Békésmegyei közlöny, 1877 (4. évfolyam) január-december • 1-104. szám

1877-01-14 / 4. szám

IV. évfolyam. 1877. 3. szám. B,-Csaba, januárlió 14-én. EKESMECYEI KÖZLÖNY, Politikai, társadalmi, közgazdászati és vegyes tartalmú lap. Megjelenik hetenként kétszer : vasárnap és csütörtökön. Előfizetési (lij a „Szépirodalmi Lapok"-kal együtt : egy évre 8 frt; félévre 4 frt; évnegyedre 2 frt. A „Szépirodalmi Lapok"-ra külön is előfizethetni, egész évre 2 frt, félévre 1 írtjával. Szerkesztőség: Gyulai-ut, R-eök-ház. Kiadó-hivatal: Vasut-utcza, közbirtokossági épület. Egyes szám ára 10 kr. kapható Biener B. urnái B.-Csabán. Hirdetések jutányos áron vétetnek fel. Előfizethetni helyben a kiadó-hivatalban, Biener B. urnái és a nyomdában, vidéken minden postahivatalnál 5 kro» postautalványnyal. Visszapillantás. I. A sivár jelenből örömmel tekintünk vissza a múltba, hogy erőt merítsünk a jelen küzdelmeihez; vigaszt, hogy luszen láttunk mi már más szeleket is s végtére ha nem egyébért, azért, mert ha utunk időnként eltorlaszolva látszik lenni, ösztönszerűen tért kívánunk, melyet ez esetben egyedül a múltban találhatunk fel. S mi ezúttal lőleg ez utóbbi októl indíttatva tekintünk a múltba vissza, hogy kissé lélekzetet vegyünk, mivelhogy a levegő, a melyben lélekzünk, most oly fojtó, oly tikkasztó! Nem vezetjük tisztelt olvasóinkat meszszire, nem odáig, a hol ébredésünk hajnala hasad, melyben nagy Széohenyink alakja először tűnik fel, nem odáig se, midőn az átalakulás első komoly harczai vívattak: a harininczas évekbe, mely harcznak egy Kossuth, egy Wesselényi s több nemes ifjú estek áldozatul. Csupán a negyvenes évekig pillantunk vissza, és sorban máig ama változatos múlton, melyet azóta rövid pár évtized folytán átéltünk. Negyvenes évek! felejthetlen időszak, melyben a nemzet még nem ismert ellenséget csak egyet, az osztrák abszolutiszmust, nem ismert más veszedelmet, mint a melylyel ez fenyegette s nem más czélt, minthogy ezen hagyományos ellenséget lefegyverezze, midőn e küzdelmet ifjúi lelkesedéssel, rózsás illúziók közt zajos vigalommal tüntetve vitta, midőn szóval e czél elérésére összpontosult a nemzet összes törekvése, nem is sejtvén az azontúl hullámzó tengert, melytől most hányatik. Szép idő volt az, valóban szép Kossuthnak e korszaka, nagyszerű izgalmaival, mely vésztlátó Széchenyink jóslata szerint a 48. év eseményeiben kulminált, midőn a nem várt, a nem remélt gyökeres vívmányoknak karddal kellett védelmére kelni. Dicsőséges napok, melyeknek emléke, míg a magyar magyar lesz, ereiben a vért gyors lüktetésre készti s melyekhez jó és rosz napokban visszaszáll a gondolat, hogy felüdöljön, s a sziv, hogy uj reményt merítsen. De a mily ragyogó volt a fény, oly sötétség követte azt. S mégis, nem-e emlékszünk szívesen vissza arra is, a mint a sötétség e napjai teltek, mily összetartók voltunk, mily jól időztünk baráti körökben fris emlékkel, táplálkozva vadhirekkel s azon reüdithetlen hittel, hogy minden jobbra forduland. S mily buzgalommal, mondhatni hazafias lelkesültséggel tértünk mint megannyi Oincinatusok az eke szarvához, mint egyetlen eszközhez, melyet nyilt homlokkal megragadhattunk, hogy műveljük a hazai földet, melylyel addiglan oly keveset gondoltunk s hagytuk munkálni jobbágyi kéztől, melynek az nem volt sajátja. Valóban magasztos volt látni, a nemzet java mintegy varázsütésre munkára miként sorakozott, miként támadtak egymásután zöldelő tanyák, mosolygó farmok, majorok, miként élénkültek a puszták munkás néptől, mint tökélyesbültek napról-napra és szaporodtak gazdasági eszközeink. Ki ne emlékeznék vissza az 1857. gazdasági eszközök s gépek kiállítására Pesten, mely mondhatni a nemzetnek 48 óta első találkozása volt. Mennyi okulás, másfelül mennyi illúzió, mennyi egyoldalúság, igaz, de nem volt s talán nem lesz többé találkozás oly boldog, oly lelkesítő, mint az volt. (Hogy a buza csakhamar 3.50—4 frtig le fog esni, azt nem is sejtettük). S ki ne emlékeznék az 1859. évre, a Kazinczy ünnepre, e nagyszerű tüntetésre nemzetiségünk mellett a germanizáczió ellenében, midőn nem volt város, falu, tanya csaknem, hol és melyben a hazafiság szent lángja magasan nem lobogott volna. Következett csakhamar a vallási pátens, Thun müve, melylyel szemben a protestáns autonómiának kelle védelmére kelnünk, midőn kath. papjaink is, hogysem a némettel tartsanak, inkább eretnekek pártjára keltenek. Előzőleg folyt a háború Olaszországban, midőn noha fiaink is ott harczoltak, mégis oly visszás volt az állapot, az ellenség pártján állottunk. És beütött az alkotmány, x kibeszélhet és szabadsága katonai exekuczióval vegyest; a korszakot alkotó 1861. ország* gyűlés felirati vitáival, Deák Ferencz felirati nagy müvével. S ezzel a typikus magyar élet véget ért, véget ért az az erkölcsi példátlan fegyelem, melynek annyi odaadással — mert kedvünk szerint — magunkat alávetettük, s jött a provizorium, kezdődtek a gazdasági csapások. Jött ugyan a kiegyezés is, de Austriával, értve politikáját, mi egyezkedni — nem, hanem ellenében vivni, általa legyőzetni, olykor őt legyőzni, eziránt birtunk nemzeties érzékkel. Egyezkedni hidegen, tüni 01 íí I í »

1 ma. A névjegyekről. (Vége.) Hely lesz elég akár egész regényt lepingálni a vizitkártyára, ha dimenziója aránylag halad, most legeslegújabb franczia divat lévén, hogy roppant nagy uévjegyeket használnak, melyeket mint egy nagy quart-alaku könyvet, a hona alatt hordhatná az ember. Aztán nem irják oda például, hogy N. N. ügyvéd, hanem az illető foglalkozás jelképét használják. A festő egy ecsetet, az ügyvéd egy barette-et, az orvos egy kis kigyós botot, a lelkész egy feszületet, a varróné egy — Wheler és Wilson varrógépet, a hentes egy kis malaczot festet oda neve alá. Ha nem hiszed, nyájas olvasó, menj Párizsba és győződjél meg róla — sőt meglátod, hogy ennél is furcsábbakat fogsz tapasztalni ott a vizitkártyák dolgában. Szó a mi szó: a névjegyek nagy szerepet játszanak, — különösen az úgynevezett „előkelő körök" társadalmi életében és habár nem kételkedünk, hogy a t. olvasó azok mimódoni czélszerü használatának minden csinját-binját öntapasztalásából ismeri : nem vélünk roszat tenni, midőn megbeszélt tárgyunk tökéletes kimerítése, a „történeti hűség" kedveért végül még a névjegyek használatára vonatkozó némely rendszabályt iktatunk ide: A névjegyek mikénti használatának rövid kódexe a következő : 1. §. Ha betegségből felépültünk, illő, hogy mindazoknak névjegyünket küldjünk el, kik betegségünk alatt ilyennel bennünket tiszteltek meg. 2. §. Ha hosszabb időre rendes lakhelyünkből fürdőbe, vagy kéjutazásra távoznak, ismerőseinket névjegy által tudósítjuk erről. 3. § Ha házi orvosunkkal jó viszonyban akarunk maradni, akár mily előkelők legyünk is, újévkor küldjük meg nekie névjegyünket; ezen speczialis esetben azonban a névjegy elkerülhetlen tölteléke egy pár szépen összehajtott bankó legyen. 4. §. Ha egy társaságban valakinek bemutattatunk, a ki azután felszólít, hogy látogassuk meg, ós a meghívást elfogadni

;szándékozunk: egy nappal a bemutatás után névjegyünket, két nappal önmagunkat küldjük az illető valakihez. 5. §. Ha inasunk által küldjük vévjegyünket^ soha sem szabad a szélét behorpasztani; ezt csak akkor illik tenni, ha személyesen hagyjuk a látogatni szándékolt háznál. 6. §. Hölgyek soha 6em küldik névjegyüket fiatal embereknek vagy agglegényeknek, lánykák pedig épen nem küldenek névjegyet, hanem látogatások alkalmával nevüket irónn&l anyjuk névjegyére irják. 7. §. Mi a névjegyek külsejét illeti: itt is főszabály az, hogy a mi elegáns, az egyszerű. 8. §. Postán küldött vizitkártya, arra alkalmas öoritékba teendő, melyet soha sem kell lepecsételni. 9. §. Ha az olvasó valamit olvas a hírlapból mi tetszését megnyeri, névjegyével tiszteli meg az írót. Ez minden névjegy-paragrafus közt a legnevezetesebb. Tessék tehát minél több névjegygyei elhalmozni ezért a firkantásért — engem. Ki vagyok? Vagyok és maradok az önök névtelen és névjegy nélküli alázatos szolgájuk: Dr. Bonvivánt. f