Békésmegyei közlöny, 1878 (5. évfolyam) január-december • 1-104. szám
1878-12-15 / 100. szám
V. évfolyam. 1878. 100. száin. B.-Csaba, deczember 15-én. Politikai, társadalmi, közgazdászati és vegyes tartalmi! lap. Megjelenik hetenként kétszer : vasárnap és csütörtökön. Előfizetési dij: helyben házhoz hordva vagy postán bérmentve küldve: egy évre 6 frt; félévre 3 frt; évnegyedre 1 frt 50 kr. Kéziratok nem adatnak vissza. Szerkesztőség és kiadó-hivatal: Főtér, Schwarcz-féle ház, a jostával szemben. Egyes szám ára 10 kr. kapható Biener B. urnái B.-Csabán. Hirdetések jutányos áron vétetnek fel. „Nyílttériben egy sor közlési dija 25 kr. Előfizethetni helyben a kiadó-hivatalba.-!, Biener B urnál és a nyomdában, vidéken mindeii postahivatalnál 6 kros postautalványnyal. Az iskolai takarékpénztárak Magyarországban. Irta Weisz Bernát Ferencz. III. Térjünk most át az annyira félt és gyűlölt „zsugoriságra." De hál nincsenek-e ilyenek mostanában az iskolai takarékpénztárak nélkül is elegen? Vizsgáljuk csak a jótékonysági gyűjtőiveket, s azt fogjuk találni, hogy sokan, nagyon sokan vagy teljesen hiányzanak onnét, vagy oly parányi összegekkel szerepelnek, melyek semmi arányban sem állanak vagyoni viszonyaikkal. Az ilyenek hiven őrzik pénzes ládáikat, ezreket ezrekre halmoznak, de a jótékonyság érzetét nem ismerik. Es ez embereket nem az iskolai takarékpénztárak tették ám ily megvetendő zsugorikká ! De mindenekelőtt is az csak a tanitón áll, hogy tanítványainak a középutat megmutassa. Hiszen mi a gyermekeket templomba járásra is szoktatjuk, midőn hitoktatásban részesítjük, de azért még nem akarjuk őket fanatikusukká tenni, — ép ugy, mint nem jut eszünkbe életfelada tukká a gimnasztikát tenni azért, mert őket tornászni is taníttatjuk. A gyermekeknek józan takarékosságra kell szokniok, — arra, hogy pénzüket ne hitvány nyalakodásra pazarolják, bánóin hasznos czélra takarítsák meg. E" részben már dicséretreméltó tapasztalatokat szerezhettünk azon néhány iskolánkban is, a hol az iskolás gyermekek megtakarított pénzükön ruhát, czipőt, könyveket vettek szegényebb társaik számára, s azokat más módon is segélyezték. Kereskedelmi akadémiánk tanulói, hogy tőlünk is példát idézzek, — megtakarított filléreiken már egy koszorút tehettek oly korán elhalt Deákunk koporsójára ! Ezek és még egyebet következményei az iskolai takarékpénztárak áldásos intézményének ! De ha egyszer a gyermek pénze nyalánkságokra vagy egyéb haszontalanságokra ment fel — nemesebb és . magasabb czélokra nem juthat ! És mégis, nem egy oUalról még mindig felhozzák az ez intézmény iosz következményei iránt táplált aggályokat. De kérdem : mely intézmény, melyik elem nem válhat ártalmassá, ha fonákul kezelik ? A lég, a tüz, a víz áldásos elemei nem tehetnek-e tönkre is bennünket ? Mennyi veszélyt okozott már a hajózás, a vasút? S mégis : visszariaduuk-e tőlük ? A halhatatlan Széchenyi szerint : „Félni jó, mert bizonyos, hogy a ki soha lóra nem fll, biztosítva van a leeséstől, de az aztán a haladásban Í3 hátramarad" ' Vannak többen, akik nem tagadják az iskolai takarékpénztárak hasznát, de azt akarnák, hogy a gyermek csak akkor kezdjen megtakarítani, ha ezt már saját keze után teheti ; csak munkája szerzeményét, szorgalma diját takarítsa meg. Hát kevesebbet nyonf*vaoy kevesebbet ér az ajándékba kapott krajezár, mint az, a melyet munka áltál szereztünk ? Mindkét féléből csak' egyformán 100 tesz egy forintot. Azért mi azt mondjuk : igenis, takarítsa meg a gyermek ezt is, de takarítsa meg egyszersmind az ajándékul nyert filléreket is. (Gand-(Belgium)-ban 8130 kisdedóvó-intézeti kis gyerekből 1250 takarított 10,005 frankot ; 9729 elemi iskolai gyerek közt pedig 7009 takarított 87,464 frankot.) Vegyük csak szemügyre a mindennap életet közelebbről. A gyermek hatodik évében kezd iskolába járni. Esetleg kezébe kap néhány krajczárt, — akár mint buzdítást arra, hogy jól tanuljon, akár mint jutalmat, hogy jól tanult. (Utóbbi esetben tékát már e néhány kraiczárt szellemi muiIKassága^j kereste) A ' szokás szerint a gyermK. „ , rendes kát, vagy másnemű nyaláL^ er t, c^orUgyanigy történik ez holnap'/ i vasarol > — mindaddig, mig — az emiitett kifogón is. szeiint, — a gyermek maga fog mulfljólete valamit kereshetni, a mi azonban legalább'"*!, tán csak 4—6 év múlva következhetik be. De addig a gyermekeknek már szokásává rögzött a pénzt egyre csak csemegére, hiábavaló, pillanatnyi élvezetekre, nyalánkságokra pazarolni, azt semmire sem, vagy olyasnak tartani, a mi csak kidobni való, hogy még nyoma se maradjon. Hogyan szoktassuk le már most mi e gyermeket egyszerre arról, a mit ő 4--6 év alatt gyakorolt, a mi neki már mintegy második természetévé vált, hogyan tegyük öt egyszerre takarékossá? Az ily gyermekek valóban sajnálandók, de a tanítóknak is nehéz feladat jutna! Högy e rendszertől mily eredményt várhatni, azt mi, — fájdalom ! saját romlásunkon láthatjuk. A szokás hatalmáról legközelebb Lederer Ábrahám tanitóképezdei igazgató egy kimerítő tanulmányt irt. Ki e müvet olvassa, lehetetlen, hogy, föltéve hogy még mindaddig tisztában nem volt felőle, — azon meggyőződésre ne jusson, miszerint a gyermekekre nézve nincs üdvösebb, mint őket már legzsengébb koruktól fogva jóra szoktatni, és semmi sem oly káros, mint könynyelmü és ártalmas szokásokra engedni. Egy ily gyermek felnőve, folytonos pazarlása folytán fokról-fokra sülyed szükségbe, nélkülözésbe és feneketlen nyomorúságba. Megszokva az ajándékba kapott pénzt nem becsülni, a gazdag örökség is könnyelműen lesz eltékozolva, elpazarolva, miről sajnosan sok példával szolgálhatnánk. — „Az a rosz tett átka, hogy folyton Á „Békesmegyei Közlöny" tímíja. Az elbukottak. — Elbeszélés. — 11 t a : Kabdebó Ferencz. I. Falun. Oh, az nagyon szép menyegző volt, ott volt a szomszéd mezőváros szine, java. A fogatok bosszú sora, telve szebbnél szebb, fényesebbnél fényesebb nőkkel, — a menyasszony gyönyörű ruhája, — a vőlegény elegáns frakkja, fénymázos ezipői, s az a hanyag elegántiával oda bigyesztett villogó czvikker az órán . . . mind, mind igen megfigyelendő dolgok voltak. Aztán az a pazar ebéd, mely délután három órától, este hétig tartott; az a jókedv, vigság, táncz, mely azt követte — valóban ritkította párját. Azok a szép nők mind oly vígak voltak, oly kedélyesen mulattak, tánczoltuk, hogy öröm volt végig nézni őket. Fjfél után a csárdást ötször újrázták meg, s Bársony Pali, ki ép"n a szép kis Tatár Mariskával tánczolt: még hatodszor is oda toppantott a czigánynak. — Hejh ! Laczi ! hogy is volt az a nóta ?! Mikor aztán Laczi újból rákezdte, hát derékon kapta azt a szép, kis, karcsú alakot, s le nem tette volna egy félvilágért, mig a primás czigány minden húrját le nem szaggatta a hegedűről. Ekkor már csakugyan nem lehetett többé ismételni azt a dühös csárdást. A melléktermekben pedig kártyáztak, iddogállak az öregebbek, mig az idősebb asszonyok, s be nem vallott korú leányok a kerti lugasba menekültek. Bizonyosan sok mondani valójuk volt egymásnak. A vigság általános volt. Jó kedv mindenütt, tánczban ugy mint mellék termekben. A vőlegény arcza sugárzott örömtől s boldogságtól ; násznagyával az öreg Csatár Jánossal sétált fel- és alá a teremben, miközben dühösen esküdözött, hogy mily boldoggá teszi ő azt a szép kis menyecskét. Az pedig ráhagyta, hogy esküdözzék: — Ugy ir tudom, hogy boldogtalan lesz szegény . . . gondolta magában s elvált valami sürgető ürügy alatt. Voltaképpen pedig azért ment el, mert terhére volt látni azt a halvány menyasszonyt, ki oly busán, csüggedten tekingetett jobbra, balra maga körül. Hisz olyan nagyon boldogtalan is volt szegényke. Nem volt senkije e vigadó tömeg között, ki részvéttel lett volna iránta. Hjah, menyegzőn vigadni szoktak az emberek, nem szomorkodni. Na hiszen vigadtak is mind, apraja nagyja. Csak a menyasszony volt nagyon halvány, nagyon hallgatag. — Le-lecsukódtak a szemei, keze aláhanyatlott; ugy jött ment, mint a kit halálra szántak. Majd leült, hosszasan elgondolkozott; azután egy hosszú fájdalmas sóhajtás szállt fel kebeléből, kilopózkodott szeme bársonyos pillájára egy ragyogó kis könycsepp, mely ugy illett oda, mint tavaszi ibolyára a hajnal fénylő harmatja. Lassan, ovatosan, ne hogy meglássák, felemelte kis kezét, letörölte onnan. Pedig ugy illett szemére a bánat, a kétségbeesés fájó könnye. Azalatt a czigány kitoldozta szakadt húrjait, rázendítette a legdivatosabb uj keringőt. Tánczoltak tehát újra fáradhatatlanul. A halvány menyasszony pedig nézte, nézte azt a tánezot, 8 ugy elgondolkozott a saját maga életén. 0 tánczolt egy kor vigan, boldogan, mint épen ezek; de az nagyon régen volt ; ezelőtt hat hónappal, a pesti báloken. S oh, akkor ő is olyan nagyon boldog volt. Annál boldogtalanabb most. Nem tánezol, s ha kérdik, hát a fejét fajtatja.. Pedig hát nem fáj neki a feje egy parányit se. — Attól ugyan tánczolhatna akár kivilágos viradtig. — Egyébként is nagyon jól érezhetné magát; mert hisjj. egészen ép, egésséges.