Békésmegyei közlöny, 1878 (5. évfolyam) január-december • 1-104. szám

1878-06-16 / 48. szám

V. évfolyam. 1878. 49. szám. P>.-Csaba, junius 16-án. BEKESMEGYEI KÖZLÖNY Politikai, társadalmi, közgazdászati és vegyes tartalmú lap. Megjelenik, hetenként kétszer*: vasárnap és ostltörtökön. Előfizetési dij: helyben házhoz hordva vagy postán bérmentve küldve: egy évre 6 frt; félévre 3 frt; évnegyedre 1 frt 50 kr. Kéziratok nem adatnak vissza. Szerkesztőség és kiadó-hivatal: Vasut-utcza, közbirtokossági épület. Egyes szám ára 10 kr. kapható Biener B. urnái B.-Csabán. Hirdetések jutányos áron vétetnek fel. „Nyilttér"-ben egy sor közlési dija 25 kr. Előfizethetni helyben a kiadó-hivatalban, Biener B. urnái és a nyomdában, vidéken mindeii postahivatalnál 5 kros postautalványnyal. Gyár és kézi-ipar. Ennek a mi genie-korunknak is megvan a maga hibája: mindenki geűie akar lenni. Nem csoda. A levegőben van a nagyság masmája, vagy hogy is mondjuk, mindenki teli tüdőre szedi, lerakodmányai átmenDek a vérbe, és akarunk, nem akarunk — nagyokká leszünk. Es jönnek a radikalis gondolatok. Semmi sem jő ugy amint van. És neki megyünk az ihlet hevültségével a fenálló roszaknak, és midőn megingattuk és kiforgattuk azokat, épitünk helyökbe Babylont: romjaiban, mennyire fogja majd bámulni nagyságunkat a későbbi, eltörpült nemzedék — mert hát mi nagyok vagyunk. De hát minden nagyságnak meg van a maga átka. Mi is mindig fölebb látunk egy araszszal a valódi helyzetnél, és midőn épitünk, közönségesen a levegőbe rakjuk az alapot, igaz, csak egy araszszal kezdjük a föld felett, de hát sietünk az éghez. Nemcsak a börzének van szédelgése. A mi korunk vívmánya az, hogy e betegség a szellemiség terére is átcsapott. Mindkettőt hasonló viszonyok szülték. Amott a könnyű gazdagodás csalóka reménye, itt az általános fölvilágosodottság frázisának oly hosszú póznára eresztése, hogy magát az igét is testnek hiszi mindenki, pedig ebben az igében is van egy kis mese a valóság rovására. De hát ez a szellemiség szédelgése époly kevéssé kerülhető el, mint a tengeri betegség, ha tengerre szálltunk. Már pedig bizony tengerre kell szállnunk, az élet tengerére. Es pedig minél később, annál rosszabb. — A ki későn kel, nem lesz készen munkájával — azt tartja a közmondás. Es mi későn keltűnk. Nem csoda, ópiummal altattak bennünket. De mindegy, későn keltünk — ez belőle az első tanulság, ami pedig épen nem nyújt vigasztalást. Mikor munkához fogtunk, mások már előre haladtak. Nekünk fejünkre nőtt az idő vívmányaival, és most ugyancsak kapkolódtunk, mint kit tűzvész riaszt fel álmából. Igaz, az ilyennel szokott megtörténni, hogy egy pár rosz czipőt kétségbeesetten szorongat — megmentendő, mig legértékesebb holmiját, kincseit feledi. — Ily formán kapkolódunk mi is azzal a különbséggel, hogy mindent megérintettünk, fól is löktünk egyet-mást a nagy sietségben, de azért mégis csak puszta kézzel távoztunk, vagy egy rosz czipővel. Vagy oly tárgyakba csimpeszkedtünli, melyeket megmozdítani csak annyiban volt erőnk, hogy legfeljebb magunkra borítsuk, és ha agyon nem ütött is, mindenesetre elvesztegettük hasztalan erőlködésünkben azon időt, mely alatt hasznos jószágokat menthettünk volna meg. De sok indok birt bennünket erre a későn ébredésen kivül. A szép, jó, nemes és hasznos iránti fogékonyságunk, hátramaradottságunk érzete, no még egy kisu nyegleség, hogy a nagy eszmék méltó harczosaiul látassunk. A helyett, hogy a létező viszonyok tanulmányozása és átértése után annak előnyeit fölismerni és hasznosítani törekedtünk volna, rámondtuk az anathemát, mert hát például a mintaképül felvett nyugoti kultur-államokban ezek nem voltak meg, tehát a megélhetésre, a kultur fejlődésre alkalmatlanok és egyedül az hasznos és üdvösséges, a mi amott ilyennek bizonyult be. Természetes Mert például már csak jobban érti Anglia a megélhetés mottoját, tehát azon vi szony, melyben az van, mindenestre alkalmasabb a czélra mint a miénk. Pedig hát van egy kis hibája a kalkulusnak. A viszonyokhoz alakult a nemzeti élet és a birt viszonyokat aknázza ki leleményesen. A szédelgés egyik nyilvánulása volt a gyáripar utáni rajongás. Ebben kezdtük fölfedezni megváltásunk egyetlen ós biztos eszközét. De hát hogy ne! Angliát is gyáripara tette nagygyá — egyebek mellett, tehát ha élni akarunk, létesítsünk hatalmas gyáripart. De hat nem is volna rosz az a „hatalmas" gyáripar, de ez nem ugy terem, mint a subagallér, biz ahhoz némi kellékek is szükségesek, mint például borzalmas tőke, olcsó munka, olcsó közlekedési eszközök, meg egy kis világkereskedelem. Ezen apróságok egyikével sem birunk, pedig annál szükségesebb volna ezek mindegyike, miután már óriási konkurrenczia várna bennünket a piaczon, mert bizony egy kicsit késő is ébredtünk. Mig azonban e nagy gondolattal tépelődünk, azt vesszük észre, hogy kis iparosaink egymás után beadják a kulcsot, eladják szerszámaikat — már t. i. a melyik dobszóra nem került, és elmennek kapálni, targonczát húzni, szóval uj „fakra" adják magukat, olyanra, a mi rájuk nézve annyiban különbözik a koldulástól, hogy hiányzik a szabadalom jelvénye: a tarisznya és a bot, no de legtöbbször épp ugy hiányzik a mindennapi kenyér is. Nagy sietségünkben tehát megmozdithatlan bútorba kapaszkodunk, és igy mentség még a czipő is. Még a kézipart sem vagyunk képesek föntartani, pedig viszonyaink közt erre volnánk utalva szükségleteink kielégítésénél, hátha még a gyáriparra vonatkozó visiók teljesedésbe mennének! Hisz a gyáripar első sorban nem egyéb, mint harcz a kézműipar ellen, és pedig az utóbbira nézve oly biztos veszteséggel, oly bizonyos megsemmisüléssel végződik, hogy előre elbúcsúztatA 11 íi Mirza Saffiból. i. A bérez ölén eredt patak Vígan szökel tova, Mig azt, amely alant fakad Befojtja gaz s moha .... Amannak tiszta tükrivel A nap kaczérkodott: Emerre senki sem figyel — S mocsárba fult legott. Es bárha egy az ős elem Mely itt s amott omol: Mily más, mit a szabad teremt S mit a szegény fogoly! II. Mint a fiilmilék a rózsa nedvit isszák, — Bölcsek ók és tudjak: vajmi jó ez — Lgy üritse ki a habzó kelyhet is szánk. Bölcs ki bort iszik — tudva milyen jó ez! Mint a tengerárt, kiugró parti sziklák: — Mik után irányt nem egy hajó vesz — Törje meg a serleg torló árjait szánk. Bölcs ki bort iszik — tudva milyen jó ez! S mint szellemkirályt, kinyilt ijesztő kripták : — Bárha esak mese és nem való ez — Ugy fogadja be a pezsgő habjait szánk. Bölcs ki bort iszik — tudva milyen jó ez ! III. Mullah! — tiszta a bor S bün volna azt gyalázni, Különben én csak bort iszom, Gyalázza bár akárki! Hogy a mecsethez eljövök, — Nem önkényt tettem ón ezt: — A részeg ember botlik és Gyakorta utat téveszt. Bánfalvy Lajos. Utóhang a csabai három nap történetéhez. Nagyszabású vezórczikkirók, budapesti és vidéki világlapok „eredeti tudósítói," lantos költészek, az irodalmár névre igényt tartó minden rendű és rangú individuumok, meg Fausztin (!) barátunk (külön genre képviselője az irodalomban) a maguk módja s megbízóik utasítása szerint mindent meg- és összeírtak már a b.-csabai kiállításról, illetőleg a három napról, ami csak érdekelhette olvasóikat. Nem vagyok azonban annyira blazírt, s a szerénységet nem árulom oly nagyban mégsem, hogy a b.-csabai napok dicssugarainak teli kévéjéből, ne akarnék egy szálat kihúzni magamnak is azon a réven, hogy a lefolyt események megörökítéséhez egy tárczaczikkel járulok. Gyorskezü kollegáim minden szónoklatot „elkértek," minden nevet eompactban nyomattak le, minden lap garmond s cziczeró-hasábját teleírták, minden alkalmas eszmét kizsákmányoltak: Plútónak egy hitvány frázisa se maradt. A kényszerhelyzet s a kiolthatlan dicsvágy arra terel most, hogy a szónokok ós egyéb nagy férfiak helyett, fogom magam s a konyhák királynőivel, kellnerek s wájnpurschokkal kötök irigyet, midőn a lezajlott események után fáradtan s álmosan felkelt nap reggelén, a már néptelen vendéglő udvarán, egy akácz alatt fogyasztom reggelimet s bizalmas közlemények alapján czikket iiok s érdemeket szerzek magamnak, legalább a vendéglősök elől Hiába: tarde venientibus ossa. De az érdem s a dicsőség mindig relatív, néha bankó, néha arany. Talán jó volna, ha az aranyat választanám s hallgatnék? De már belefogtam. Budapesti kollégáim minisztereket interviewolnak, államférfiak gondolatait lesik el s hírneves művésznők szobalányaival állnak összeköttetésben. Én nem nevezhetem magam ily szerencsésnek ugyan, de én is felül kezdem s első hiteles forrásból meritek, midőn a „fopínczér" s a konyha chéfje, a bájos ,,szakácsné" ajkairól tudom meg amit akarok. A bizalmas közeledés egyfelől uj anyagot nyújt tárczaczikkemhez, másfelől a hivatását érző birlapiió természetéből folyó nyájas modor, annak idejére, midőn a szokott kompániával asztalhoz ülök: jogot