Békésmegyei közlöny, 1880 (7. évfolyam) július-december • 125-250. szám

1880-12-23 / 246. szám

B.-Csaba, 1880. VII. évfolyam, 246. szám. Csütörtök, deczember 23-áii. Politikai, társadalmi, közgazdászati és vegyes tartalmú lap. Megjelenik hetenként ötször: vasárnap, kedd, szerda, csütörtök és szombaton. Előfizetési dij : helylien házhoz, hordva vagy postán bérmentve küldve: egy évre 8 frt; félévre 4 frt; évnegyedre 2 frt. Szerkesztőség: Apponyi-uteza 891. számú ház. Egyes szám ára 4 kr A szerdai és szombati szám ára 3 kr. Kapható Grünfeld I. könyvkereskedő urnái. Hirdetések jutányos áron vétetnek tel. „Nyilttér"-ben egy sor közlési dija 25 kr. Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadóhivatal: Takács Árpád nyomdája. Előfizethetni helyben a szerkesztőségben, a kiadóhivatalban Takács Árpád ur nyomdájában, vidéken a postahivataloknál 5 kros postautslvánvnyal. Az ünnepek előtt. A tél ünnepei kiváióan családi ünnepek. Midőn visszavonulva a külső mozgalmas élettől, belső világát élvezi a honpolgár ; midőn leszámol küzdelmei eredményével, midőn számot vet jövője terveivel: szükségkép a tárgyilagosság és elfogulatlanság olyatén színvonalára emelkedik, a minőre magukon a fárasztó megpróbáltatások hétköznapjain nem lett volna képes. S mi az ünnepek e nyugalmas perczeiben kérünk rövid figyelmet az ország helyzetének megfontolására. Szepiteni a dolgokat nem természetünk. S igy bizonyosan be kell vallanunk, hogy a magyar népet sok és nagy gondnak terhe nyomja. Ne himezzünk-hámozzunk s mondjuk ki, alig van háztartás, alig van család •— a nagy ur palotájától a legszegényebb gunyhóig — hol súlyosan ne éreznék a nagy áldozatokat, melyeket az állam követel polgáraitól. Az adó nagy. Megfeszített munka szükséges hozzá, hogy a jövedelemből az életfen tar táion kívül, s az elutasithatatlan kiadások mellett még a mostanihoz hasonló, nem rosz termésű évben is kibírhassuk; s mikor az égnek tetszik rosszul fizetni az emberi munkáért, akkor meg épen a szükségesből kell elvonni, hogy eleget tegyen az ember ebbeli kötelességeinek. Bizony súlyos teher ez. Elfeledjük hazai földünk jótéteményeit sokszor, mikor ránk zudul ennek kikerülhetetlen kényszerűsége, s érezzük azt az érzelmet, mely az erőfeszítést követelő munkával szemben a legerőteljesb önbizalmat is keserű elbágyadásra készteti. De hát számot kell vetnünk vele, hogy ez nem pártok, nem is országok akaratának vagy viszonyainak kifolyása; ez az idők következése, mely minden államtól, s igy minden polgártól fohozott terheket követel. — Ne áltassa magát, senki, hogy ez csak nálunk van igy. Az egész világon igy van. Mesés dolgot olvasha nak, a kik távol országok földjén képzelik a paradicsomot, Amerika boldogságáról, hol adók leengedése, régi adósságok törlesztése a napirenden van; de ha meggondolják, hogy az adóleszállitás egyik czimen csak azért lehetséges, mert a másik czimen a polgár sokkal többet fizet, meggyőződnek, hogy ez nem jelentékeny könnyebbülés. S a kik e haza földjét megunva, kicsiny vagyonukkal, melyből s munkájukból itt, ha szegényesen is, mégis csak megélhettek, kimentek Amerikába, ott mint koldusok lettek kénytelen meggyőződni a felől, hogy szegény embernek mindenütt rosz, de legkevésbé otthon. Nagy az adó, sokkal többet követel tőlünk az állam, mint előbb ; de hasonlítsák össze azt, a mit az állam az egyesnek most nyújt, azzal, a mit előbb nyújtott, s meggyőződhetünk, hogy e terheket, bármily keserű is most viselnünk, a mai előnyök s a jövő fejlődés reményében a belső megnyugvás s a hü kötelességteljesítés öntudatos érzetével kell hordoznunk. S mi történik másutt, s nálunk is más téren ? Hasonlítsuk össze csak viszonyainkat egyéb államokkal, s nem késhetik annak józan elismerése, hogy nincs ok a csüggedésre, nincs még az elégedetlenségre se. Szomszédunkban Ausztriában a terhek szintoly nagyok, csakhogy még alkotmányküzdelemmel is éle-itvék. Tovább menve nyugatra a nagy Németországban mely egységét s világra szóló fönhatóságát egy csapásra kiküzdte, azt fogjuk látni, hogy az anyagi nyomor s a politikai kietlenség karöltve halad, s a mennyiben a nemzettest erős, hogy vele megküzdjön, annak köszönheti, hogy egy nagy álA „BÉKÉSMEGYEI KÖZLÖNY" TÁRCZÁJA. A megbélyegzettek. — Bünügyi regény.— Irta: O. KC. m. (Folytatás.) Margit felemelkedett helyéből. Ejőltetett lelki nyugalommal lépett a tábornok elébe. „Hát tehetek-e máskép ?" kérdezé. Tudna-e ön, tudna-e más becsülni, ha maradnék ? Ott van válasza. Eemólhette-e. hogy ily válasz után csak egy napig is itt maradjak házában ?' „Bolond voltam," válaszolt nyersen a tábornok, ne adjon arra, a mit egy öreg bolond irt. Azt beszélték nekem, hogy ön igen előnyös házasságra léphet, ez volt folyton a fejemben, azt gondoltam, hogy ha ma „nem"-et is mond, holnap már máskép beszélhet. Boszankodtam, „hogy arról a históriáról avval a hiu ficzkóval nem szólt semmit. Azt gondoltam, hogy hát ő gazdag és ha nem is régi nemes, de mégis gazdag tiszt — hiszen ma már miudez könnyen megy." .Kérem, ne többet erről," szakitá félbe Margit, reszketve a felindulástól. „Ha Gömörei ur oly tapintatlan volt és önnek az ügyet elbeszélte, azt meg kellett volna mondania, hogy én neki elég gyakran ós nagyon is világosan kijelentettem, hogy vonakodásom változhatlan. Tőlem tapintatlanság, dicsekvés lett volna önnel oly titkot közölni, mely egy harmadiknak gyalázatára, szégyenére válik. — Különben is magánviszonyaim önt csak annyiban érdekelhetik, a mennyiben hirem tisztaságát érintik ; hogy mi jogositja fel önt, hogy miattam boszankodjék és e boszankodásának „dorgálásban" adjon kifejezést, azt nem értem. Igen, idegen voltam itt, és holnap ismét azzá leszek." „Bizonyára nem. Nem bocsátom el. — Most, midőn el kell vesztenem, tudom csak megérteni, hogy ön nélkül milyen egyhangú, szigorú volua életem. De hová is akarna menni! Balgaság is volna az !" „Tábornok ur. e figyelmeztetés kevéssé gyengéd. A bizonytalan jövő sem fog arra birni, hogy letérjek azon útról, melyre lépnem önérzetem parancsolja, és bizony nem kellene engem folyton arra emlékeztetnie, hogy szegény vagyok, mert azt kellene gondolnom, hogy ön azt hivó, egy szegénynek többet lehet parancsolni, mint egy másnak." „Igaza van önnek, válaszolá, mindig mélyeb ben meghatva e nő magatartásától, „de majd véget vetek én a dolognak. „Igen," mondá, ós mintha lelkesítene e gondolat, tehetem és meg is fogotu tenni. Ön többé nem szegény. Egy összeget ajándékozok önnek, a melyből nyugalmasan élhet és egy jegyző fogja megerősíteni a dolgot. Remélem, hogy ezek után önkényt nálam fog maradni és ez esetben örökösöm. „Elég," szakitá félbe beszédét Margit, büszkén tekintve fel, „akarom hinni, hogy nemes szándékból beszél és semniiesetre sem akar sérteni és megalázni. Szegény vagyok, de alamizsnát nem fogadok el, igen, elfogadok szolgálataimért tiszteletdijat, de sohasem fogom azokat eladni." A tábornok mereven kételkedve meresztő Margitra szemeit, mintha nem értené szavai jelentőségét, mintha a felől gondolkodnék, higyjen-e és ily önzetlenségben, ily nemes büszkeségben. „Igaz volna ez ?" mormolá. „Valóban oly nemesen gondolkozik ? Megveti pénzemet, az örökséget?" „Tábornok ur, ugy látszik, hogy kevés önérzetes embert ismert, ha nem érzi, hogy ajánlata megaláz, sért, hogy csodálkozik azon, ha azt viszszautasitom. Hát az embereket, a kik nem gazdagokul születtek, oly nyomorultaknak tartja, hogy azoktól pénzóit vásárolhatja azt, a mit a sziv önkényt nyújt — hűséget, odaadást, barátságot ? Nem sejti-e ön, hogy ily ajánlatokkal csak elidegeníti magától azt, a kiben becsületérzet és önérzet van, hogy ön előttem minden pénze daczára szegény, igen szegény, szegényebb, mint én." (Folyt köv.)