — Igázok van, hagyjuk ezt a kis fürge patikárusra. De az őszinte hang. .. . (Vége köv.)