Békésmegyei közlöny, 1879 (6. évfolyam) július-december • 64-142. szám

1879-10-12 / 108. szám

VI. évfolyam. 1879. 108. szám. BEKESMEGYEI KÖZLÖNY Politikai, társadalmi, közgazdászati és vegyes tartalmú lap. IvdZeg'jelenlls: l^.etenls:én.t háromszor: vasárnap, ls:ed.d. (féliven) és cs-ö-törtölsiön.. Előfizetési dij: helyben házhoz hordva vagy postán bérmentve küldve: egy évre 6 frt; félévre 3 frt; évnegyedre 1 frt 50 kr Kéziratok nem adatnak vissza. Szerkesztőség és liladó-lilvatal: Főtér, Scrchwaz-féle ház, a postával szemben. Egyes szám ára 10 kr A keddi szám ára 5 kr kapható Biener B. és Grünfeld J. kereskedő uraknál B -Csaban Hirdetések jutányos áron vétetnek fel. „Nyilttér"-ben egy sor közlési dija 25 kr. .'Előfizethetni helyben a kiadó-hivatalban, Biener B. urnái és Takács Árpád ur nyomdájában, vidéken minden postahivatalnál 5 kros postautalványnyal A nök egyenjogúsítása. Mult czikkemben kilátásba helyeztem, hogy egy önálló czikkben fogom nézeteimet a nők emanczipácziójáról elmondani. Most teljesítem ezen igéretemet, de egyszersmind már jó előre ki kérem a nők bocsánatát, ha a kérdést az ügy komolyságához méltóan, kellő szigorral, de részrehajlás nélkül világítom meg, s ha ennél fogva a hölgyvilág „Achilles sarkát" találnám érinteni. El vagyok készülve arra, hogy szépeink szemeiből bosszuló villámok fognak a bizonytalan távolságból felém czikkázni, sőt talán teljes megvetésükkel fognak sújtani, de miért ne teljesednék rajtam és a régi közmondások ama legigazabbja : „Mondj igazat, betörik a fejed" ? Rámutattam e lapok hasábjain arra, hogy a nőemanczipáczió átkos eszméje igen termékeny talajra talált hölgyeink körében, és hogy ezen egyenjogusitás tulajdonképen csakis azért szül káros következményeket, mert hölgyeink nem képesek azt valóságos értékére redukálni

} hanem, mig sgyrészt megkövetelik a férfiaktól az általánosan ismert és elismert lovagiasságot, mint a gyengébb és szép nem iránti tributumot, addig másrészt azon alaptalan vádat emelik a férfiak ellen, hogy ezek őket mint rabszolgáikat akarják igában tartani ; hogy elveszik ön-1 állóságukat s hogy egyáltalán ellenzik a nők j tehetségének kifejtésére az alkalmat megadni. Már hogy mennyi igaz, vagy nem igaz j ezen vádból, arra válaszoljanak hölgyeink. — Tisztelet azon hölgyeknek, kik a természet ál-; tal nekik szánt hatáskörrel meg vannak elégedve, és valóban nőies müködésökben boldogságukat is lelik. Ámde hányan vannak a milliók közt ilyenek 1 ? Hányan vannak, kik nem szenvednének a nagyzás hóbortjában, kiknek minden egyes tettében nem a férfi-világ fölötti uralkodási vágy viszketege volna a főtényező, a kik belátják a férfiak természetadta előjogát a gondok és terhek viselésében? Bizony az ily nők oly ritkák, hogy Diogenes lámpájával kell őket keresni, s igy is alig találhatók. De tekintsük csak meg közelebbről, mi az, mit női emanczipácziónak nevezünk, mit értenek ez alatt a nők, mily előnyöket nyújt ez nekik és mily hátrányok háramolnak ez által reájok ? A nők egyenjogúsításának eszméjét magában ós tiszta értelmében nem lehet kifogásolni ha az meg marad azon határok közt, melyet maga a természet bölcs rendszere szabott; ha hölgyeink nem esnek egyik szélsőségből a másikba. Helyes azon már elfogadott eszme, hogy nyittassanak meg a hölgyek számára is oly keresetforrások, melyek eddig kiválóan csak a férfiak kezeiben voltak, hogy oly nők, kik bármely természeti vagy kedély-hiányok folytán a nők tulajdonképeni hivatásából úgyszólván kizárvák és a gondviselés által sem áldattak meg anyagi jóléttel : képesek, legyenek magokat tisztességes módon fentartani. Ez czélja az emanczipácziónak. Azonban a haladás mai korszakában hölgyeink bölcselkedése egészen máskép értelmezi, ezt. Szerintök nem a megélhetésre nyújtott lehetőség az mit elérni akarnak, hanem egészen fejére akarják állítani az évezredeken át uralgott viszonyokat, jogosítva akarnak lenni mindazon szórakozások élvezetére, melyeket eddig kizárólagosan csak is a férfiak űztek, s mint számtalan példa bizonyítja, a szivarozáson kívül már a sörözés és borozás sportját is igen szép (?) ere lménynyel űzik, sőt mi tőbb, előharczosaik (hogy ne mondjuk : előcsahosaik) már az erkölcsi szabadságot j is rebesgetik. E tekintetben még bátran mondhatjuk: — hála nemzetünk hátramaradottságának; mert ha megtekintjük például a svájczi egyetemeket hol a nők egyenlően nyerhetnek a férfiakkal kiképeztetést, a tudományok bármely fakultásában : bizony nem c.sak sajnálattal, hanem egyszersmind undorral is kell elfordulnunk azon lényektől, kiket a természet oly magasztos hivatásra, a világ boldogitására teremtett. De ne menjünk annyira. Maradjunk meg saját hazánk határai között és vegyük bírálat alá az itt dívó egyenjogusitás eredményét. Ha egy nő magát a tanitói pályára szánta és magának az ezen pályán szükséges képzettséget meg is szerezte, okvetlenül szükséges, — hogy női hivatásáról örökre lemondjon. Férj. hez nem mehet olyformán, hogy állásában is megmaradjon, mert a házas élet eshetőségei először elvonják őt foglalkozásától, de különben is igen korán adna fogalmat a tanitására bízott zsenge gyermekeknek olyasmiről, mit nekik tudni még korukban épenséggel nem szükséges. Ha pedig férjhez megy a kész tanítónő, A Mimmi KÖZLÖNY" TARGZÁJÁ. Olvasó és erelslyetolü. Méry után : Bárdíi Sándor. (Foly .) ő Velenczének az volt, mi egykor Hellasnak Alczibiades; a szerelmi játékokban ínég sokkal félelmesebb és borzaaztobb, mint a sakkjátékban. Egy általa űzőbe vett nő : elveszett nő volt, lehetetlen lóvén ellentállani az ő csábításainak. Az atyák, a férjek, a jegyesek rettegtek ezen embertől Ha csolnakában valamely erkély alatt elment, Torquato Erminia dalait énekelve, melyeket rendesen mandolinájának hangjaival kísért — a berezeg áldozatainak száma bizonyára egy gyei szaporodott. Mint egy győztes hadvezér járt a berezeg a mise végén valamely templom előtt, s várta Velencze szép lányait kik áhítatosan jöttek ki a szentegyházból. A csábítás már a templom lépcsőzetén kezdődött. Ha valamely leány ekkor fölvető szemeit, maga előtt látta a gazdag olasz öltözetében büszke öntudattal járó brr czeget, kinek minden mozdulatában a kecs büszkeséggel párosult : a szem, mely őt egyszer meglátta, az egész életen át látni vágyta őt, ki oly szép, oly igéző volt. Augusztus hó 15-én a szép és ifjú Minente Fiorina a Szt.-Márkus templomban vett részt az isteni tiszteleten. Az egyházi ünnepély magasztos volt; busz tengerész, még pedig a tengernagy hajójáról valók^ hordozák körül a téren a szent szűz szobrát; a nép a márvány - kövezetre liliomokat, rózsákat, jázminokat hintett, az árboozok tetején zászlók lobogtak és az „a ve Maria s tel la," melyet a fiatal leányok énekeltek. szent érzetet keltett a leány kebelében A berezeg ezen ünnepélyt szerelmi kalandjaira igen alkalmasnak vélte; Minente Fiorinát pillantá meg s e gyönyörű leányt szemlélte ki áldozatul. Fiorina nemes család ivadéka volt. Atyjának palotája nem messze feküdt a Rialtó - hídtól. Két fegyveres apród követte Fiorinát a csolnakig, hol a fiatal leány gyorsan helyet foglalt. Veniori berezeg ragyogó öltözetében a parton járkált oly büszkén, mint ütközet előtt a győzelméről biztos rezér Fiorina megpillantá őt ós tüstént lesüté szemeit, de nagyon későn tevé ezt, mert a herezog képe már mélyen szivébe vésődött. Ezen perez óta a szegény Fiorina elveszte nyugalmát; hiába igyekezett a herczeg képét lelkéből eltávolítani, hiába kereste föl rokonai zajos társaságát, hol az örömök hosszú sora várt roá, minden hasztalan volt. A szegény leány min dig maga előtt látta őt, látta axokat a mély ragyogó fekete szemeket, azokat a mosolygó ajkakat, azt a kedves karcsú alakot, gazdag bársony öltözetével, moly egy Verone Paál vagy Noce Cona mintájául szolgálhatott volna. Szokásához híven, Venierí minden este csolnakában Erininia gyönyörű dalait énekelve haladt el Fiorina erkélye alat s hangja oly csábító, oly bűbájos volt, mintha sziréntől rabolta volna. Ekkor Fiorina elég gondtalanul kilépett az erkélyre s virágait öntözé; ez elég ártatlan ürügy volt, mely végre gyakorisága miatt már nem többé ürügy, hanem vallomássá vált. Egy estve nagy társaság gyűlt össze Minentéékuél. Fiorina két éltesebb nővel társalgott. Ezek végre Venierí herczegre vitték át a beszéd fonalát, mi természetesen Fiorinát érdekelte: de a miket hallott, azok megrémítették a szép leányt. E két nő a legborzasztóbb oldaláról világitá meg s tárá fel a herczeg jellemét, elmesélte hihetlen kalandjait, a legnevezetesebb s ismertebb áldozatok neveit is felhozta, végre azt is emlitó, hogy Da Ponté dogé az ifjú herczeget a velenczei szép nem e valódi ostorát, száműzni szándékszik, s ezt csak azért halasztá el mindeddig, mert Velencze a Venierí családot is dogéi közé számitá. Fiorina magát elveszettnek hitte, mert ő a leg mélyebb, a legforróbb szerelemmel szerette a herczeget s tudta, hogy ő is oly gyönge leend, mint azon velenczei nők, kiknek nevét nem rég említeni hallá. Nem feledheté el azon szent ünnepélyt, melyen a herczeget először megpillantá, eltörőihetlen hetükkel vésődött szivébe augusztus 15-ke. „Mily szép, mily szent nap; sóhajtott fel a szép leány — lehetetlen, hogy egy vétek, egy bün ily szép napon vegye eredetét 1" s könnyes szemekkel szemlélte az azon napon a szent szűz oltára előtt szentelt olvasót. Ezen olvasó látása egy gondolatot támasztott benne, mely visszahozta bátorságát és visszaadá az elvesztett reményt. Fegyveres apródait előhívta, csolnakát előrendelte s a Szt.-Márkus templomba sietettt s ott a szent szűz oltára előtt térdre borulva imádkozta végig olvasóját. Ezt elvégezvén vidámabban tért vissza atyja palotájába s feltette magában mindennap meglátogatni a templomot. (Folyt köv )