Békésmegyei közlöny, 1877 (4. évfolyam) január-december • 1-104. szám

1877-03-15 / 21. szám

ÍV. évfolyam. 1877. 21. mm. B.-Csaba, márczius 15-én. BÉKÉSMEGYEI KÖZLÖNY. Politikai, társadalmi, közgazdászati és vegyes tartalmú lap. Nyugat felől szállt s a merre szárnysuhogása elhatott, mint varázsütésre csend lett; a népek felé fordultanak és egy szóval kiáltának : „A ki után sóvárgott lelkünk, a kiben vetett reményünk terhünket megkönnyité, ő az, ó az: a szabadság istenasszonya I" így mi is. És lett világosság, mert lett szabadság. Ki ne emlékeznék még e napra, s ha maga meg nem láthatta ki az, kinek e napról ne beszéltek volna százszor ? Márczius 15-ke volt e nap, melynek huszonkilenczedik évfordulóját ma éljük. Tengernyi zászlók fennen hirdetek, a mitől minden élő magyar sziv boldogságban repesett: hogy kéznek, észnek megnyilt a pálya, hogy nincs közbenső sorompó többé magyar s magyar között, hogy egygyéforrt a nemzet szolgálni a hazát, megvédni ha kell. A költök rendre megénekelnek egy napot, a tavasznak első verőfényes napját, az ifjú életben egy perczet, azt, mely a sziv boldog sejtelmét egy tekintetben, egy szóban megvalósítja. De mi e nap, e perez ama glóriához képest, melynek sugarai milliók keblébe hatottak villanyszerün, egy nemzet szivét a hazaszeretet szent érzetétől megrezegtették s örömittas boldogsággal töltötték el! Igen, e nap a közös boldogság dicső napja volt, oly boldogságé, melytől az aggastyán megifjodva mánkóját tova veté, örömittasan omoltak egyes karjába ellenfelek, emberek, kik egymást soha nem látták, szegény és gazdag, főúr és iparos; e napon nem volt éhező, nem koldus, mert az örömből kijutott kinek-kinek: gazdagon. S hogy semmi ne hiányozzék, akkora gyerekek, hogy alig látszottak a föld íölött, kardot kötöttek nagy begyesen, hogy nem kell a boldogságot félteni a jövőtől se, mert akkor majd ott lesznek ók. Csakhamar vészes fellegek tornyosultak az égen, villám villámot ért, a szabadság napja véresen áldozott le s búcsúzó sugarai a honfi szemében rezgő könyüben törtek meg. De hősök halantékait aranyozák be e sugarak, az alkony fuvalma hősök sirjain suhogott el. A szabadság fehér lilioma vércseptől menten ritkán marad ; a szabadság dija nagy. A mi szabadságunknak is voltak irigyei, reánk törtek, mi védtük azt vérünk hullásával. Zordon éj következett, majd újfent hajnallott és a mit hősök a történet fényes lapjára kardjaikkal véstek, a nagy bölcs mindazt törvénynyé emelte: a nemzet sorsa a nemzet kezébe tétetett. És azóta tiz év telt el, miként.. ? • !' Berzsenyi mondá: „Romiasz magyar nép, romladozol hazám!" Vörösmarty mondá : A magyar „vérnek, pénznek rosz gazdája." Petőfi mondá : „Oh hazám, mikor fogsz ismét tenni egy sugárt, egy kis fényt megrozsdásodott nevedre ?" Súlyos vádak a nemzet költőinek ajakán. Ámde e vádak akkor emeltettek, midőn a magyar hazában a gazda nem a magyar volt. Csak tiz év óta lett önsorsának ura, marczius 15-ke és az 1848—49-ki szabadságharcz alapján. Miként használtuk fel ezen időt? Arczunk pirulásával felelünk e kérdésre: romlottunk s romiunk, pénznek, vérnek rosz gazdái voltunk s vagyunk maiglan. A drága örököt e rövid tiz év folytan se voltunk képesek megőrizni. Márczius 15-ke óta huszonkilencz év telt el. — Márczius 15-én nem volt öreg ember, ma nincs fiatal ember. Megvénültünk mindannyian. Mi lesz belőlünk mire, állami létünk ezredéves fordulóján, ha lehet még nagyobb számadást kell állanunk, miként fogunk akkor beszámolni ? A lejtőn, melyen alászálltunk, folytatjuk-e végzetes irányunkat, vagy okulva hibáinkon összeszedjük megmaradt, részben még meg sem kísérlett erőnket s visszaküzdjük az elvesztett tért . .. ? A küzdelem súlyos lesz, annál súlyosabb, mert mindenfelől a tulszárnyaltatás A „Békésaegyei Közlöny" lámája. A nők az ipari foglalkozásban. Gelléri Mór urnák B.-Csabán febr. 17-én tartott fololvasásából. (Folytatás.) Szabadságért esengtek, jogok után áhítoztak és a bilincseitől megszabadult tömeg az uralkodó holttestén ment keresztül, átgázolt a guilottin vérpatakján és eszeveszett őrjöngésben, vad mámorában megfeledkezett arról, hogy csakis a munka és képzettség nyújt boldogságot, jólétet. E tömegbe veszve a nőnem is hangos követeléssel lépett fel és őrjöngésével a nőemanczipáczió lehetőségét évszázadokig odázta el. Midőn XVI. Lajos az „Etatsg°nereaux"-tegybehívta, felkérte a választókerületeket panaszaik és kívánságaik előterjesztésére. Akkor a nők 1789-ben kénvényt intéztek a királyhoz (pétition des femmes du Tiers-Etat au Roi,) melyben azon kérelemmel álltak elö, hogy a férfiaknak semmi szin alatt se szabadjon oly iparágakat űzni, melyek a nők hatáskörébe tartoznak, mint pl. varrás, kötés, divatáruk stb. Kérték, hogy a király jósága engedje meg nekik azon tehetségeiket, melyekkel a természet részéről felruháztattak, érvényre emelni, bocsássa őket a hivatali állásokra, nem hogy a férfi tekintélyét uzurpálják, hanem hogy aaját tekintélyüket növeljék és mód adassék nekik, a szerencsétlenség őrvényéből kimenekülendő a megélhetésre. Ez volt a nők első fellépése, munkakörük biztosítása érdekében. A nemzetgyűlés azonban nem állhatott rá kérelmükre, privilégiumot egyes iparágakra (kizárólag nök kezébe való játszás tekintetében) nem adhatott, hanem kihirdette a munka, — a kereskedelmi és iparszabadságot é.§ ledöntött minden sorompót, mely eddig a nőt akadályozta a gazdasági mozgalmakban való részvételtől. Ezzel azonban a nők nem elégedtek meg. Kevés volt nekik a mumía szabadsága, nem volt türelmük és bátorságuk munka és képzettség által bevárni a jólétet és boldogságot. A forradalom zaja elkábitá őket és midőn a király kibocsátotta azon rendeletét. hogy a népképviselők választásánál kereskedelmet, ipart, vagy más foglalkozást önállóan üző nők csak meghatalmazott által vehetnek részt, panaszlevelet nyújtottak be, melyben azon követeléssel álltak elő, hogy nekik is személyesen lehessen érdekeik képviselésénél résztvenni, sőt érdékeik megóvására nőképviselőket a törvényhozásba küldeni. Azt mondták e kérő-levelükben, hogy „a férfi sohasem képviselheti a nőt, mivel a képviselőnél első sorban saját érdeke irányadó és minden képviselőnek ugy kell érezni, ugy kell alkotva lenni, mint azoknak, a kiket képvisel." Végül teljes egyenjogúsítást kértek a férfiakkal. E pontról így irtak: (Requéte des dames & l'assemblée uationale 1791) „Nyissátok fel az idő nagy könyvét és tekintsétek mily nagy dolgokat vittek véghez egyes nők, kik nemzetük büszkeségét képezték és Ítéljetek: nem volnánk-e képesek mi is hasonló tettekre, ha vak feltevéstek, férfiúi — arisztokrácziátok nem vernék bilincsekbe bátorságunkat, bölcsességünket és képességeinket. Kérjük a férfiak összes kiváltságainak megsemmisítését és agyanazon szabadalmakat, előjogokat egyenlően a nőkre is átruházni. Kérjük a nőnem és férfinem közötti különbséget még a nyelvtanból is kiirtani, kérünk egyenjogositást a törvényszék elölt, egyenlő választási és választhatási jogokat a törvényhozásba és más képviselő-testületekbe ; kérünk bebocsáttatást a polgári hivatalokba és katonai szolgálatokba." (Folyt, köv.)